Békés Megyei Hírlap, 2005. december (60. évfolyam, 281-306. szám)

2005-12-24 / 301. szám

MAGAZIN BÉKÉS MEGYEI HÍRLAP - 2005. DECEMBER 24., SZOMBAT A hivatásuk a szeretet Kellér finoman gúnyolta, ostorozta korának hibáit kabaré Könyvek is őrzik a poénokat öröm A családban felnőtt fiatalok ragaszkodása a jutalom a munkájukért Kellér Dezső a neves író, konferansz száz évvel ez­előtt, 1905. december 1- jén született. Néhány mondása szállóigévé vált, s nyelvi leleményének köszönhetjük a „maszek” szavunkat is. Kellér Dezső a magyar kabaré egyik legjobbja volt. Kellér Dezső a pályáját újság­íróként kezdte. Első kabarétré­fáját 1927-ben mutatta be a Ko­média Kabaré. Ezután rendsze­resen írt jeleneteket, tréfákat, kuplékat, s dramaturgként is dolgozott. 1933-ban konferált először, a Hurrá, technokrácia! című műsorát vezette a Teréz- körúti Színpadon, a mai Játék­színben. Hamarosan a magyar kabaré nagyjainak nyomdoká­ba lépett. A munkaszolgálatot is meg­járt konferanszié 1951 szeptem­berétől, tizenkét éven át a Vi­dám Színpadon lépett föl. Ott, majd később a televízió képer­nyőjén is finom gúnnyal, évődve ostorozta a szocializmus visszásságait. Amikor a kabaré­történet egyik fontos vállalkozá­sa 1951. szeptember 12-én új he­lyén s új nevén (Révay utca, Vi­dám Színpad) debütált, Kellér a megnyitó előadás főpróbáján így kezdte nyitó konferanszát: „Kedves közönség, most, hogy mi is bejöttünk a Révai utcájá­ba..." Nem mulasztotta el ki­használni a színháznak helyet adó utca és az akkori népműve­lési miniszter, Révai József neve közti politikai áthallást. Persze, a tanács illetékes osztályvezető elvtársának személyé­ben a cenzúra is jelen - és ré- j sen-volt: a ma | már ártatlan­nak tűnő utalás a Ki vagytok értékelve című műsor premierjén nem hangozhatott el. A kicenzúrázott poénok többsége is belekerült azonban Kellér Dezső könyveibe, így, aki érti a kort, ma is jókat derülhet rajtuk. Hangjára máig emlékeznek a kortársai Kellér Dezső kissé vontatott be­széde, jellegzetes hangja épp­úgy ott él kortársai emlékezeté­ben, mint az a szokása, hogy konferálás közben a színpad függönyébe kapaszkodott, miu­tán szokása szerint beköszönt a nézőknek• Kedves közönség! A szeretetteljes légkörben nevelkedés az, ami a gyermekeknek életre szóló útravalót ad. A halevés boldogsággal tölt el Több tudományos vizsgálat ál­lítja, hogy a nyugalom, a tiszta gondolkodás, a boldogság érze­te függ az étkezési szokásoktól. Amerikai kutatók szerint a halakban található savak nagy­mértékben hatnak a depresszi­óra, a pszichés zavarokra. Ez a titka, hogy a sok halat fogyasz­tó finnek és japánok a Föld leg­kevésbé depressziós népei. Megfigyelték, hogy a lelki­betegek 88 százalékának csök­kent a pánikhangulata, a de­presszió előjele, amint szakítot­tak a nehéz ételekkel, a cukor­ral, a koffeinnel és az alkohol­lal, helyettük több zöldséget, gyümölcsöt és főleg halat vagy halkonzervet, például tonhalat, lazacot, szardíniát fogyasztot­tak. Ezek olyan kémiai anya­gokkal segítik az agyat, ame­lyek a nyugalom érzetét keltik. Szülőnek lenni nehéz és felelősségteljes feladat. Különösen akkor, ha vala­ki nem hagyományos csa­ládi kötelékben, hanem hi­vatásként, tudatos életcél­ként választja más gyer­mekeinek felnevelését. Az SOS-gyermekfalvakban élő nevelőszülők életfor­mája, munkája erről szól. Halasi Mária A battonyai SOS-gyermekfalu- ban élő Molnár Piroska és Darók Veronika hivatásos neve­lőanyák a legrégebben, 20 éve érkeztek a faluba és azóta vég­zik önként vállalt, odaadó mun­kájukat. Mindketten az ország túlsó feléből kerültek Battonyára. Tiszta szívvel döntöttek a hiva­tásos nevelőszülői munka mel­lett, ám az, hogy milyen felelős­ségteljes feladatot választottak, csak később derült ki. Az ottho­niak hiányával is számolniuk kellett, hiszen a saját családjuk­tól több mint 300 kilométer­re kerültek. Pi­roska kórház­ban dolgozott, és az újságban ol­vasta a felhívást. Vera műszaki területen kezdett, de jobban vonzotta a tanári pálya, mert mindig benne élt a gyerekekkel való foglalkozás vágya. 