Békés, 1873. (2. évfolyam, 1-52. szám)

1873-07-27 / 30. szám

Második évfolyam.

30-ik szám.

Gyula julius 27-én 1873

Szerkesztőségi iroda:

Dobay János könyvnyomdája, saját házában.

Megjelen

hetenként egyszer, mindén vasárnap.

Előfizetési díj:

Kiadó hivatal:

Winkle Gábor könyvárus üzlete, főtér, Prág-ház.

V J

VEGYES TARTALMÚ HETILAP.

Hirdetések felvétetnek Gyulán Winkle Gábornál és a szerkesztőségnél. — Pesten Haasemtein és Vogler hirdetési- irodájában (úri utsza 13. sz.) — Schwarcz testvérek nemzetközi irodájában furdőutcza 1-ső szám. és Bécsben Wolzeille 6—8.

Hirdctésdij : 50 szóig egyszeri hirdetésnél 60 kr., 100 szóig 1 frt., kétszeri hirdetésnél 25%, háromszori hirdetésnél 50% elengedés. - Nagyobb

hirdetéseknél méltányos árelengedés. — Nyilttér Garmondsora 10 kr.

Három hóra 1 ft Hat hóra . 2 ft Kilencz hóra . 3 ft Egy évre . . 4 ft

_____________J

Ip

arosainknak.

Most beszélik a lapok, hogy már meg Alcoyban mit csináltak a gyármunkások s hozzáteszik, hogy az ott történt embertelenségek még a madridi republikánus nem- zet-gyülésben is megfagyasztották a vért.

Az Alcoyban történtek olvasásakor eszembe jutott egy, a mi vidékünkről való igen értelmes és igen becsületes iparosnak azon panasza, hogy segédei milyen követelők, milyen elégedetlenek, munkadójuk irányában milyen tekintetnélküliek.

Ezen két adat alapjában rokon természetű. Ugyanazon szellem nyilatkozik mindegyikben, a mely szellem Paris városát rommá tette, nem sokkal utóbb pedig a pesti törvényszéket foglalkoztatta.

Ezen kommün szellem iránt egy tisztességes állam-polgár sem lehet közönyös, mivelhogy ezen szellem győzelme minden tisztességes állam-polgárnak végveszedelme; közös érdek tehát, hogy ezen szellem forrását keressük, rámutassunk s azon legyünk, hogy azok, a kiknek módjukban áll, ezen veszett szellem forrását bedugják.

Midőn a forrást keressük, soh’se barangoljuk mi be Európát, még saját gyárainkat se vegyük figyelembe, hanem csupán csak itt magunknál tekintsünk szét; hátha itt is rábukkanunk valamire, a mi meggyőz bennünket arról, hogy a kommün szellem nem csupán behozott, hanem itt is termett növény.

Mivelhogy a jelennek legbiztosabb kulcsa a múlt, vessük össze az iparos segéd régibb helyzetét mostani helyzetével.

Ez előtt még csak 15—20 évvel is a mester háztartása igen egyszerű volt. Akkor még a mestert májsztramnak hivták ; akkor még a májsztram papucscsal lábán s köténnyel előtte a városházához is elment ; akkor még a májsztram házi bútora csupa fa, de solid volt; akkor még a májsztramnak nem volt tensasszony felesége, nem volt kisasszony leánya; akkor még a ház minden tagja munkás, minden tagja takarékos, minden tagja egyszerű s követelés nélkül való volt; akkor még a ház ünnepélyek alkalmával sem tagadta meg magát: vendégei saját foglalkozása köréből valók voltak, ételei saját kamarájából teltek ki.

Ily egyszerűség mellett még az a szegény segéd is egészen beleillett a mester házába; mivelhogy beleillett, ott is volt szálláson is, koszton is ; mivelhogy ott volt, magáénak tekintette őt a család is gondozásban, ápolásban, munkában, mulatságban; mivelhogy a segéd mestere sorsának úgy szólván osztályosa volt, nem volt oka saját sorsát kicsinyleni, nem volt oka mesterének valamit irigyelni, még kevésbé iránta gyűlöletet érezni.

