Békés, 1888 (7. évfolyam, 1-53. szám)
1888-08-26 / 35. szám
BZanéztek az alatta nyugvónak lezajlott életére s egyszerre tudjátok, hogy keble sivár volt, nem birt lelkesedni magasabb eszmékért, előtte haza es annak szeretető csak üres szó volt, hazájából csak azt szerette, mit magáénak mondhatott, kész elárulni mindent, csakhogy tömjént gyújthasson hiú rangvágyának. És ti, mint ha valami titkos szellem üldözne benneteket, futva siettek el e sírtól, mert azt látjátok, hogy a fű is elszárad rajta, mert még a fű sem táplálkozik annak hamvaiból, ki nem szerette hazáját. Lássátok, igy beszélnek a sírok a temetőkben, hiszen ti akarjátok igy ! Itt, ebben a temetőben is van egy sír, ott hátul, az árok közelében, feledett jeltelen; Mfy szegény fa áll őrt felette, 35 ev óta áll már ott s mintha érezte és tudta volna e szegény fa kötelességét, ha már hatalmas ágakkal nem, de legalább szerény sar- jak hajtásával teljesiti még ma is kötelességét. Igen, mert az, ki ott nyugoszik, nő volt, s hivatásánál fogva már önmagában az élet forrása. Nő volt, ki túl nemének hivatásán, teljesítette hazája iránt kötelességét, ott harczolt a magyar szabadság- harcz alatt a félistenek között, Pfiffner Paulinának hívták, fogjátok mindjárt hallani életének rövid rajzát. — Nekem ez ünnepélyességnél osztályrészül csak az jutott, hogy elmondjam nektek, mit hirdet az eddig jeltelen sír, mit mond az emlékkő, melyet most emelünk. — Hirdeti a jeltelen sír, hogy nehéz és fáj a feledés annak, ki hazájáért küzdött es szenvedett; hirdeti az emlékkő, hogy a feledés sem tarthat örökké; hirdeti, hogy megjelenik a nők kegyeletének nem tője megrázza a sírt s életet leheli bele. A midőn egy életet lehellt, az eddig jeltelen hantba hirdeti, hogy nem elég a nőnek, ha csak gyermekeket szül hazájának, kell, hogy azokat a hazaszeretetben nevelje; hirdeti nektek nők, hogy a ringó bölcsőnek dalja is, melyet elzengetek gyermeketek felett, a hazaszeretet dalja legyen; hirdeti, hogy a haza iránti szeretethez s az ezen szeretetből kifolyó véráldozathoz nemcsak a férfinak, de a nőnek is joga van, hirdeti ez oszlop, hogy ha eljö a nemzetre nézve a megpróbáltatás nehéz ideje, a létérti küzdelem nehéz napja; tanítsátok meg ti anyák gyermekeiteket, ha kell, a tigris vadságára a hyena dühére, hogy a tigris vadságával s a hyena dühével szaggassa szét azon ellenséget, ki e haza szent földjére be me- részli tenni lábait, hogy ennek szabadságát eltiporja! Ezt hirdeti nektek ez oszlop; melyről hulljon le ezennel a lepel, s ezért szóltam én itt a temetőben hozzátok a honfiakhoz és a honleányokhoz. És te ; Pfiffner Paulina árnya! Bocsáss meg egykori üldözőidnek, bocsáss meg a gyarló érzelem-sivárságnak mely nem szűnt meg neved és emlékedre szórni a rágalom és maró gúny nyilait; ne bolyongj többé közöttünk Bzemrehányólag; fogadd a 35 éven át tartó feledésért e szerény emlékoszlopot engesztelő áldozatul; jeltelen sírod ne fájjon többé sem neked, sem nekünk. Térj, térj vissza sírodba, pihenj, aludjál, álmodjál nagyokat és szépeket a hazáról, melyért küzdöttél és szenvedtél; álmod : hogy nagy, szép, hatalmas és dicső a magyarnak hazája! És álmod teljesedjék. Igen; Legyen nagy, szép, hatalmas és dicső a magyarnak hazája, mind az időknek végeigij A beszéd folyama alatt hull le a kőről a lepel s utánna, E. Kovács Gyula, a kolozsvári nemzeti színház kitűnő művésze adja elő a Thuróczy Béla volt szeghalmi szolgabirói gyakornok által szerzett következő iendületteljes költeményt: Ébredj Bíródból nemed igazgyöngye S küld el hozzánk idvezült lelkedet, Sirhantodon nem egyedül viraszt már Zilált hajó, aíró emlékezet, — Lelkünk jött hozzá, hogy átvegyen tőle S dédelgessen a késő jövőnek, Hadd tanulják meg a hazát