1983- ban a tévében látta az alapkőle­tételről szóló híradást, és a kö­vetkező évben a barátainak be­jelentette: ha lehet, jön Batto­nyára. A két nő ezután a szege­di 8 hónapos tanfolyamon talál­kozott. Azt, hogy miképpen kell SOS-anyaként a faluba kerülő gyermekekkel bánni, a tanfo­lyam utáni gya­korlaton mélyí­tették el. Az évek alatt vol­tak nehezebb és könnyebb időszakaik, de a döntését egyi­kük sem bánta meg. A gyere­kek, az unokák szeretete, ra­gaszkodása pótolhatatlan érzés, viszonzás a munkájukért. Piroska 1986-ban vehette gondjaiba az első gyermeket, a Darók Veronika kilencéves Andrást. Nagy örömmel várta és fogadta. Fél évre rá három testvér érkezett. A gyerekek hamar összebarát­koztak, ám a család gyarapodá­sa többféle problémát, új elvá­rásokat hozott. Egy év múlva heten lettek, jelenleg pedig nyolc lány alkotja a családot. Verához elsőként négy test­vér-Janika, Csilla, Kati és Ani­kó — került, akik annak idején libasorban szálltak ki az autó­ból. - Úgy meghatódtam, hogy elpityeredtem - emlékezett az asszony az első találkozásra. Két kicsivel, két kamasszal nem volt könnyű kezdeni, de később megoldódott minden. Eddig 17 gyermeket nevelt fel. így lett Piroska és Vera sok gyermek anyukája. Felelősség az otthon nélküli fiatalokért Az SOSgyermekfalu mozgalmat Hermann Gmeiner indította út­jára Ausztriából 1949-ben. Eb­ben az időben vált ugyanis felis­merhetővé, hogy milyen pusztító hatással volt a világháború a fi­atal korosztályra. Hermann Gmeiner azzal a kéréssel fordult mindenkihez, hogy nyújtson se­gítséget az SOS-gyermekfalvak felépítéséhez, és vállaljon részt a szülő és otthon nélkül maradt gyermekek iránti felelősségből Az emberek megértették az üze­netet és a támogatók száma egy­re nőtt Mára a Föld 131 orszá­gában 439 SOSgyermekfalu és 1100-nál több kapcsolódó létesít­mény működik, melyekben mint­egy 52 ezer gyermek és fiatal él Névre szóló csomagok a karácsonyfa alatt Az első karácsony nagyon szép volt az SOSgyermekfaluban. Két ház megtelt a kapott ajándékok­kal A karácsony maisa csalá­dok ünnepe, ilyenkor kevesebb a kötöttség, a kedvenc ételeket fő zik és a szentestét együtt töltik Feldíszítik a fenyőfát, és titokban vesznek vagy készítenek ajándé­kot; hogy a fa alatt mindenkit névre szóló csomag meglepetés váljon. A battonyai faluban ha­gyomány, hogy a szentestét meg előzőén a gyerekek eljátsszák Jé­zus születésének történetét és betlehemes körmenetként min­den házat meglátogatnak A csa­ládok szaloncukorral sütemény­nyel ap™ ajándékkal kedves­kednek a betlehemezőknek ‘Embermeséíi Igaz történet az árva kisfiúról és a szeretet erejéről Karácsony készül emberek! Szépek és tiszták legyetek! Súroljátok fel lelketek. Csillogtassátok kedvetek. Legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek! (Wass Albert) Több mint fél évszázados már az a szomorú, de legkedvesebb em­lékeim közé tartozó igaz kis tör­ténet, melyet most elmesélek. Kisvárosunk akácfás utcájá­ban szinte egykorú nagyob­bacska gyerekek éltünk. Olya­nok