Békés, 1886 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1886-12-19 / 51. szám
a hogy valami hibának kell lenni, annak kétségtelen jele a hozott határozat." Nob tehát czikkiró megpróbálja keresni az okot, legalább úgy tesz, mintha komoly szándéka volna az, 1 egyszerre csak, egész váratlanul, az iskolaszéket rántja elő, mint a melynek feladata azt a' fatális okot felkeresni. De né búsuljunk 1 nyomban megvigasztalja az iskolaszéket is, mert hiszen már ennek sem kell tovább kutatnia az ok után; megtalálta azt, mielőtt kereste volna, hisz’ „annak kétségtelen jele a hozott határozat /“ No, kérjük szépen, ilyen érveléssel aztán gyermekjáték lehet a (eketét is fehérré mosni, s megbocsátja nekünk a t. közönség, ha czikkirét e térre követni nem akarjuk. Mi jól tudjuk, mit ir elő a törvény, és mit írnak elő a miniszteri rendeletek a polg. iskolák feladatául. Igyekeztünk és igyekezünk is e feladatnak tehetségünk szerint megfelelni. E tekintetben nyugodtan hivatkozhatunk egy évtizedet meghaladó munkásságunkra. Tessék bárkinek is fáradságot venni s áttanulmányozni a nmlt. köz- okt. ügyi miniszter ur által az 1879. évben kiadott polgári iskolai tantervet; hasonlítsa azt össze az általunk évenkint elvégzett tananyaggal; és ha komoly hiányt fog kimutathatni, — mi testületileg fogunk előtte meghajolni s bünbánólag mellünket verve bocsánatát kérni. De addig, mig ezt ki nem mutathatja, vak lármának fogjuk tartani minden beszédeit. A mi végzett munkánkat azonban egyedül és kizárólag e tanterv alapján lehet és kell megbírálni, nem pedig a gymnasiumi és reáliskolái tanterveknek reánk nézve nem kötelező szabványai segélyével. Azt pedig nem fogadhatjuk el józan érvelésül, hogy az elégtelen osztályzatot nyert növendékek nagy számáért, az iskolát és minket is, kötelesség- mulasztással s feladatunk félreismerésével lehessen vádolni. Hiszen a tanítási eredmény is egy tanintézetnél az évekkel együtt változik, és arra sok minden befolyhat; hogy csak egyet említsünk, néha a belépők túlnyomóan nagy száma fejletlenül és kellő előképzettség nélkül jön hozzánk; ez volt az eset tavaly, sőt mondhatni, ez az idén is. Ilyenkor aztán a megfeszített tanítói munkásság sem képes az elégteleneket elégségesekké kőszeg rüloi. Hát bizony, nemcsak a gazdászat beszélhet szűk aratásról; az iskoláknak, és igy a mienknek is ki szokott abból jutni. Ha untatni akarnók a közönséget, statistikai táblákat mellékelhetnénk, a melyek némely tanintézeteknél egyik-másik évről még komorabb eredményről is tanúskodnak. Ebből azonban azt következtetni, hogy tehát az illető iskola feladatának meg nem felel, — legalább is inéltánytalauság lenne, s tudtunk- kal nem is kovácsoltak abból még sehol, koino lyan számbavehető fegyvert. Hanem igenis, ebből mi egészen mást következtetünk. Következtetjük 8 egyúttal tudjuk azt, hogy az igazsagérzet nö- vendékeiua haladásának mcgbirálásánal, hála Istennek! egyikünkben sem gyengült meg, s mérünk kinek-kinek azzal a mértékkel, a mely- lyel megérdemli, nem törődve vele, ha ez által sok hiú reményt kell is elpárologtatnunk, nőm törődve vele, ha úgynevezett hefolyásos egyének neheztelésével találkozandunk is. A mi pedig azt a vádat illeti, hogy a felsőbb tanintézetekbe menni akaró növendékeink nagy obbára csak az osztály ismétlésének feltétele alatt vétetnek fel másutt, — ezt, igy a mint vau, egyszerűen alaptalannak kell nyilvánítanunk. Mert igenis, ha a növendék osztályát nálunk kellő sikerrel végeíto be, — akkor nem félünk őt más, megfelelő intézetbe bocsátani bárhova. — Fel is vették növendékeinket a legtöbb helyütt, és pedig olykor méltányló elismeréssel. Persze, a; silány készültségü növendékeket visszautasították’ s épen az ilyenek szülői panaszkodnak