szeretni Emlékedtől, kik utánunk jőnek. Ki volt, mi volt, ki e sírban alussza Nemzet-siratta, szentelt álmait? ., . Költő volt talán? a ki nemzetének Átvette s tűrte nagy fájdalmait . . > Tán föltaláló, a kinek pályája Új medret írt az örök időbe’ . . • Vagy vezérszellem, ki tűzoszlop gyanánt Bizton vezet a kétes jövőbe ? . . . Egyik sem vala I ,.. Miért hát e nagy gyász Mely lelkünk felelt sötéten borong — Kis fellegtől is elsötétül olykor A lángban égő fényes napkorong. — S azért hogy nap van, taS becsét veszíti? Az éji csillag s halvány holdvilág, — S ezek mellett is megbecsülhetlen fény, Mit a szerény családi lámpa ád. Elmondanám ki volt, ha tudna lelkem Szembe nézni egy ragyogó sugárt, — De szemeim gyengék, homályhoz szoktak Azoknak ilyen fény könnyen megárt. Inkább lefestem lelkem ecsetjével A természettől kérve színeket, S ha van kislelkü, tanulja meg tőle, Hogy mi az ember és mive lehet. Egy nő, kit isten oly czélra teremtett, Hogy egy férfinak legyen vigasza, — Alkosson annak paradicsom kertet S minden felétt legyen nő és anya. Nő, ki mosolylyal oszlassa el a bút, Mely olykor férje homlokára szállt, — S anya, ki arra tanítsa gyermekét Ho<ry kell szeretni istent és hazát. De a kor, melyben e nö elérte már Hogy rendeltetését betölthető, Nem a boldogság, szerelem kora volt, — Üstökös közelgett a föld felé. S mikor e csillag összejött a földdel Megrázkódott bele egész világ, S a ketté repedt főidnek kebeléből Született egy szó : „Világszabadság.“ S hogy im kiröppent rablelke a főidnek S megviradt a szabadság reggele. E nő nem hitte, hogy isten őt hölgynek Teremtő, vagy tán nem gondolt vele. Az isten szavait: „Szerzek nékie Segítő társt, ki előtte légyen,“ Úgy fogta fel, hogy férfiak előtt Harczba nem menni honfi szégyen. Végig küzdötte azt a harczot, melynek Nem volt kezdete s nincs soha vége; — Mert a szabadság az ember lelkének Meggyilkolhatatlan Istensége. — Mienk sem miit el, . . . megszakadt csupán, Miért szakadt? . J. Mindenki tadja már . j j Csillaghullás volt . . . nagy . . istenítélet . .. — Szentelt sírhant az ott — Világosnál. Az üldözöttel bujdosui ment ő is, — Bujdosásában is férfi maradt. — Munkával szerző meg napi kenyerét, — Legédesbb a megérdemelt falat — De a zsarnokság ezerszemu szörnye Kifürkészte elrejtett titkait, — — Uh mert büu volt ezt a hazat szeretni Es ez a bűn sokakat sírba vitt. Hát uii az ember? . .. Nemtelen vadállat, Kiben nincs érzés, Isten s szent iránt; _ A ki beszennyez mit előtalálhat, S mindent mi tiszta, le a sarba ránt: Auya szüli-e a verszopo bakót, Vagy miut a ragaly, posványbán terem; _ Mi nevet ad annak az emberiség, Ki nőt megszégyeuitni nemtelen? _ Me gadjatok I... Az undokság nem ért czélt,_ Ki százszor nézte szembe a halait, Megdöbbenve e rut neinteleuségtól Onuönkezével nagyon jól talált — S ha beborítja a nő szelíd lelkét Egy mindent vesztő, kínos érzemény, _ — Beszedjen barmit a bölcs a erkölcsbiró _ Az öngyilkosság nem bűn de : erény. Dicső honleány I — kinek e hant fedi Nemzet-siratta, szentelt hamvait. _ Pi henj csendesen, nemzeted küzd, fárad: Hogy betölthesse meresz álmaid. Te csak álmodj 1 ... a feladat mienk már, Hogy dicső legyen a magyar hona, S az lesz, mert a nép, mely ily gyermeket szült, Ezután Chriszto Miklós árvaszéki t. ülnök olvasta fel az általa irt s nagy tanulmányról tanúskodó, a költői lelkesedéssel és irálylyal megirt következő életrajzot : Pfiffner Paulina életrajza. Pfiffner Paulina, — kinek ezen emlékkövet szent kötelességérzetből a hon- leányi kegyelet emelte, — született Csa- nádvármegyében, Mezőhegyesen, 1825. január hó 19-én. Atyja Pfiffner Felix, olasz születésű, méntelepi császári főhadnagy, anyja Müller Terézia, lengyel származása, de