Békés Megyei Hírlap, 2005. december (60. évfolyam, 281-306. szám)
2005-12-24 / 301. szám
2005. DECEMBER 24., SZOMBAT ÁRA: 84 FORINT LX. ÉVFOLYAM 301. SZÁM Négy szál gyertya a karácsonyfán T egnap elfogyott az utolsó rovátka is a nagy templomi gyertyán. A Tiszántúl talán egyetlen gyertyaöntőjétől vettem, évekkel ezelőtt, Gyulán. Advent első vasárnapján, hagyományosan, milliméter pontossággal annyi vonalat húztam rá, ahány nap a karácsonyi várakozásé. A gyertya lángja esténként felfalt egy-egy rovátkát. Mára elfogyott a gyertya. Az utolsó, amit az idős mestertől hoztam. Több éve már az égieknek önti a viaszt, kocsikerékszerű szerkezetével. Vele együtt odalett a rovátkázás, nincs erőm máshonnan venni szövétneket. Kegyeletből. Ki tudná megmondani, hosszú élete alatt hány gyertyát öntött, hány templomba vitte a melegséget, hány házba az öröm lángját? Este, amikor a karácsonyfán felgyulladnak a fények, szikrát vetnek a csillagszórók, magam köré gyűjtöm azokat, akik hozzám tartoznak. Kik messze vannak, mind összejönnek. Ahogy korosodom, egyre inkább ragaszkodom hozzájuk. Együtt akarok lenni velük ezen a szent estén. Ma négy gyertyát gyújtok a fenyőfán. Az elsőt azokért, akik felneveltek, emberré tettek, tudásukkal alakítottak, mesterségük rejtelmeibe beavattak, rokonszenvükről biztosítottak. A másodikat azokért, akik végtelen búzamezőkön, hómezőkön, erdők mélyén nyugszanak névtelenül, tömegsírban vagy katonatemetőben. Továbbá azokért, akik tudásukkal és kitartásukkal gyarapították a hazát. A harmadikat a hajléktalanokért gyújtom és a hontalanokért, akiknek nincs hazájuk, vagy akiket egykor kirekesztettek a hazából. A negyedik gyertyát magunkért gyújtom. Egymásért, a reményért, hogy egy év múlva újra meggyújthassuk valamennyien a négy szál gyertyát. A szoba sarkában áll már a fenyőfa, illata betölti a lakást. „És én fenyőtől fenyőhöz megyek / És minden fenyőt megsimogatok. / És megkérdezem: virrasztótok még?/ És megkérdezem: hogy aludtatok?” - írja a költő. Vigasztalón megsimogatnám ezt a formás fát magam is, mert sorsa immár a szűk szoba. És kérdezném tőle: ugye társunk leszel az ünnepben, a fény forrása, az öröm és a békesség fája. Mellette állva, este a gyermekkori álmok egy percre visszatérnek, kísértenek az emlékek. Ötven évvel ezelőtti karácsonyt idézek, amikor hófelhők könyököltek a templomtornyokon, jeges szél süvített a völgy felől, s elhullott szemek után kutató varjak károgtak a kertben. A faluban, ahol laktunk, békességre szólított az esti harangszó. Gyertya égett a terített asztalon, majd csilingelt az angyal, s jött a Jézuska vacsora után. Kitárult az áhítat ajtaja, s mi ott álltunk a hónapok óta várt csoda előtt. A fa alatt egy mozdony körözött. Nagyobb, mint a Márkiin vagy. a népszerű Piko. Egy zöld villanymozdony, igazi magyar gyártmány a Pénzverőből, három vagonnal, transzformátorral és egy körre való sínnel. M indenki őriz emlékezetében egy zöld mozdonyt. A költő írja: „Legyetek újra gyermekek, / hogy emberek lehessetek!” Csak az birtokolja a jövőt, aki nem felejti a múltat. Mert a múlt mi vagyunk, hátrahagyott éveink, gyermekkorunk, vidám-szomorú karácsonyaink, szüléink sírba szállt mosolya, a hagyománnyá kövesedett szokások. Mozdulatainkba, mindennapjainkba, ünnepeinkbe szertartásosan beleivódik a hagyomány. Annak a családi közösségnek a