Békés, 1869. (1. évfolyam, 1-13. szám)

1869-12-11 / 11. szám

szóllhatok; iskoláink felekezetiek lévén — egyház alatt — mindenkor az iskolát is értem. — A helybeni reformált egyház állapotát legfeljebb az évi egyházmegyei gyűlések jegyzőkönyveiből ismerve, meggyőződtem arról, hogy újabb időben szélesebb alapra fektetett önkormányzati átalakulásuk kezdetének nehézségein túl vannak, s megértve azt, hogy a vallás iránti közönyösség mindenkor a nevelés ügyének is hátrányára van, az ő egyházi ügyeik oly szilárdul vannak a nevelés és oktatás ügyével összeforrva, hogy azt — a jelenben még legalább alig hiszem — megdönteni, a kornak egy oly annyira felkarolt eszméje, mint : „egyháztól független községi iskola“ sem leend képes.

A romai katholikus egyházi és iskolai önkormányzat ügye még kezdetlegességének szabályozatlan, sokak által tán nem is igen ismert, stádiumában lévén, nem csudálkozom azon, hogy egyrészről jóakaratot, tán túlbuzgóságot is tanúsítva, egyes intézkedéseik által e jóakarat nagyon is devalváltatik. — Jóakarat, az ügy iránti érdekeltségről tanúskodik, hogy az egyházi gyűléseken a folyó évben alakult egyházi tanácsnak tagjai legnagyobb részben majd teljes számban jelen vannak, a szőnyegen levő tárgyakhoz többször még nagyon is bőven szóllanak oly annyira, hogy rendesen a múlt1 ülések szalmája csépeltetik, mig a napi rendre kitűzött tárgyak és újabb kérdések az idő rövidsége végett máskorra halasztatnak, félig-meddig ránk illik egyik tagtársunknak korántsem malitiosus szándékból eredő „Presbyterium“ helyetti „Presmyterium“ elnevezése. — Sajnos, hogy a tanítói fizetéseknek megcsonkitása által az iigybuzgóság sokak szemeiben alkalmat adott szálka képzésére.

Tudom jól, hogy az egyháznak financziális ügye szánandó állapotban van, hogy ez ügyet orvosolni kell, hogy az orvoslást a képviselet takarékoskodó gazdálkodásától várják; sajnos csak az, hogy ott kezdődött meg a gazdálkodás, hol azt legkevésbbé kellete tennünk, azoknak fizetésén, kik a jövő nemzedék korszerű és életrevaló fejlesztésén működnek, s kiknek fáradozása soha sem jutalmazható meg, ha magasztos hivatásuknak lelkiismeretesen felelnek meg.

A múlt ülések egyikén ugyanis a tanítóktól megtagadtatott a földjeik utáni adófizetés az egyházközség által. -- E határozat különben nem egészen a jelenlegi egyházi tanács érdeme, mert azt már az ezelőtti határozta el, azon különbséggel, hogy az megelégedett a határozat hozatallal, de az adót a tanitóktól földjeik után nem vonta le, hanem mint az egyházi pénztár követelését a tanítókon átszámolta, sőt a folyó évi költségvetésbe is jövedelműi tette, más szóval : bedobta a gesztenyét a tűzbe s azt mondta : „ha kell, kaparjátok ki.“ A jelenlegi egyházi tanács ugyan kikaparta, hogy élvezni fogja-e? még nem tudhatni.

Különben furcsa ennek a mostani egyházi tanácsnak a helyzete; a múlt egyházitanács anélkül is szűk, hozzá még adósságokkal is bélelt kabátját átadta, s azt mondá : „rugdalózz benne, ha tudsz;“ ez szeretné a bélést kidobni, hogy bővebb legyen, de nem lehet még kifejteni; — ugyanis az elődök elkészíttették a folyó évi költségvetést, kivetették az egyházi adót oly módon, hogy abból az adósságok is kiteljenek, de lejárván a regensség kora, a behajtást is, meg az adósságfizetést is ránk bízták; a mi pénztárnokunk le is fizetett egy csomó adósságot, csak hogy ez által meg az a kázus állt be, hogy az egyház tisztviselőinek fizetése nem került ki nemcsak az időre, de ez idő után 4—5 hónappal sem, gondolván, tanítóink a fejlő nemzedékkel úgy is eleget mérgelődnek, lakjanak jó evvel, minek nekik a fizetés; — de valamint az ember — az irás szavai szerint — nem csak kenyérrel, úgy a tanító is nemcsak mérgelődés- sel él, tehát ők bizony pénzt kértek, ez pedig nem lévén, pénztárnok uram előáll, hogy van vagy 1700 forint, kitellik ebből a tanítók fizetése, csak be kell hajtani, a behajtáshoz jogunk is van, mert itt az év vége; — elis határoztuk szépen : „kerestessék meg a városi elöljáróság hogy az adósok megidéztetvén, az egyházi tanács tagjaiból választott képviselők előtt és által szóllittassanak fel az adóhátralék lefizetésére;“ — az egyházi delegatio mégis kezdte működését — a kinek dohánya, pipája volt rágyújthatott — mert a megidézettek, sajnálván csizmájukat besározni, otthon maradtak; sem az

egyházi képviselet, sem a városi tanács tekintélye nem volt képes őket előidézni, a kik meg is jelentek, nem fizetni, csak protestálni jöttek.

