Békés Megyei Hírlap, 2004. augusztus (59. évfolyam, 179-203. szám)
2004-08-21 / 195. szám
2004. AUGUSZTUS 21., SZOMBAT — 11. OLDAL (néWéae A nagy gondolkodó szellemi és morális magatartásmódja ma is utat mutathatna Napjaink nem kedveznek a bibói szellemiségnek Bibó István jogász, politológus, szociológus mellszobrát avatták fel augusztus 6-án a Vésztő-mágori Történelmi Emlékhelyen, a népi írók szoborparkjában. Az ünnepségen Elek Tibor irodalomtörténész, a Bárka irodalmi folyóirat főszerkesztője méltatta Bibó szellemi nagyságát. Az avatásról szóló tudósítás után most az ünnepi beszédet adjuk közre. Itt van nekünk, és még sincs jelen a XX. század minden bizonnyal legjelentősebb magyar politikai gondolkodója, akinek több ezer oldalra rúgó életműve, történelmi, társadalomfilozófiai, politikaelméleti, jogbölcseleti, szociológiai, publicisztikai munkái életében kötetben ugyan nem jelenhettek meg, de halála után előbb nyugaton, majd itthon szamizdatban, a rendszerváltozást követően pedig különböző kiadásokban megjelentek, s ma már teljességükben hozzáférhetők — itt van tehát és még sincs itt. Itt van az 1945 után számos fontos, aktuális magyar és világpolitikai kérdés virtuóz elemzője, hogy csak a legismertebb munkáira utaljak: az európai egyensúlyról, a világháború okairól, a békeszerződésekről, a kelet-európai kis államok nyomorúságáról, a magyar demokrácia válságáról, az eltorzult magyar alkatról, a zsákutcás magyar történelemről, a zsidókérdésről szóló ma is érvényes gondolatmeneteket és megállapításokat tartalmazó tanulmányok szerzője; az 1956-os forradalom alap- dokumentumainak számító, a szovjet megszállást követő helyzetre válaszoló, a nagyhatalmakhoz is eljutó nyilatkozatok, kibontakozási tervek, emlékirat fogalmazója; az életfogytiglani ítélettel és a hétéves börtöntapasztalattal a háta mögött is, az ötvenes évek után ismét könyvtárosként, ezúttal a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosaként is az európai társadalomfejlődés értelmét, a nemzetközi államközösség bénultságának okait és orvosságait kutató esszéista. Itt van a közéleti ember, a gyakorlati politikus is, aki a harmincas évek végén a középosztályból származó értelmiségiként csatlakozott a népi mozgalomhoz, a Márciusi Fronthoz, aki 1945-ben miniszteri tanácsosként hathatósan részt vett a közigazgatás újjászervezésében, a választások előkészítésében és lebonyolításában, s a koalíciós években a Nemzeti Parasztpártot képviselte különböző bizottságokban, de leginkább politikai elemzéseivel próbált az eseményekre befolyást gyakorolni, aki 1956 novemberében Nagy Imre kormányában ismét a Nemzeti Parasztpártot képviselve államminisztereként vállalt szerepet, s mani- fesztumaival immár a nemzet egészét képviselve valóságos szerepet is játszott a forradalomban. Itt van a magyar történelmet és sorsot is emblematikusan sűrítő, nagyszerűségében is groteszk november 4-ei kép is, melyen a Parlamentben első munkanapját töltő hivatalnok külsejű férfi, a kormány egyetlen ott, a helyén maradt tagja, az egyik írógép dolkodásmódja, a szellemi és morális magatartásmódja jelen lenne, hogy továbbra is útmutatóul szolgálna. Egy ilyen szoboravató beszéd nem alkalmas ennek okait kutatni, ezért csupán azon reményemnek adok hangot, hogy bizonyára nem azért nincs jelen, mert életműve egyetlen mai szellemi irányzat, politikai mozgalom által sem sajátítható ki. Az ellenzéki szellemiség első számú útmutatójává, hivatkozási forrásává vált, a rendszerváltozást végrehajtó demokratikus pártok szinte mindegyike szellemi örökösének vallotta magát. fölé görnyedve, a szovjet katonák ki-bejár- kálásától mit sem zavartatva magát „mint az egyedül törvényes magyar kormány egyedüli képviselője” a „Magyarokhoz” és a nagyhatalmakhoz szóló nyilatkozatait gépeli — dolgozik. Itt van, mert bár 1963-as szabadulása után a konszolidálódott kommunista diktatúrával kötött eszmei és gyakorlati kompromisz- szumokat, ő - itthon maradt egykori szellemi és sorstársai közül szinte egyedüliként — a maga szerény, de határozott módján elutasította, s így a közéletben nem lévén jelen, utolsó