voltunk, mintha egyetlen nagy családhoz tartoztunk vol­na. Itt élnek bennem az utcavé­gi bújócskák, kergetősdik vagy a Körös-parti szánkózások. Eszembe jut az a nap is, ami­kor futótűzként szaladt végig a hír kis utcánkban, hogy men- helyeseket (így hívták akkor az állami gondozott gyerekeket) hoz az utcasarkunkon lakó öreg néni. Kíváncsian találgat­tuk, milyen új játszótársaink lesznek. Végre megérkeztek. Két 6, 7 éves, félrehúzódó, ré­mült kisfiút ismerhettünk meg. Nagyobb játszótársakat sze­rettünk volna, de mindannyian szeretettel közeledtünk a kis árvákhoz. Csakhogy ők ritkán lehettek közöttünk. Leginkább a kicsiny ház kapujából nézték csöndesen a vidám játékainkat. Eleinte féltek közénk jönni, de vigyázniuk is kellet kis ru­hájukra, be ne piszkítsák, el ne szakítsák, mert a Mama na­gyon szigorúan bánt velük. Ne­künk - akiknek édes szüléink voltak - eszünkbe sem jutott önfeledt játékunkban az ilyes­mi. Idejük sem jutott a játszás­ra, mert kis kezüket nagyon ko­rán munkához szoktatta a Ma­ma, akit mi ezért konoknak, gyakran gonosz mostohának tartottunk. Kisebb hibázáso- kért is el-eljárt a keze és szigo­rúan büntetett. Kis cselédnek tartotta őket. Kukoricát mor­zsoltak, jószágot etettek, libát legeltettek, vizet hordtak. Akkor már nem is lehetett vászontarisznyát látni az isko­lás kisgyerekeknél, de nekik még ilyen volt. Mindenki szíve megesett a két kisfiún, Palin és Bandin. Sokszor tettünk nekik uzsonnára kis tarisznyájukba almát, diót, aprósüteményt, cu­korkát. Édesanyám és a szom­szédok is gyakran behívták őket egy-egy jobb falatra. Képek villannak elém, ami­kor a tél ropogós csendjében vártuk a karácsonyt, a süte­mény illatú ünnepet. Mi, gyere­kek végigjártuk a házakat, vé­gigkérdeztük, ki milyen megle­petést szán a kisfiúknak. Senki sem maradt ki, jó szívvel aján­lották fel az adományokat, fe­nyőfát, almát, szaloncukrot, sü­teményt, mesekönyvet. A lázas ünnepvárást szomo­rú hír zavarta meg. A kis Bandi beteg lett, elvitték kórházba, onnan pedig, pár nap múlva Pécsre, a klinikára. Agydaga­nata volt. Megoperálták. Csak rossz hírek érkeztek a Mamá­hoz. Napokig nem ébredt fel, aztán sokáig félrebeszélt. Mindennap imádkoztunk, kértük a Mindenhatót, hallgassa meg imánkat, gyógyítsa meg Bandit. Fogadkoztunk, ha meg­gyógyul, jobban vigyázunk rá. Végre egy napon jó hír is érke­zett a mi kis közösségünkbe. Bandi magához tért és újra, meg újra a Mamát szólította, emleget­te. És láttunk csodát! Abban a zi- mankós télben elindult, 400 ki­lométerre elutazott a fájós lábú, botra támaszkodó idős asszony. Csodálkoztunk és találgattuk, valahol mégis a szíve mélyén rej­tette a kisfiút, vagy lelke meg­tisztulásával készül az ünnepre? Felgyorsult a jó és a rossz küz­delme, és a jó győzött, a szeretet. Csendes békéjével elérkezett a fehér karácsony. Meglepeté­sekkel, megannyi ajándékkal várt bennünket. Mégsem tud­tunk sokáig örülni, mert haza­érkezett a Mama. Bánatosan kopogott be hozzánk. Bandi nincs többé, Bandi meghalt. Elmesélte, amikor megfogta kicsi kezét a kórházi ágyon, ki­mondta még egyszer a szót, Mama, és örökre elaludt. A történetnek itt vége. A má­sik kisfiút visszavitték az inté­zetbe, többé nem hallottunk róla. Lassanként a mi kis csapatunk is feloszlott. Felcseperedtünk, szétszéledtünk. Az utca képe is más lett, odalettek a régi házak, s a bozótos utcasarkot is beépí­tették. Csak az emlékek marad­tak és elevenednek fel, különö­sen az ünnepek közeledtével. ■ Takács Imréné, Békés 1 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom