Békés Megyei Hírlap, 2005. augusztus (60. évfolyam, 178-203. szám)
2005-08-19 / 194. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 2005. AUGUSZTUS 19-, PÉNTEK 9 Magány Sárosdi, a prózaíró egy csöndes, langymeleg szombaton arra döbbent rá, hogy magányosnak érzi magát. Világéletében sokat volt egyedül, voltaképpen szerette is ezt az állapotot: a házassága éveiben se bánta, ha a felesége későn érkezett haza a munkából és ő addig kedvére tehetett-vehe- tett az üres lakásban. Másokkal ellentétben olyankor se a tévét, se a rádiót nem kapcsolta be, élvezte az egyedüllétet, nemcsak otthon, hanem az utcán, a hosszú sétái során is. A válása után mindez annyiban módosult, hogy esténként nem volt kit hazavárnia, ám pusztán ez a tény nem okozott nála törést: örült, hogy akkor tartja magától távol a világ fülsiketítő zaját, amikor csak akarja - de a legjobban annak örült, hogy egyedüli óráiban hallja a saját gondolatait. Olykor azonban a csend is fülsiketítő lehet. Sárosdi azon a szombaton úgy érezte, hogy hiába a bármikor fölhívható rokonok és hozzátartozók, az időnkénti családi összejövetelek, a gyermek- pesztrálások és a névnapi SMS-ek, valami mindezen túl hiányzik még neki. Egy férfi magányára az esetek többségében a nő a gyógyír, ám a prózaíró ezúttal nem effélére vágyott. Hanem arra, hogy beszélgessen valakivel, vagy hogy ő meghallgasson valakit. Azon a csöndes, langymeleg délutánon Sárosdinak a barátok hiányoztak a leginkább. El is tűnődött rajta, hogy vannak-e, voltak-e neki barátai. Egyszer azt hallotta valakitől, hogy egy barát attól ismerszik meg, hogy sokéves távoliét után is úgy tud vele beszélgetni az ember, mintha tegnap látták volna egymást legutóbb. A prózaíró elővette a megkopott, meggyűrődött noteszét, régi telefonszámokat keresett benne, és közben azon merengett, hogy a noteszben*szereplő nevek tulajdonosai közül ki az, akit a cimboraságon túl egykor a barátjának tarthatott. Osztálytársak, évfolyamtársak, hajdani kollégák cimeit és telefonszámait találta meg, jószerivel egyikkel sem beszélt már évek óta. Hosszas lapozgatás után kiválasztott néhány nevet, kiírta a telefonszámaikat egy cetlire, és elkezdte hívogatni őket. Volt, akit nem ért utol, mert az a telefonszám már nem létezett vagy már máshoz tartozott. Volt, ahol többszöri próbálkozás után sem vették föl a kagylót. S volt a régi ismerősök között olyan is, aki nem ismerte meg, vagy nem akarta megismerni Sárosdit. A leggyakoribb válasz azonban a megkeresésre az volt, hogy az illető örül a prózaíró jelentkezésének, de mostanában rengeteg a dolga, ezért cseréljenek telefonszámot, majd keresik egymást és egyeztetnek időpontot a találkozásra. Az egyik egyetemi cimbora pedig e-mail címet kért, mondván, e-mailen keresztül könnyeEgyszer azt hallotta valakitől, hogy egy barát attól ismerszik meg, hogy sokéves távoliét után is úgy tud vele beszélgetni az ember, mintha tegnap látták volna egymást legutóbb. A prózaíró elővette a megkopott, meggyűrődött noteszét, régi telefonszámokat keresett benne. dén, időegyeztetés nélkül (hiszen az idő nagy úr) meg tudnak beszélni mindent. Sőt - folytatta a régi cimbora - léteznek weboldalak, amelyeket direkt az interneten való kényelmes társalgás kedvéért fejlesztettek ki. Sárosdinak se e-mail címe, se internete nem volt, csupán egy veterán számítógépe, amelyet még az egykori felesége munkahelye selejtezett le évekkel ezelőtt. Különben se virtuális csevejre vágyott, hanem élő beszédre és emberekre. Egy-két órás kísérletezés után fölhagyott hát az ismerősök hajkurászásával és kiment a gangra elszívni egy cigarettát. A délutáni sziesztaidőben a ház néptelennek tűnt, a máskor lábdobogástól és beszédtől hangos körfolyosókon senki nem mutatkozott, az udvaron is csupán az a férfi üldögélt a kerekes székében, a kiszáradófélben lévő akácfa sovány árnyéka alatt, akit - ha nem esik az eső - a fia reggelente, mielőtt elmegy dolgozni, ki szokott tolni az udvarra, délben pedig, amikor haza- ugrik ebédelni, visszagurítja a földszinti lakásba. Ebéd után a fiú rendszerint újból elrohan valahová, az apja