így állván a dolgok, az egyházi tanács kénytelen volt a helybeli szolgabirói hivatal pártfogását igénybe venni, — az eddigi eredményről nincs ugyan tudomásom, de hiszem, hogy ez kielégítőbb és sikerteljesebb leend az előbbi kísérletnél.

Ha a még künnlevő adóhátralékok beszedése egészen sikerülne, a min ugyan nagyon kétkedem, mert behajthatlan összeg mindig akad, akkor az eddigi kellemetlenségnek vége szakadna; de azért alig hiszem, hogy az egyházi adót sokkal leljebb lehetne szállítani, mert az uj iskolai törvény a nevelés terén nagyobb kötelességeket róván reánk, azokat csak újabb áldozatok árán létesíthetjük; az áldozathozatal a nevelés terén pedig nálunk romai katholikusoknál még nagyon kényszerű dolog* látszik, hogy sohasem tartottunk attól, hogy iskolai ügyeinkben valaki háborgatna, s beelégedtünk velők mindenkor úgy, a mint voltak; pedig ma-holnap új iskolák állításáról is kell gondoskodnunk, korántsem a törvény által reánk parancsolt, de elkerülhet- lenül is szükséges felsőbb népiskolát értem, az községi leend, s fenntartásának gondjaiért a városnak fog főni a feje; de állítanunk kell a külső városrészeken kissebb iskolákat, mert a tanköteles években levő gyermekek egy része téli időben a sár és távolság, nyáron át pedig a külső munka végett tartatnak otthon s maradnak oktatás nélkül.

Az egyházi tanács meg is bízta a kebelében alakult gazdászati szakosztályt, ezt már a jövő évi költségvetésnél figyelembe venni, s javaslatát az összgyülés elé terjeszteni, hogy miképpen fog e megbízatásában eljárni, ai'ról csak akkor irhatok, ha munkálatát befogja adni.

Egy cívis.

Vidéki levelezés.

Szarvas decz. 8. 1869.

Bizony nagy dolog volna a kissebb városoknak e sár és unalmi idényében napi érdekű dőlTÁKCZA.

A tornászat fontossága és tornászati teendőink Békésmegyében.

Mojsisovics Vilmostól.

(Vége.)

Mi teendőnk mái* most Békesmegyében?

Körülményesen fejtegettem a tornászat lényegét, történeti adatokkal bizonyitám be, miszerint az, mint 'hajdan a görögök és romaiaknál, úgy legújabb időkben Európa minden miveit nemzeteinél is, nagyfontosságu országos ügynek tekintetik s hogy jelentősége a kor előha- ladásával egyre nő; hangsúlyozóm magyar szempontból annak egyéni, társadalmi, nemzetgazdá- szati és állami nagyhorderejű fontosságát; jeleztem magyarhazánk városainak legújabb tornászati mozgalmait s mint örvendetes eseményt emlitém fel országgyűlésünk azon bölcs és előrelátó intézkedését, mely az 1868 évi XXXVIII- ik törvényczik erejénél fogva, a tornászatot és fegyvergyakorlást — tekintettel a honvédelmi czéíokra — úgy a magánosok, társulatok és hit- felekezetek, mint községek avagy állam által fenntartott, elemi-felsőbb- és polgári-iskolákban valamint a tanító képezdékben is, egyetemesen kötelező tantárgyként irja elő.

Országgyűlésünk ezen czél- és kor-szerű intézkedése után, már most miféle teendők várakoznak reánk, a tornászat általános életbeléptetése érdekéből Békésmegyénkben, arra a felelet önként következik.

Azt t. i. mit alkotmányos törvényeink parancsolnak, nemcsak tetten tisztelettel illetnünk, hanem egyúttal tevékeny hazafiul buzgalommal életbeléptetnünk is szükséges, minthogy a törvény holt betűi csak is lelkes honfiak, ügybuzgó barátok és a nagy közönség lelkesen ápoló karjai közt nyerhetnek életet s válhatnak államéletünk jóltevő tényezőivé.