tizenöt évében sokak számára elfelejtetten élt, halála, temetése pillanatától az ellenzéki szellemiség első számú útmutatójává, hivatkozási forrásává vált, nem véletlen, hogy a rendszervál- ozást végrehajtó demokratikus pártok szinte mindegyike szellemi örökösének vallotta magát. Itt van tehát egy kikezdhetetlen jellemű, tragikus sorsú, zseniális gondolkodónk, és még sincs itt, mert nincs jelen a köztudatban, még a „közértelmesség” tudatában sem, nem érzékelhető, hogy a magyar szellemi, politikai életben a gonNem azért nincs jelen, mert alapvetően keresztény gondolkodó volt, aki az európai civilizáció értelmét abban látta, hogy fokozatosan közeledik a krisztusi szabadításával kötötte össze. Nem azért, mert nemcsak, hogy többször világosan és egyértelműen visszaverte a népiekkel szemben meg-megfo- galmazódó hazug vádakat (nacionalisták, antiszemiták, fasiszták), hanem többször is hitet tett a mellettük való elköteleződésének. Nem azért, mert a maga harmadik utas társadalomeszményében ugyanakkor a nyugati típusú szabadságtechnikákat a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység és a különböző szinteken megvalósuló önkormányzatiság gondolatával igyekezett ötvözni. Nem azért, mert a szabadságszerető és az egyenlő emberi méltóság elvi alapján álló embertípus tízparancsolatát már 1938-ban megfogalmazta. Nem azért, mert az individuális szabadságjogok, a nemzeti érdekek és az egyetemes szempontok figyelembevétele nála nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező nézőpontok, mert gondolatvilágában a közösség, a nemzet ügye és az egyéni szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügye egy üggyé tudott válni. Nem azért, mert közösségi hisztériák, zsákutcák és tévutak, hamis alternatívák kíméletlen leleplezője volt, de aki a problémák megközelítése, elemzése és a gyógymód megfogalmazása során mindenkor előítélet-mentességre, maximális tárgyilagosságra, a szemben álló érdekek és nézőpontok egyforma mérlegelésére, sőt, a köztük való közvetítésre, a vitákban a másik igazának megértésére és figyelembevételére törekedett. Nem azért, mert egykori parasztpár- sága idején sem vált soha pártos gondolkodóvá, mert mindenkor bensőből vezérelt, lelki független emberként cselekedett. Nem azért, mert a politikát és a morált elválaszthatatlannak tartotta, s mert állította, hogy hazugságra nem lehet politikai konstrukciót, politikai programot építeni. Nem azért, mert nemcsak a politikus, de az értelmiségi feladatának is a szolgálatot tartotta, s nem azért, mert tőle valóban meg lehet tanulni, mint jelent demokratának lenni stb., stb. Tudnám még folytatni, de en- edjék meg, hogy azzal zárjam most már mondandómat: jóllehet napjaink nem igazán kedvez a bibói szellemiségnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben sem lesznek olyan napjaink, amelyek jobban megbecsülik majd, ezért addig is emlékezzünk és emlékeztessünk rá! Elek Tibor „...Itt van tehát egy kikezdhetetlen jellemű, tragikus sorsú, zseniális gondolkodónk, és még sincs itt, mert nincs jelen a köztudatban, még a „közértelmesség” tudatában sem. Nem érzékelhető, hogy a magyar szellemi, politikai életben a gondolkodásmódja, a szellemi és morális magatartásmódja jelen lenne, hogy továbbra is útmutatóul szolgálna...." tanításokban megjelölt eszményekhez. Nem azért, mert ő volt az, aki - ahogy Illyés Gyula fogalmazott - „világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni” a népi mozgalomnak, aki a nemzeti polgárosodás eszméjét és programját a parasztság teljes társadalmi felHétvégi olvasmány Változnak az idők, és velük mi is változunk Még tavasszal kaptam a meghívót Fülöp Tamás ügyintéző osztálytársamtól, hogy hivatalos vagyok a debreceni találkozó kétnapos ünnepi programjára. Nincs bajom az érettségivel, sem a cívisvárossal, annál inkább azzal a fél évszázaddal, amelyik elröpült a matúra óta. „Hja, az idő lejár” - mondta vénülő apjára Petőfi egy estén; és „Az évek szállnak, mint a percek” - sóhajtotta a csavargó Villon Párizs városából. Rohamosan öregszem. Az ötvenéves jubileum azonban tiszteletet parancsol: az efféle mérföldköves