meg választhat a lakás és az udvar között. A prózaíró elnyomta a cigarettát, aztán kivett a hűtőből két doboz sört és lement az udvarra. Megkérdezte a férfit, odaülhet-e mellé az árnyékba. Amaz bólintott és kicsit arrébb gurult, hogy Sárosdi a száraz faágak alá vonszolhassa a közeli foghíjas padot. A prózaíró leült, kibontotta a két sört, az egyiket átnyújtotta az öregnek, aki megköszönte és azt mondta: „Milyen csönd van most itt. Biztosan mindenki az ügyeit intézi”. A prózaíró egyetértőn bólogatott, és az jutott az eszébe, hogy vannak emberek, akik mindig magányosak, még mások társaságában is. Állítólag ez leginkább a bölcsekre igaz, ám erre Sárosdi már nem mert volna megesküdni. „Intézzék csak az ügyeiket - mondta félig magának, félig az öreg felé fordulva. - Mi várunk, ha várni kell”. De hogy pontosan mire is kell várniuk, azt ha akarta se tudta volna megmondani. BENEDEK SZABOLCS *> FOTÓK: MÓRICZ SIMON Túrái fénycsapdák N. KOSA JUDIT Hat évtizeddel ezelőttig tükörrel bélelt aknákon jutott át a fény a túrái kastély mesebeli várat idéző tetőzetén. Egy tetőablakon át besurrant a csőbe, onnan pedig ráhullott az impozáns előcsarnok felett feszülő üvegtetőkre. A nyolc akna minden bizonnyal káprázatos fénnyel borította be két emelettel lejjebb az elegáns földszinti teret - mintha csak szabad ég nyílna odafönt, az üvegtetők fölött. A tetőablakot réges-régen elzárták, a tükörfelületeknek nyoma sincs. A fénycsapdák azonban egészen biztosan így működtek, hiszen a tervező, Ybl Miklós más kastélyaiban is alkalmazta ezt a megoldást. Kérdés persze, hogy miként festettek a szinteket elválasztó üvegtetők, amelyek létére ma már csak a lecsupaszított, rozsdás fémkeretek emlékeztetnek. Egy fényképfelvételről úgy tűnik, opálos, alig áttetsző lapok permetezték szét a fentről érkező, ragyogó fénysugarakat. De akkor vajon miért festették ki aprólékos gonddal még azokat a falakat is, amelyek a cselédszárnyul szolgáló harmadik szinten vették körbe az előcsarnokot? Ha odalentről fölnézve nem lehetett volna bennük gyönyörködni, a kastélytulajdonos ilyesmire aligha áldozott volna. Márpedig a cukorgyáros és kereskedő család sarja, a Pest Magyar Kereskedelmi Bankot megalapító Schossberger Zsigmond aligha csinált bármit is véletlenül. Loire-menti kastélyt akart a Galga mentén, hát nemcsak szerződtette a kor egyik legnevesebb építészét, Ybl Miklóst, de biztos, ami biztos, Franciaországba is elküldte, tanulmányozni a vágyott eredetit. Ybl pedig hazaérkezvén két épületen dolgozott egyszerre - a pesti Operaházon és a Schossbergerek túrái nyári rezidenciáján. Nem véletlen tehát, hogy az értő szem jelentős párhuzamokat képes fölfedezni a két épület között. Nemcsak az eredetileg mindent beborító, színpompás díszítőfestések - amelyek Scholtz Róbert és munkatársai tehetségét dicsérik -, hanem az alkalmazott műszaki megoldások is hasonlóak a két házban. A túrái kastély ugyanis, amely kívülről ódon lovagvárnak látszott a maga tornyaival és izgalmas tetőrengetegével, elkészültekor, 1883-ban a modern technikai eszközök egész tárházát vonultatta föl. Ami térelosztását illeti, persze úgy működött, mint bármely más kastély vagy városi palota. A pincében voltak a kiszolgálóhelyiségek és a konyha, a földszinten a közös termek - ebédlő, szalonok, könyvtár, dohányzószoba -, s a hozzájuk csatlakozó íves terasz, az emeleten pedig a hálószobák. Mindez azonban a kor legnagyobb luxusával fölszerelve. Volt elektromos áram, vízvezeték, a pincéből a földszinti tálaló- konyhába közlekedő étellift, a masszív falak hűvösét pedig fűtő- és szellőzőrendszer enyhítette. Á központi fűtés melegét a falakban kialakított, harminccentis légrés tartotta meg, a szellőzést pedig a kandallókürtők biztosították. Kívülről azonban mindebből nem látszott semmi. A romantikus homlokzatot annak rendje és módja szerint címer díszítette, a tetőt óratorony koronázta, a csodálatos pálmaházban délszaki növények pompáztak, az angol tájképi park pedig - így mesélik - Magyarországot mutatta, csak kicsiben. Fennállásának első hat évtizedében ilyennek láthatták a túrái