Ennek folytán kinek-kinek hazafiui kötelességében áll, a nép testi nevelésének és harcz- képesitésének intézményét, nemcsak azért, mivei életbeléptetését törvényeink rendelik, hanem már csak azon nyomós oknál fogva is, minthogy az Magyarhon öszves érdekeire korszükséget képez — tehetsége szerint pártolni, gyá- molitani s mielébbi és minél rendszeresebb élet- beléptetéséhez hozzá járulni.

Az tehát, a ki a nép testi nevelésének és harczképesitésének ügyét — törvényeink szellemével megegyezőleg — ápoló karjaiba veszi, egy alkotmányos polgár legszebb hazafi kötelességét rójja le.

A tornászat magyarhoni rövid történelme bizonyltja miszerint hazánkban is nagy azok száma, kik megértették a kor intő szavát s az egymásután alakuló tornaegyletek elvitázhatlanul bizonyítják, miszerint alkotmányos törvényeink életbeléptetéséhez a közönség tömegesen járul és ahoz buzgó segédkezeket nyújt, s meggyőződésem az, miszerint Békésmegyénk se marad hátra, hanem megyebeli ifjúságunk testi nevelésének és harczképesitésének fontos ügyét, lelkesen és erélyesen karolandja fel s ezen üdvös intézmény életbeléptetésén — már csak nevelési törvényeink iránti tiszteletből is — ernye- detlen buzgalommal közreműködni fog.

Midőn, azonban egy ilyen egészen uj intézmény életbeléptetéséről van szó, önként merül fel előttünk azon kérdés, váljon mily utón, módon volna a czél legeredménydusabban elérhető s minő lépések teendők és minő eszközök alkalmazandók, a felmerülő akadályok leküzdésére ?

Csak két ut áll előttünk, u. m.

1) vagy magukra hagyjuk iskoláinkat vagy

2) elfogadjuk a társulati rendszert.

Miután a népnevelési törvényeink a tornásza- tot minden iskola számára, egyetemesen kötelező tantárgyként Írják elő, természetesnek látszik, miszerint az ifjúság testi nevelésének és harczképesitésének ügyét különféle egyházaink gondjaira és lelkiösméretére bízzuk s iskoláinktól várjuk az ez érdemben szükséges beható intézkedések megtételét.

Ez esetben szükséges miszerint iskoláink képzett tornatanárokat alkalmazzanak, külön nyári és téli tornahelyiségeket tartsanak s ezeket torna- és vivó-eszközökkel, a czélnak megfelelő módon szereljék föl.

Kérdés már most, képesek-e iskoláink, ezen nagy pénzáldozattal járó teher elviselésére?

Ez érdemben szerzett tapasztalataim azon meggyőződésre vezettek, miszerint oskoláink és pedig valláskülönbség nélkül oly anyagi körülmények közt vannak, miszerint a torna- és fegy- verbeni nevelésnek, fenntebb előadott kívánalmak szerinti életbeléptetésére, egyáltaljában képtelenek.

Mert ha találkoznék is egy-két iskola mely kedvezőbb anyagi körülményei folytán — a rendszeres tornászat behozatalát megkísértené, több előpéldák bizonyítása szerint, czélt nem érhetne, minthogy eszközeinek elégtelensége miatt, az ifjúság testi nevelése nem volna egyéb, mint többé kevésbbé tökéletlen, időtöltő és mindamellett jelentékeny pénzáldozatokba kerülő gym- nastikai gyakorlat, mely a testnevelés ujabbko- ri rendszerének csak árnyékát képezhetné s ez okból a tornászatot, nemzeti életünkben megho- sitani és általánossá tenni képes nem volna.

Már pedig elkerüllietlenül szükséges, miszerint a törvény által kötelezett tantárgyként előirt és életbeléptetendő testnevelés- és harczképesi- tés-rendszere a mai kor, és tudomány színvonalán álljon s ebből folyólag kell, hogy a tornászainak, a németek által oly szépen, nemesen és gyakorlatian kifejtett rendszere legyen az, melyet nemzeti életünkbe ültetnünk át.

Minthogy tehát iskoláink magokra hagyatva a törvényrendeletét nem, vagy csak csekély mérvben és czélra nem vezető eredménnyel fo- ganosithatják, nem marad egyéb hátra mint iskoláinknak gyámolitó kezeket nyújtani s az ügyet társulati utón mozdítani elő.

A társulati rendszer — mint azt a tornászat történelmében előadtam elvan fogadva nemcsak a miveit külföldön, hanem — mint erről már fennálló tolnaegyleteink tanúskodnak — hazánk városaiban is, s kell hogy ezen rendszer Békésmegyénkbe is utat törjön magának.

Ezen társulati rendszer azonban megkívánja, miszerint megyénk minden városa, a kebelében fennálló különféle egyházakkal, nagy- és kis-