ajkán és szivében teljesen magyar érzelmű nő volt. Paulina a rajongva szeretett édes anyát 1835-ben vesztette el. Nem volt többé gondos anyai kéz, mely a nemét megtagadni látszó, túl élénk leány gyermek jellemét befolyásolhatta, természete adnormis hajtásait nyesegethette volna. Alig csillapult le szivében az édes anya elvesztése felett érzett sajgó fájdalom; alig zöldült ki a drága porokat takaró sirhant, Paulinánál a visszaesés már beállott. Az anyai gondosság által megteremtett eredményeket lerombolta a gyermek részére csupa szeretetből engedett önállóság ; a visszametszett természet- ellenes hajtások újra kizöldültek és pedig sokkal bokrosabban mint előbb. Leánypajtásaival szakított I a fiuk társaságát kereste fel, női teendőit mellőzve, legnagyobb élvezetét kocsikázásban, lovaglásban és czél- lövésben kereste és találta fel. A legszila- jabb csikót játszva fékezte meg s a fecskét röptében lelőtte. Az exczentrikus leány a mennyire gyűlölte a német nyelvet, ép oly rajongással szerette a magyart. Magyarország történelmét nagy előszeretettel tanulmányozta, magyar lapokat olvasott, szóval teljesen magyar nővé képezte magát. Egy ízben, midőn házi orvosuk kíméletlenül nyilatkozott a magyar nemzetről, szép arczára a haragpirja szállott s reszketve igy válaszolt: »E hazát, melyben születtem, a népet mely közt nevelkedtem s melynek egyenes jellemét romlatlan erkölcsét becsülni tanultam, az imádásig szeretem, s ha férfi volnék, e hon szabadságáért szívesen ontanám véremet.« 1845-ben atyja Oltiovcze osztrák-lengyelországi állomásra helyeztetett át. Paulina azonban, — daczára minden rábeszélés és fenyegetésnek, — nem követte atyját, mert mint mondá: »nincs a föld kerekségén oly boldog hely, a melylyel hazáját felcserélné.« Mintegy két hétig férjezett nővérénél tartózkodott; majd felment Pestre s Thália papnői sorába állott. Itt azonban nem találván fel a várt sikert, szakított a művészettel, férfi ruhába öltözött, Ligeti Kálmán nevet vett fel és az atyjától nyert segélyösszeg maradványával Erdélybe utazott. Szép arczu, daliás termetű, ügyes társalgó tevén, a nőtársaságoknak csakhamar kedveit tagja és eredményesen udvarlója lett. Különösen a virágjaikat már elhullatott kaczér leányokkal szeretett pajzán- Kodm, a kiknek fejecskéit egymásután el- széditette. így történt aztán, hogy pillanatnyi anyagi szükségén nem egyszer javított. Ilyen kedélyes életben találta őt a 48 iki vinar kitörése. A leigázott, rablánczra vert nép türelmét vesztve, a számára kovácsolt bilincsektől szabadulni óhajtott. Az elbukott emberiség megmentéséért egy egész nemzet kelt harczra; mert annak az édes anyai földnek megvédése forgott kérdésben, a melyért elvérezni, mint a költő mondja: »Duice et decorum est.« Felhangzott a »Talpra magyar« — s kezdetét vette az a küzdelem, melyhez hasonlót Kárthágó pusztulása óta nem látott a világ. Pauhna nem habozott soká. A haza szeretet szent tüze az ő kebleben is lobbot vetett. Felcsapott legionistának. A deli termetű legionista csakhamar magára vonta vitézségével parancsnoka figyelmét. Kétheti szolgálat után tizedes, csakhamar ezután őrmester lett, — a piski-i csata alkalmával tanúsított fegyver tényeért pedig tisztté léptettetett eló. Később mint ilyen megsebesittetvén az ellenség által elfogatott s a szebeni korházba vitetett, itt kiléte felfedeztetvén, atyjához Lengyel- országba küldetett, a hoi a társaságounak csakhamar központja lett. E közben a magyar Bzabadságharcz szerencse csillaga kezdett letűnni, s a fényben úszó eget sötét fellegek vonák be; a nemzet Gemusa, melyről a koszorú lehullott, gyász fátyollal borita homlokát. A nemzet reménye sírba dőlt s a visszavonás, ez a nemzeti bűn megsemmisítette a nagy erények jutalmát s a magyar, megölte a — magyart. Beállottak a szomorú napok. »Midőn kín volt a hazát szeretni. Esz- telenség volt hinni és remélni«, midőn magyarnak lenni már bűn volt. Pfiffner Félixet a testben és lélekben magyar leány atyját nyugdíjazták. A leány lángoló hazaszeretetéért igy büntették akkor az őszbeborult atyát. Az önérzetes leány nem akart terhére lenni a 200 írt kegydijra szorított atyának. 