Békésvármegye Hivatalos Lapja, 1937. január-december (40. évfolyam, 1-56. szám)

1937-02-24 / 8. szám

tartani nem tudott és különösen a német- országi exportot csaknem minden esetben reáfizetéssel, vagy legalább is haszon nélkül bonyolította le. A borbély és fodrász- ipar helyzete állandó visszafejlődést mutat, ami a versenynek tudható be. A vendéglős ipar üzlettelenséggel küzd, a malom és sütőipar problémái azonosak, a kivitel nehézségei az iparüzők számának aránytalan megszaporodása olyan körülmények, melyek a két szakmának nagy gondot okoznak. A vas és fémiparok közül legnehezebb helyzetben van a lakatosipar, pedig ennek a szakmának kiváló képviselői vannak a vármegyében. A műszerész, villany- szerelő és bádogosiparok csaknem kizárólag javítási munkálatokból tartják fent magukat. A kerékgyártó és kocsigyártó iparban nincs semmi munka s a jól felszerelt műhelyek tétlenségre vannak kárhoztatva. Munkanélküli szakmunkás a vármegye területén ezidőszerint kevés van, mert a budapesti gyárak a szakmunkások legnagyobb részét felveszik és épen ezért, egyes iparágakban még hiány is mutatkozik.

Napilapok hasábjain mindgyakrabban jelennek meg cikkek, hirek különböző testületek tárgyalásairól szóló közlemények a drágaság kérdését illetőleg. Nem heiyi lapokról szólok, hanem országosan elterjedt sajtóorgánumokról és azok cikkeiről, melyek a drágaság kérdésében intézkedéseket sürgetnek. Itt a vármegye területén ez a kérdés a nyilvánosság előtt még alig vetődött fel és ha igen. nem abban a formában, hogy itt a közélet fórumán, a törvény- hatósági bizottságban ezzel a kérdéssel foglalkozni kellett volna. Szükségesnek tartom azonban jelentésemben erről a kérdésről említést tenni, még pedig természetes. hogy összhangban a Vegyesek rovata alatt a gazdasági rovatban tett beszámolómmal. A gazdasági rovatban, ugyanis mintegy megnyugvással jelentettem be a törvényhatósági bizottságnak, hogy gazdasági terményeink, állatállományunk értéke növekedett és ennek következtében gazdalakosságunk helyzete javult. Bizonyos aggállyal jelentettem be azt is, hogy jelentések szerint a gazdák kezén már nincsenek olyan készletek, melyek az árak emelkedése következtében helyzetük javulására tartós kihatással lehetnének. Kérdést kell azonban felvetnem, vájjon melyik az a társadalmi réteg, amelynek kára származhatnék ebben a vármegyében abból, hogy a búza, az árpa, a zab, a sertés, a marha, a ló, a baromfi árak emelkedtek olyan mértékig, hogy a termelés rentabilitásának bekövetkeztéről beszélhetünk. A vármegyének számottevő ipara nincs, agrárvármegye, a gazdaközönség gazdasági terményeinek, a feleslegeknek eladásából él, fizeti köztartozásait, járul hozzá az önkormányzati testületek háztartási költségeinek viseléséhez, fizeti azokat, kiknek szolgálatait igénybeveszi és szerzi be egyéb szükségleteit, melyek a vármegye területén nem állíttatnak elő s azt ide drága vasúti tarifa mellett szállítani kell. A gazdálkodó, a föld mivelője, a termelő, cselédségét, munkásait természetbeni szolgáltatásokkal fizeti. A vármegye területéről elszállított nagyobb piacokra, bel-, vagy külföldre eladott felesleges termelvényeinek árából vásárol, elégíti ki ipari szükségleteit, tehát részelteti a kereskedőt és iparost, kiknek forgalma a terméseredményekkel nő, vagy apad. Egyformán érdeke tehát magának a termelő gazdának, a munkásnak, kit alkalmaz, a kereskedőnek és iparosnak, hogy a gazda által termelt cikkek ára megfelelő olyan nívón mozogjon, hogy minél magasabb áron legyen értékesíthető és több jusson a gazdának arra, hogy szükségleteit beszerezze. A vármegye lakosságának az én megítélésem szerint 70 százalékban semmi panasza sem lehet azért, ha a ter- melvények ára magas, sőt ellenkezőleg igen nagy érdekei fűződnek ahhoz, hogy a terméseredmények és az árak minél magasabbak legyenek. Nincs róla statisztikai kimutatásom, de ha feltesszük, hogy a vármegye lakosságának 20 százalékára nézve ez a kérdés közömbös, akkor már 80 százalékban azt állíthatjuk a vármegye lakosságáról, hogy a terménycikkek magasabb áralakulása panaszra nekik okot nem adhat. Marad 20 százaléka a lakosságnak, amely nem termel, piaci fogyasztó és úgy a gazdasági terményeket, mint egyéb árukat készpénzben kell beszereznie. Ebben a 20 százalékban benne van a munkásságnak az a része is, mely természetbeni járandóságok ellenében elhelyezkedni nem tudott, de ha panaszkodik, akkor az nem a drágaságok miatt, hanem azért történik, hogy kereseti lehetőségei nem megfelelőek.

ATI