Húsz év előtt és ma — mily óriási átváltozás ! Hogy is adjam mértékét ezen változásnak ? Tudom már! Nem nagyon régen keresem a csizmadiámat, belépek a konyhájába s kérdezem az ott tisztogató kis szolgálót:

— Van-e itthon valaki?

— Itt ebben az első szobában van a tens asszony is, meg a tens ur is.

— Igen, de én N.., csizmadia mester

urat keresem* i

— Nojsz én is azt mondom — feleié egészen megütöd ve a kis szolgáló.

Tisztába jővén ekkép egymással, belépek a szobába. Festett falak, reczés függönyök, fényes szekrények és asztalok, ruganyos ülőhelyek. A 48 előtti alispányok közöl még sokan nem laktak ily kényelmesen. A pamlagou a háziúr kényelmes- kedik füstölgő szivarral, .amott a karos székben meg a háziasszony ringatódzik félig üres kávés csészéjével.

A fényűzés olyan természetű, hogy annak egy vagy két ágára szorítkoznunk szinte lehetetlen; egyik ebbeli vágyunk kielégítése mulhatlanul maga után vonja a másikét mindaddig, a mig egész életviszonyunkat egyenlő szinüvé nem tettük. Ezen gondolkodás és a látottak alapján könnyű volt elképzelnem azon egész különbséget,

mely a mai és a húsz év előtti csizmadia mester háztartása között van.

Okot adtam rá, hogy a műhelybe benézzünk. Piszkos, fulladt, sziik hely; a segédek alig férnek el egymás mellett. Hisz — mondá a házi ur — munkára igy is jó ; szálláson, koszton-meg úgyis máshol vannak a segédek.

Most következtessünk.

Mihelyt az iparos házak a kényelmeskedésre, a rátartiságra, a fényűzésre rákapnak, az egyszerű segéd nem illik belé- jök, feszélyezi őket. Mihelyt ezen feszélye- zés beáll, az iparos-ház a segédet annyira kilöki magából, hogy az iparos és segéd között nincs más kapocs, mint maga a munka s az azzal járó fizetés. Mihelyt a kapocs a gazda és segédje között ennyire meglazult: a segéd kényszerítve van rá, hogy az elvesztett családi kör helyett a korcsmában töltse üres idejét; hogy a gazda erkölcsös befolyása helyett a korcsmái kör kevésbé erkölcsös befolyásának tegye ki magát; hogy keresményét, mely előbb a családi életben könnyen fedezte szükségleteit, most a korcsmái élettel szemben mind jobban és jobban keveselje; hogy magát csupán napszámosnak, még pedig roszul fizetett napszámosnak, gazdáját pedig olyan urnák tekintse, a ki csupán csak munkása verejtékéből uraskodik. S vájjon mi fáj ily helyzetben a segédnek legjobban ? Az, hogy a mester restel vele egy tálból enni; az, hogy a mester családja fél, hogy a segéd bepiszkolja ; az, hogy a segéd napszámossá van degradálva s mint ilyen lenézve.

Jogosult-e ezen fájdalom, nem-e? afféléit vitatkozni lehet; de hogy megvan, azt személyes meggyőződésem után állíthatom.

És már most kérdezzük: lehet-e a gazdától, a gazda családjától annyira eltávolított, tisztán önmagára utalt segéd és az ö gazdája között bármiféle közös érdek ? Anyagi közös érdekök nem lehet, mert az egyiknek haszna, világos kára a másiknak; nem-anyagi nem lehet, — mert hisz egyik a másikkal nem anyagi téren nem is érintkezik.

És ha közös érdekök nincs, mi tegye akkor a segédet mestere iránt ragaszkodóvá, állandó és hű munkássá ?

És ha ekkép köztök legkisebb erkölcsi kötelék sincs, mi gátolja akkor a segédet abban, hogy mestere sorsát ne irigyelje, hogy neki kárát ne kivánja, hogy vesztén kárörömöt ne érezzen, hogy vagy magát

mesterének, vagy mesterét önmagának a somsára juttatni ne igyekezzék ?És itt eljutottunk a kommün szelleméhez, a mely szellem nagyságában és veszélyességében egyenesen viszonylik azon távolsághoz, a mely van a mester és a segéd között.

Ezen távolságot és vele együtt a kom- mün-szellemet csökkenteni a munkaadótól függ.

Jó lenne ezen igen fontos dolog felett iparosainknak, általában munkaadóinknak addig gondolkodniok, a mig ráérnek, a mig a viz szájukba, szánkba bele nem csap.

Gyula julius 25-én 1872.

Midőn a kigyósi grófi pár megnyegzöjének emlékére egy megyei árvaleányház alapjára 100,000 frtos alapítványt tett az egész haza a legnagyobb elismeréssel üdvözölte a jótékonyság ily nagyszerű nyilatkozatát, — akkor még a helyiség nem volt kitűzve, hol az árvaleányház épülni fog, s valószínűnek látszott, hogy a szerencse Békést fogja érni. Ma már bizonyos, hogy az árva leányház Gyulán lesz. A város legszebb pontja lett kiszemelve, a Scherczféle ház. E ház előtt jókora üres tér áll, mely ma libalegelö, s igy a mellett, hogy igen igen csekély hasznot hajt azon felül még Békésmegye fővárosának nagyon is falusi kinézést kölcsönöz. — A Scherczféle házzal egybevéve pedig a legszebb házhely városunkban. E körülmény nem is kerülte el az alapitó grófi pár figyelmét, s ajánlatot tett a tulajdonos városnak, hogy illő árért kész e pusztahelyiséget megvenni. A volt városi képviselet csak kötelességét teljesité, midőn az ajánlatra azon határozatot hozta, hogy a nemes célhoz ö is járul, s az említett puszta telket ingyen adja át az árvaleányház részére. Erre a grófi pár kijelenté, hogy ö csak megfelelő árért fogadhatja el e helyet, a képviselet határozata ismét az lett, mint volt az első esetben. De a grófi pár határozottan ragaszkodik ahoz, hogy csak megfelelő árért fogadhatja e telket, s ezt újabban is kijelenté. Most már ez ügy az uj képviselő testület elé fog kerülni, s az fog határozni, hogy miként, azt a legközelebbi közgyűlésen meg fogjuk tudni.

Addig is azonban jó lesz ez ügygyei behatóbban foglalkozni. Megyénk akármelyik nagyobb városa szerencséjének tartotta volna, ha az árvaleányház területén építtetnék fel, s kész lett volna különösen ily ajánlatot elfogadni. Mint mondók, a volt képviselet csak kötelességét teljesité, midőn a kért helyiséget ingyen bocsátá a grófi pár rendelkezésére, de midőn az ismételve kijelenti, hogy csak megszabott árért fogadhatja azt el, s hogyha a város ajánlatát ismét visszautasitja, hát csak a Scherczféle ház helyiségén fog építkezni, — akkor a további nagylelkűsködésnek alig van értelme. Ok nélkül ezt semmi esetre sem teszi a grófi pár, nekünk azonban ez okokat fürkészni nem szabad. Tény az, hogy 100,000 forintnyi alap tétetett le, s hogy a szerencse városunkat érte, s e tény bizonyára hálára, vagy legalább is elismerésre kötelez minket. De ha már mind ettől eltekintünk is, az még is világosan áll, hogy a mi financiális viszonyaink épen nem állanak oly jó lábon, hogy Magyarország egyik leggazdagabb birtokosának mi csak ajándékba, de nem készpénzért tudnánk valamit adni, világosan áll az is, hogy városunk igen sokat nyerne szépészeti tekintetben, ha e libalegelőn egy szép ház emelkednék, mig ha megkötjük magunkat továbbra is, a szép ház ugyan kisebb területen, de felépül, mig a

libalegelö megfog maradni hirdetőjéül a mi szépészeti jó Ízlésünknek.

Az a határozat, hogy a város képviselete ingyen ajánlotta fel a telket, megfog őriztetni a levéltárban, s igy az az eset sem állhat elő,.’hogy talán majd a késő unokák előtt fukar kodásunkért pirulnunk kellene.

Nagyon jól meg kell fontolnia ez ügyet minden egyes képviselőnek, hogy a szavazásnál aztán tiszta fogalma, s megérett elhatározása szerint cselekedjék.

Egy Iaicus igénytelen szózata az uralkodó járványról.

Kevés szóval kezdem ott, hol a gyakorlati téren alkalmam volt némi tapasztalást szerezni ezen pusztító betegség körül. 1866. évben mint gazdatiszt Kondoroson, követve az orvosok soha eléggé nem méltányolt tanácsát és elvét „principiis obsta1*, mindjárt a járvány kezdetekor felállítottam a majorban egy teljesen megbízható bérest, ki folytonosan ügyelt a szobák kellő szellőztetése s tisztán tartására, az árnyékszékek fertőztelenitésére stb. s kinek szoros kötelességévé tettem a cselédek közt mutatkozó legkisebb bajt azonnal bejelenteni, körülbelöl 200 lélekből a járvány tartama alatt kisebb nagyobb mértékben. megbetegedett mintegy 40 egyén, kit én magam részint orvosi utasítás szerint orvosi szerekkel, részint saját belátásom szerint erős fekete kávéval, vagy jó veres borral gyógykezeltem oly szerencsés eredménnyel, hogy egyetlen egy halotti eset sem fordult elő. Ezzel korántsem akarom jelezni azt, hogy eme meglepő siker egyedül fáradozásomnak volt köszönhető, sőt inkább azt, hogy a cholera dühe s rombolása legbiztosabban s legkönyebben mérsékelhető s tompítható a rögtöni és pedig következetes és lelkiismeretes segítség által.

De nézzük már most, hogyan állunk e tekintetben falunként, városonként? Orvosok és nem orvosok gyülésezuek, értekeznek naponként, s írnak igen szép és üdvös czikkeket ezen pusztító betegség meg- gátlása s gyógyítása felett és ellen; — s ime mit látuuk mindazonáltal körülöttünk? azt, hogy a halál szedi bőven áldozatjait, • hogy elhullott embertársainknak nagy része sem orvost sem orvosságot nem látott, s hogy igen sok esetben az orvos a halottvizsgálattal minden teendőit a volt beteg körül befejezte. Szolgálhatok itt Csabán is példával. Nem akarom én sem az orvosi kart, sem az egészségügyi bizottmányokat e miatt hanyagsággal, vagy közönyösséggel vádolni, elégtelenek biz Ők mindnyájan a bajt, a hol egyszer nagyobb mérvben kiütött, kellőleg orvosolni, — vádolhatnám inkább a népet, mely a betegséget gyakran szándékosan eltitkolja, vagy a vele született közönyből elhanyagolja, ha nem tudnám, hogy mind ennek tudatlanság a kútfeje. Pedig a tudatlan mindig kiskorúnak kell, hogy tekintessék, s mint ilyen azok által vezettessék, kik a tudomány hatalmánál fogva erre hivatva vannak.

Mindezekből folyólag s némileg saját tapasztalásomra is támaszkodva szerény nézetem az volna, hogy minden fenyegetett község bizonyos kisebb nagyobb, az orvosok s hatóságok által meghatározandó ke-