1851-ben szeptember havában útnak indult Magyarországba s 10 napi veszélyes ut után Pócskára, nővéréhez Kovács József ügyvédnéhez érkezett, hol jószivü sógora irodájában alkalmazta. Ismét elárultatván titka, Almásra, majd A páczára menekült, a hol Hamvai József kincstári ispánnál mint Írnok kapott alkalmazást. — Tuczingen zsandárkapitány parancsára itt fogták el a zsandárok s Gyulára hozták. Két napig tartották az őrszobában, harmad napon a laktanyába kísérték, hol a zsandárkapitány megakarta vizsgáltatni. Az oroszlán szivü leány, ki százszor nézett farkasszemet a halállal, e gyalázatos szándék hallatára megremegett, szemeibe könnyek lopództak s hogy szemérmét megmenthesse, karabélyt kapott le a fogasról, s e szavakkal: »Oh nyomorult!« szivén lőtte magát. A haldoklót a közkorházba szállították, a hol Tormásy vármegyei főorvos gyógykezelte s Csizmadia Nina hajadon ba- rátnéja ápolta. Három napig vivődött a halállal. Szenvedésének 4-ik napján papot hivatott s a halotti szentségek ájtatos felvétele után 1853. szeptember 29-én kilehelte lelkét. E város intelligentiája s a nép gyűjtést rendezett, hogy a- hazája szabadságáért vérzett leány hült tetemét megillető diszszel adhassa vissza az anyaföldnek. A zsandárkapitány azonban ezen kegyeletes szándékot tüntetésnek minősítvén, azt eltiltotta s egyszerű fehér koporsóban négy rabbal hozatta 1853. szeptember 30-án ide hol az örök béke honol, a hol már nem fáj semmi. Minden szép és nemesért buzgó főispánunk méltóságos Bajczay Beliczey István ur inditványozá először, hogy a szabadság és czivilizáczió szent eszméit hirdető zászló alatt küzdött hős leány emléfce iránt a kegyelet adóját lerovjuk, hogy megdicsŐUlt szellemének emléket áílitsumc. Öt illeti az elismerés, őt az érdem 1 Az indítvány nem volt pusztában elhangzó szó, az elhintett mag jó talajra tál alt. 1886-ik évben a „Békés" és a „Békés- Gyulai Híradó“ ez. lapok az adott initia- tiva folytán versenyezve állottak a nemes ügy szolgálatába. Csakhamar megalakult a hetes bizottság, a mely kezébe vette az ügyet s hölgyeink nemes szivére apellálva a gyűjtést megindította és pedig eredménynyel; mert íme az emlék áll; — a honleányok kegyelete emelte, hogy az utókor lolyton lángoló szabadságvágygyal járjon ide uj erőt menteni és szeretni tanulni a hazát, mely bennünket szült, táplált s majdan eltakar. Az idő vasfogával daczoló eme kő--------------hitüuk sziklája itt. Fund ameutom, melyre felépítjük — Szép reményünk arany várait: Intő Phárosz, mely örök világgal A jövendők kódos tengerén Atsugárzik, és a nemzedéknek Megtanítja, mi bűn, mi erény? Oltár, melynek áldozatja tiszta, Isten törvényét őrző frigyláda, Melynek lapján egy paranos van Írva, Egyetlen törvény: „szeresd hazádat.“ Es most, a szoborbizottság megbízásából ezen emléket azon kérelemmel adom át városunk tekintetes polgármesterének, illetve tanácsának, miszerint azt gondozni e» fenntartani szíveskedjék. A dalárda rázendíti a „Szózat“ -ot, s a közönség a szózat hangjai mellett bizonyára emelkedett hangulatban fog szét osziani s ezzel az emlékkő a városi tanács gondozása alá adatván, az előreláthatólag minden tekintetben fényesen sikerült emlékünnepély, — melynek lefolyásáról jövő számunkban is megemlékezünk — véget ér. Gyulau, lääd> Nyomatott Jűobay Jaaos KOny vayomdáj ában.