aztán a leghangosabban. — Baj az kétségkívül, hogy a polgári családokat általában, s igy a mienket is, a középiskolák (gymnáziumok és reáliskolák) tanárai bizonyos kicsinyléssel szokták tekinteni sok helyen, s a priori kétségbe vonják azoknak képzési képességét. Már most csak kevés malitia kell még a cenzéáló tanárban s készen van a gyermek megzavarása, s annak alapján visszautasítása. Ennek pedig nem mi vagyunk az okai, hanem az a helytelen iellogás, mely a polgári iskolákból sok helyen olyan, gymnasium- és reáliskolaféle surrogatumot is akarna csinálni, — azok sajátos feladatának felismerésével egyenesen a törvény és rendeletek ellen cselekszik akkor, mikor a polgári iskolától azt kívánja, hogy legyen egy kicsit gymnázium, egy kicsit reáliskola, meg egy kicsit polgári iskola is. Két urnák is nehéz szolgálni, annyival inkább háromnak ! Legyünk már egyszer tisztában azzal hogy a mi iskolánk nem gymnázium, hanem polgári iskola, reánk nézve tehát a polg. iskolák számára kiadott tanterv és utasítások az irányadók. Mi e tantervnek mind ez ideig eleget tettünk, s igy iskolánk, mint ilyen, feladatát megoldotta, — ezt nyugodtan állíthatjuk. Többre és másra józanul legalább nem vagyunk kötelezhetők. Hogy latint is tanítunk, s tantervűnkön a gymnaziumba lépő növendékek kedvéért, felsőbb engedélylyel némi módosítást kellett tennünk, erre a helyi viszonyok s az iskolaszék kénysze- ritettek, — tehát ennek sem mi vagyunk az okai. Mi csak örvendenénk rajta, ha a gymnaziumos- kodás lidércznyomásától elvalahára megszabadulhatnánk. A mi végül czikkiró abbeli reményét illeti, hogy az iskolaszék fog találni módot kérdéses határozatának indokait előadni s ez által a nagyközönséget is megnyugtatni: erre nézve arra kérjük, hogy e reményének nemvalósulásáért (mert amint tudjuk, mindezideig nem teljesült az), legyen kegyes egyenesen az iskolaszéket interpellálni, s általában jövőre is, ha talán valami panasza lenne iskolánk vagy épen ellenünk, — egyenesen közvetlen felettes hatóságunk: az iskolaszék előtt keresse azok orvoslását. Biztosítjuk, hogy mi legkevésbé sem fogunk érte megneheztelni. És most térjünk át a 49-ik számban közölt \B.-Gyula, 1886. decz. 5.“ feliratú vezérczikkre. Abban a rendkívül kellemes helyzetben va- gyuuk, hogy e czikkel már rövidekben végezhetünk, részint mert a 35-ik szám czikkére vonatkozólag általunk imént elmondottak itt is helyei foglalhatnak, részint mert e czikk éle főként egyik kartársunk ellen vau irányozva, aki saját ügyének védelmét és tisztázását az ezen ügyben kiküldött bizottság előtt, esetleg hirla.pi utón külön is eszközölni kötelességének tartandja. Mi e czikknek, csak azon kifejezéseire óhajtunk refloctálui, a melyek bennünket is kíméletlenül, s tegyük hoz zá: keserűen, mert méltatlanul érintettek. Mellőzve most azt, hogy mennyire tapintat- lau eljárás volt czikkiró részéröl, a bevezető sorokban városunk „esetleges megpróbáltatásának rázkódásait“ előidéző egyénekről szólva, a legnagyobb általánosságban s egész ciceiói pathosz- szal igy kiáltani fel: „Egyének, kiknek kenyeret a város ad; egyének, kikre zsenge korú gyermekeink: nevelését bíztuk, tehát egy szóval úgynevezett tanári és tanító urak“ s ekképen városunk egész tanári és tanítói karát mintegy pellengérre állítva, olyan társadalom felforgató elemféle speciesnek kiáltani ki, mondjuk, mellőzve most ezt, csak azt vagyunk bátrak kérdezni a czikk Írójától: mit \értett a polgári iskolákra vonatkoztatott ama kifejezés alatt, hogy a baj, magában az intézetben épen úgy megvan, mint rajta kívül t Mi az a baj, a miről beszél f Mi az a féregszerü valami, mely annak az ^úgynevezett" polg. iskolának életfáján régóta rágódik s a melyet mindenki igy érez ? Miért használ ilyen mysticus kifejezéseket akkor, midőn a minél több valóság lehetne az egyedüli kalauz, a mely bennünket és másokat is.tájékoz- hhtna teendőink homályos utain ? Hát azt hogyan kelljen értenünk, hogy „ha az iskola béléletében működni hivatott tényezők jobban át volnának hatva hivatásszerű kötelességük' érzetétől, ................... tá lán nem volna mindez igy t — Azt akarja talán czikkiró ezzel mondani, begy mi, mint tanárok, nem tesszük meg tanári kötelességeinket; hogy mi hanyagolunk, világot vakitunk, s teljesíteni vagy felfogni sem tudjuk hivatásunkat f Hogy mi érdé- metlenek vagyunk tálán arra a sovány kenyérre is, mélyet e város ad f Ha ezt akarta voloa mondani, nem kellett igy bujkálnia a szavak mögé. Meg kellett volna mondania világosan, őszintén, mi az a baj, mi az a féreg, mely iskolánk életfáján oly régóta rágódik, kíméletlenül rá kellett volna mutatnia akár egyikünkre, akár másikunkra, akár pedig az egész tantestületre; szemünkre vetni hibáinkat, ha vannak, s a jó útra kalauzolni, ha csakugyan tévelyegtünk. Ennek lett volna értelme, s mi tudtuk volna, mit kelljen ez esetben akár egyenként, akár ösz- szesen cselekednünk. Avagy ott van az iskolaszék; tetszett volna czikkiróuak, miután különben is iskolaszéki tag, odafordulni panaszával s okadatoltan kérelmezni ellenünk a vizsgálatot. Ellenben nagy, de ködös szavak mögé rejtőzve, — nem orvosolhatunk meg semmit, ha csakugyan fenuállana is a baj, ha csakugyan ott rágódnék is a fán az a féreg, így kénytelenek vagyunk mi is csak szavakkal védekezni, s ezennel nyíltan kijelentjük, hogy czikkiró bennünket alaptalanul vádolván, — sértő kifejezéseit határozottan vissza kell utasítanunk. A mi az iskolaszéket illeti, — az, reméljük, meg fogja tenni a magáét, s az ellene emelt vá dák ellen a kellő időben és kellő helyen védekezni fog. Mi részünkről, o helyen is kérjük 1 tekintetes iskolaszéket, hogy egy, ez ügyet tisztázó nyilatkozatot közzétenni anuyiva) is inkább szíveskedjék, hogy jövőre ilyen hírlapi zaklatások és méltatlan megtámadásoktól elvalahára megkimél- tessünk. Kelt B. Gyulán, 1886. decz. 16 án tartott tanári gyűlésünkben. Homolya István, Kovalszky József, tantestületi jegyző.- igazgató tant. elnök. Hírek. Szerkesztő-változás. Mint a lapunk elején közlött előfizetési felhívásból kitűnik, lapunk szerkesztését az uj-év kezdetétől fogva Dr. Kovács István ur veszi át, kinek a journalistic terén eddig kifejtett működése 6 kitűnő czikkei a megye közönségének osztatlan tetszését megnyerték a meg az ellenvéleményüeket is lefegyvereztek, 8 igy a consortium a legnagyobb megnyugvással es bizalommal helyezte lapját az ő kezébe. Lapunk eddigi szerkesztője, Oláh György, magánviszonyában beállott változás miatt volt kénytelen lemondani, mit a consortium sajnálattal vett tudomásul, teljesen meg lóvén elégedve a lap irányával; sokkal közelebb áll hozzánk még most Oláh ur, mintsem hogy a lap körüli érdemeit méltányolhatnánk, annyi szeretettel viseltetett ez — általa már több ízben szerkesztett — lap iránt, hogy csak az könnyítette meg az elválást, hogy utóda olyan férfi lesz mint Dr. Kovács István, ki a köréje sorakozott munkatársakkal bizonyára mindent el fog követni, a lap minél változatosabbbá és érdekesebbé tételére s bizalommal várja a nagy közönség pártfogását, melyre azt hisszük, méltán számíthat. A furcsa eposz. Lapunk múlt számában jeleztük, hogy Zöldy Márton ur „furcsa eposz®- szának Gyulára vonatkozó részét lapunkban tpgja közzétenni, s be is küldetett hozzánk a kézirat, de az eposz oly nagy terjedelmű, hogy az ezen évben még hátra lévő két számunkban már egészen közölni nem volnánk képesek any- nyival is inkább, mert még két tárczaczikkünk vár befejezést, s igy a legnagyobb sajnálatunkra, ezúttal nőm közölhetjük a furcsa eposzt, bár beletekinteni alkalmunk lévén, annak szellemességéről meggyőződtünk, azon esetre, ba a mü, mely a megye több városát megénekli, jövő év elejéig meg nem jelennék, —bírjuk szerző Ígéretét, hogy nekünk engedi át közlés végett, de valószínűleg az uj év első napjára meg fog jelenni a megyében bizonyára sensatiót okozó s szellemes ötletekben gazdag mű, melyre a következő előfizetési felhívást bocsájtott ki; Előfizetési felhívás a „Kávéházak korszaka“ czimü furcsa eposzra. Ssükségtelen mondanom, hogy nem költői siker utáni vágy adott tollat kezembe e vers megírásakor. — Hogy is jutna ilyesmi eszébe egy selejtes prózához szokott régi hírlapírónak! De ígéretet tettem a „Békés- megyei Közlöny“ szerkesztőjének, hogy megyénk bárminő módon kiváló élő alakjairól tárczákat írok, s nem éreztem elég ügyességet, ezt próbára tenni, mert abban á gúny könnyen sértővé, s a dicséret émelygőssé válandott volna, mig a kötött forma oly költői szabadságokat ígért, melyekre különben semmi igényt nem tarthatnék. Midőn azonban a napi fogyasztás alacsony méreteinek megfelelőleg sebbel-lobbal összetákoltam e tárczákat, azon tapasztalást tettem, hogy eddig is számos pompás alak kimaradt belőlük. Ez s többek (inkább barátok, mint műbarátok) ösztönzése indított arra, hogy e verset újra átdolgozva, újabb elemekkel felfrissítve, külön kis füzetben — mintegy négy Ívre terjedöleg — megyénk közönsége elé bocsássam, —* 1 bízva abban, hogy, ha nem is a kidolgozás, de tárgyának lokális közvetlensége érdeket fog ébreszteni tudni. S ki tudja, hátha ily alakbau — egy poros könyvszekrényben feledve — még túl is él engem. — Nos, akkor- meglesz az a haszna, hogy az utódok, látni fogják, minők valának tréfás köntösben dicső elődeik. A „Furcsa éposz® a kővétkező fejezetekből áll: I. „A falusi Csaba.® H. „A városi Csaba.® IH. „Csaba szerepvivői.“ IV. „Gyulai daiiák.® V. „Orosházi hősök.“ VI. „-Békési magyarkák.® VII. „Miska csimbalmos kalandos esete.® — A csinos kiállítású füzet 1887. közepén fehér márvány medencze állott, mintegy ötven lábnyi kerületű s legalább harmincz láb mélységű. É medencze színig volt töltve termés aranynyal. A menyezet tizenkét tömör arany oszlopon nyugodott s az oszlopokra drága kövekből kirakott művészi kivitelű képek függtek. Ahul a kalifát a medencze széléhez vezető s igy szólt; — Ezen medencze harmincz láb mély. Látod, mily tömérdek arany van ebben ? Még eddig alig két ujjnyit apadt. Gondold-e,' hogy ily sok kincs egy hamar elpazarolható ? Haroim figyelemmel nézte a medenezét s feleié: — Úgy van, megvallom ez temérdek kincs, de te azt még is el fogyaszthatod ? — Jól van sz-ólt az ifjú, ha e medencze kiürül, ahoz folyamodom, mit mindjárt mutatok. Egy más terembe vezeté a kalifát, mely még fényesebb volt mint az előbbi, körül a teremben S2ofák voltak bibor szövettel bevonva, igaz gyöngy s gyémánttal, pazarul díszítve. E terem közepét is márvány medencze foglalta el. Nem volt ez ugyan oly nagy, mint a másik, sem oly mély; de rubinnal, topázzal, smaragddal s sok más drága kővel volt szi- hig tele. A kalifa rendkívül elbámult. Alig hitte, hogy ébren van s varázslatnakgondolá az egészet. Még a kincseken nyugodott tekintette, midőn Abdelaziz fia, egy arany királyi székén két alakot mutatta, kiket a kincs első birtokosainak mondott. Egy király és királynő voltak ezek, gyémánt korona fedte fejeiket, Mindkettő olyan volt, mintha az élet ki sem hült volna belelök. Lábaiknál ébenfa tábla állott s azon arany betűkkel következők voltak kiverve: „Hosszú élet folyama alatt gyűjtőm e kincseket. Városok, várak, kastélyokat dúltam fel s fosztottam ki. Országokat tiportam le s leghatalmasabb uralkodója lettem a