kastélyt azok, akik bebocsátást nyertek a falai közé. Aztán jött a háború, a hadikórház, majd az általános iskola felső tagozata, végül az elhagyatottság évtizedei. Ma már nyoma sincs a hajdani intarziás padlónak, a pálmaház színes üvegeinek, a toronybeli órának. A teraszról eltűntek a kőbabák, a földszinti folyosó boltíves nyílásaiba szinte belenőttek a lehúzott, rozsdás boltredőnyök, a kastély sarkán pedig ostornyél- lámpa fityeg. A pálmaház előterében az iskola tornatermére emlékeztetnek a bordásfalak és mászókötelek tartói, a földszinti szobák díszítő- festését pedig a legutóbbi, nyolcvanas évekbeli megmentési kísérlet során tették tönkre. A műemlékként nyilvántartott épület életveszélyes: mivel éveken át akadálytalanul hullott be a tetőn át az eső és a hó, omlanak a födémek, szétmállott a vakolat. Két évvel ezelőtt, a kényszer-helyreállítás során vasbetonra cserélték ugyan a fa zárófödémet, de a tetőt már nem csinálták meg. Nem is lesz egyszerű, hiszen Ybl merész és változatos tető- és kupolaerdőt tervezett a kastély fölé. Szerencse viszont, hogy a kilencvenes évek végén - az utolsó pillanatban - Kemény Marianne és munkatársai feltárták, dokumentálták a falfestéseket, és a kovácsoltvas díszekből, plasztikákból is maradt annyi, amennyi a rekonstrukció alapja lehet. Mondhatni, most már valóban minden a pénzen múlik. Elszánt gazdája ugyanis, úgy tűnik, immár van az épületnek. A kilencvenes évek eleje óta az indiai Khoday-cégcso- port tulajdonában lévő, eleddig csak romló kastély hasznosítására most Túra Invest Kft. néven, magyar üzletemberekből projektcég szerveződött. Ok bemutatkozó tájékoztatójukon úgy nyilatkoztak: 2006-ban kezdenék meg, és 2008-ra be is fejeznék a kastély felújítását és a hozzá csatlakozó szállodaépület megépítését. Ez utóbbi terveit még 1998-ban elkészítette a Szántó és Mikó építésziroda, és az elképzelésre a műemlékvédelmi hatóság is rábólintott. Szántó Tibor úgy fogalmaz: a százszobás szálloda külső megjelenéséről ma még korai volna bármit is mondani, de az általa javasolt megoldásra, a kastélyhoz csatlakozó, Z alakú bővítésre Ybl más munkái esetében van megvalósult példa. A bővítA pálmaházban mény rendkívüli előnye, hogy érintetlenül hagyja a főépületet, így ott reprezentatív helyiségek és luxuslakosztályok kialakítására - tehát az eredeti funkció feltámasztására - van mód. így már tényleg csak egy fontos kérdés marad: a pénzé. A projektcég vezetői négymilliárd forintra becsülik a beruházás összegét - mindez egy nagyobb léptékű kezdeményezésbe, fürdő és golfpálya kialakításába ágyazódna. A kastély megújítását „hitelből, állami pályázatokból és magántőkéből” - az idézett sorrendben - kívánják előteremteni. Az újságírói kérdésre azonban, hogy milyen pályázatokra gondolnak, talán Fejérdy Tamás, az örökségvédelmi hivatal elnökhelyettese adta a legkonkrétabb választ. Mint mondta, egy francia kastély esetében például könnyű volna felelni, hiszen akár ő is fel tudná sorolni azokat a befektetői, települési, regionális, állami és EU-s forrásokat, amelyek ilyen esetekben segítséget nyújthatnak. Magyarországon azonban eddig nem volt példa ilyen együttes finanszírozásra - így csak remélni lehet, hogy éppen Túrán születik meg a régen várt jó példa. Magyarország mai területén körülbelül 3500 egykori nemesi otthon áll, zömük természetesen kisebb kúria. Csaknem nyolcszáz közülük a műemlék, mintegy kilencven szerepel a tartósan állami tulajdonban lévők listáján. A hazai kastélyok körülbelül fele az utóbbi években megújult, sok közülük közösségi intézménynek, szállodának ad otthont. A leginkább veszélyeztetettek azok a nagyobb műemlékek, amelyek hasznosítására eddig nem sikerült megnyugtató megoldást találni. Körülbelül százötven van belőlük. Túra mostanáig az élbolyban szerepelt, tavaly még az ICOMOS kevéssé kitüntető Citrom-díját is odaítélték a tulajdonosnak. Most bekövetkezhet a fordulat: a Túra Invest Kft. augusztus 20-án mindenesetre nyitó ünnepséget szervez a régóta lezárt kastélyparkban. Aki odalátogat, a saját szemével is láthatja, honnan kell elindulni. v t \