szertartása, amelynek részei voltunk és vagyunk. Amikor felállítom a karácsonyfát, felkötöm a szaloncukrot, meggyújtom a csillagszórót, megrázom a csengőt, szüleim, nagyszüleim mozdulatait érzem a kezemben. Ez melegséget és biztonságot ad, s ugyanezt a melegséget és biztonságot szeretném gyermekeimnek is továbbadni. Talán egyszer majd ők is, meg áz ő gyermekeik is érzik mozdulatukban a mozdulatomat. A legenda szerint egyszer két szerzetes arról beszélt, van egy hely, ahol az ég találkozik a földdel. Azon túl van Jézus. Körbejárták a bolygót, végül egy nagy kapuhoz értek. Kinyitották, és saját kolostorukban találták magukat. Valahogy így vagyok a karácsonnyal is. Van egy hely, ahol igazán ünnep az ünnep, ahol igazán fény a fény, ahol igazán szeretet a szeretet, meghitt a karácsony. A Földet körbejárva miért ne lenne ez a hely házunk kapuján belül? Mert a boldogságot sehol nem árulják. A boldogság forrása bennünk van. A karácsony is bennünk van, belőlünk táplálkozik. A hitünkből, az akaratunkból, mert fontosnak tartjuk ezt a szent napot. Hogy elhiggyük, ez a nap a szeretet ünnepe, ami őseinktől eredezik, s utódainkban él tovább. Olyan ünnepeik lesznek, amilyeneket rájuk hagyunk. Rajtunk múlik, egyedül rajtunk, lesze karácsonyuk, meghitt és boldog, vagy sem. Rajtunk múlik, hogy belássuk: az ünnephez nem kell más, csak egy kis fenyőág, egy gyertya, némi áhítat, néhány masni, és mi magunk. Akinek fontos a karácsony, az más ember, mint a többi. Az tudja, mi a szeretet, mi a kegyelem, a szolidaritás, átérzi, milyen gyöt- relmes lehet karácsony nélkül élni. Hemingway írta: „Az ember sosem tudja, mi is az a karácsony, amíg egy idegen országban el nem veszíti”. Az amerikainak bizonyára igaza van. A karácsony, mint gyűrű foglalatában a gyémánt, maga a haza: a fenyőfát termő szülőföld illata, a hóval borított alföldi táj opálos leple, az ünnepi vacsora íze, a karácsonyfa előtti mondókák, az éjféli mise fénye, a más nyelveken íztelen „Adjonisten, Jézusunk, Jézusunk!” Sokan, sokfélék vagyunk ebben az árkokkal szabdalt országban. Egymásnak feszülések, a politikai másság tiszteletének hiánya, fel-fellobbanó gyűlölet itatja át közéletünket. Petőfi, Arany, Vörösmarty, Deák, Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Görgey - megannyi irány és mégis egy közös magyar út. Nem lehetne megérteni egymást, félretenni az előítéletet, tisztelni a másikat? Jó volna, ha örökké karácsony lenne, ha meleg fénye beragyogná, a szeretet és a békesség szólamai áthatná mindennapjainkat. Ahogy Juhász Gyula hagyta örökül ránk: „Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen / S ne csak így decemberben.” K arácsony van. A templomból kiszűrődik a betlehemesek hangja. Éneklik a „Mennyből az angyal”-t. E misztikus estén úgy cseng a hangjuk, mint a templomi csengő vagy a harangszó, amely elindul a toronyból, átöleli a falut, a várost, az országot, és áhítattal beköszön minden ablakon. Ha kibontottuk az ajándékokat és figyelünk egymásra, akkor szeretet tölti be a szobát. Ne hagyjuk, hogy a fény, amit vártunk, holnapra kihunyjon. Tárjuk ki szívünket, s gondoljuk el, mit tehetünk másokért. Utunkon a költő szavai vezéreljenek: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél. Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a főid, fölötted az ég, benned a létra.” ■ Árpási Zoltán \ * l