földnek; de hatalmam porba omlott a halálé előtt. Ki meglát igy, gondolja meg mi vagyok. Fontolja meg, hogy éltem, mint ő, s meghal mint én. Éljen e kincsesei, mely kimerithetlen józanul, tudjon jó barátokat szerezni, gyönyör teljes életet folytatni, mert meg kell halnia s az enyészettől kincsei nem örzendik meg-“ — Nem hibáztatlak többé Abul Kazem, szólt Haroim, elolvasva a sorokat. Igazad van, hogy fényben gyönyörben élsz, s azon tanácsot kárhoztatom, melyet neked az öreg kereskedő adott. De szeretném tudni — folytatá — ezen király nevét. Melyik uralkodó halmozhatott össze ennyi kincset ? Sajnálom, hogy meg nem örökité e táblán nevét. Abul Kazem még más terembe is élvezeté vendégét. E terem tele volt értékesnél- értékesebb tárgyakkal, olyanokkal, minőket vendégének ajándékba adott. Örömest töltötte volna Haroim az egész éjét e csodás helyen, de Abul Kazem hajnal hasadtával kivezeté őt nagy óvatossággal. Még világot találtak a palotában s egész nap fejötig néha jött álom szemeikre s elbeszélgették az időt reggelig. 5 — ADDOi ueive, mu lauam, szuu a Kalifa s a szép hölgyekre gondolva, kikkel ked- veskedjél nekem, nem kétlem, hogy aszonyaid t is a legszebbek napkeleten ? — Uram, felele Abul Kazem, elragadó szépségüek hárem hölgyeim, de nem szerethetek egyet sem. Dardané, az én drága Dar- 1 daném képe tölti el egész szivemet. Hiában 5 ismétlem magamnak minden pillanatban, hogy ' ő nem él, s felejtenem kell, nem tudok elsza- 1 kadni emlékétől; s a remény nélküli vágy 1 annyira uralkodik rajtam, hogy ily fény mellett is szerencsétlennek érzem magam. Oh ’ mily örömmel áldoznám fel kincsemet, hogy ’ vele közönséges vagyonban osztozzam. r A kalifát meglepte Abul Kazem hűsége; de vigasztalta őt, s kérte szedje össze minden ’ erejét meggyőzni hiába való szenvedélyét, ■ mely boldogságát teszi semmivé. Majd búcsút véve visszatért szállására s a gazdag ajándékokkal útra kelt Bagdadba. Egy párnap múlva Haroim al Rasio el- , utazása után hire kelt, hogy Abul Kazem minő pazar ajándékokat osztogat vendégeinek . s azon pontosság, melylyel a királynak, a ve- ; zérnek s a daroganak kötelezett járulékokat I fizette felkölték Abulfatah vezér kíváncsiságát s elhatározta, hogy mindent elfog követni a kincsek rejtekének felfedezésére. Volt Abulfatahnak egy elragadó szépségű leánya Aalkis, kiben ritka kellemeivel , a szív és lélek minden nemes tulajdonait egye- , sült. Balkist a basrai király testvérének fia, oly forrón szerető, s elakarta venni feleségül, sőt már a menyegzöjoK napja is ki von tűzve. t | Abulfatah leányát magához hivatá s igy szólt hozzá: _ _ ; — Leányom, szükségem van reád. Öltözz fel legfényesebb köntösödbe s menj el Abul Kazemhez. Igyekez neki megtetszeni, bájold el őt s tudd ki szerelmi mámorában kincsének rejtek helyét. — Borzadás futotta el a szép Bakkist atyja szavaira, — eliszonyodás pírja tükröződött le szép vonásairól. — Uram szólt, mit kívánsz leányodtól. Meggondoltad-e a veszélyt, melybe sodorni kívánsz; gondolj a gyalázatra, mely általam házadat i? beszenynyezné, gondolj Alyra, kit megbántanál, ha elragadnád tőle hiv szerelme bérét. * ••• - j — Megfontoltam mindent, szólt a vezér, akaratom törhetetlen, parancsomnak engedelmeskedj. A szép Balkis könynyekre fakadt. — Az ég nevére kérlek, atyám ne keny- szerits meágyaláznom nevedet. Győzd meg magad, ne hagy uralkodni fesetted kincsszom- jadat. Ne szerezd meg meg a kincseket gyalázatomon. Balkis megtörtén engedelmeskedett a kegyetlen parancsnak,- de némi remény is csilám- lott fel szivében, hggy jobb sorsa megfogja őt-menteni., . 1 Felöltöztették legragyogóbb ruháiba drága gyöngyökkel ékitik, úgy hogy szépsége elragadó volt s elvezetik a vezér szolgái Abul Kazemhez. (Folyt, köv.) •