találkozóra sántán, vakon, csúszva-mászva is el kell menni. Június utolsó szombati hajnalán vonatoztam Debrecenbe. A kollégiumi szálláshely elfoglalása után első dolgom a testi tisztálkodás volt, hogy pár perc múlva a porta előtt gyülekező osztálytársak körében megfürösszem örömökre nyíló lelkemet is. Tizenegy óra után ennek az építkezésnek legméltóbb helye a nevezetes oratórium lett, ahol nagy idők nagy emberei is gyülekeztek hajdanán az országfordító történelmi pillanatokban. Ezúttal Szűcs József osztálytársunk, a tisztabereki tiszteletes úr hirdetett igét a szép számmal összeverődött osztálynak; s én örömmel fedeztem föl magamban, hogy még mindig emlékszem a gyönyörű zsoltár szövegére, amelyet még Nagyajtán, az unitárius vártemplomban tanultam meg a dallammal együtt - úgy hatvan évvel ezelőtt: „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” Otthon ebédeltünk: a kollégiumban. Bizony a hátsó traktusban megújult konviktusra is alig ismertem rá. Hatszemélyes, hófehér damasztabrosszal terített asztalok mellé ültünk a könnyű székekre - és nem lócákra a kecskelábú hosszú asztalokhoz, mikor (az ötvenes évek elején) viaszos vászonra hordta az ügyeletes diák a gőzölgő tálat, amiből az asztalfőnök után mi is meríthettünk babot, paszulyt, fuszulykát, mikor melyikre került sor. Hiába no, változnak az idők, és velük együtt mi is változunk! Hogy mennyit és mennyire, azt a délutáni osztályfőnöki órán tudtuk meg, névsor szerint. Sápítoztunk, szörnyül- ködtünk, mégis azt mondom: a körülményekhez képest jó a statisztikánk. A legendás IV/C negyvenöt tanulója közül még 38 felülről szagolja az ibolyát. A két lány: Barcza Bogi és Ungváry Dudi az egykori Dóczy államosítása után került hozzánk. Pályafutás szerint sokszínű az összetétel: akad köztünk professzor, tudományos munkatárs, vezető üzletember, vállalati jogtanácsos, ember- és állatorvos, nyugdíjas tanár, mérnök, főpostás, könyvtáros, újságíró, agronómus, lelkipásztor, drámaíró, festőművész és Simon Zoárd személyében frissen avatott kispap is egy szeretetházban. (Szép kis deputáció masírozik majd a Mennyei Hatóságokhoz!) Az iszonyúan huzatos XX. század szanaszerte fújta a társaságot: sokan a fővárosban és a kálvinista Rómában vetettek horgonyt, mások szétszóródtak az ország szélrózsás tájain; a külföldre szakadt társak pedig Amerikából, Németországból, Svájcból siettek haza a jubileumi csengőszó hívására. Falusi kistelepülésen mindössze ketten találtunk otthont. Másnap megkoszorúztuk első osztályfőnökünk, dr. Nagy János sírját, aki egy életre belénk oltotta a magyar költészet szeretetét. Délután átugrottam a Déry Múzeumba. Gyarló lábam olyany- nyira gyökeret vert a három gigantikus Munkácsy-kép előtt, hogy alig maradt időm unokahúgomék meglátogatására. Estefelé vetődtem haza. Magányos voltam, mert Csenkey Pista, a füzesgyarmati származású szobatárs már visszautazott Budapestre. Már odakünn is leereszkedett a sötétség, mikor ledőltem az ágyamra. Az éjjeliszekrény fiókjából kivettem a teológusoknak szánt Bibliát. Belegondolások Kíváncsi lennék, mit szólt Medgyessy Péter, amikor Kovács László felhívta, hogy az MSZP elnöksége ,,nagy sajnálattal és megértéssel" vette tudomásul a lemondását. Mondjuk, elcsodálkozott-e rajta: ,,de hiszen nem mondtam le, csak kilátásba helyeztem a távozásomat". Arra is kíváncsi lennék, mit mondott Kovács, amikor Medgyessy megkérdezte: ,,két nappal ezelőtt az elnökség is, a frakció is egyetértett a kormányátalakítással, sőt támogatásáról biztosított. Mi változott azóta?” Alighanem ezek az igazi kérdések, amelyekre soha nem kapunk választ. Horn Gyula szavaival élve, a párt elnöksége ,,példaszerű gyorsasággal" oldotta meg a válságot. Más megfogalmazásban, szembeköpte magát, hiszen a kormányfőnek tett hűségnyilatkozat után 48 órával kidobták őt a ,,szocialista hőlégballon” kosarából. Az SZDSZ bejelentése - ,, elfogyott a bizalom a miniszterelnök iránt” - kellett ahhoz, hogy az MSZP elnöksége is ráeszméljen: az ő bizalmuk is megrendült. ,,Példaszerű gyorsasággal” ki is hátráltak saját miniszterelnökük mögül ,,befeküdve" ezzel az SZDSZ-nek. Elfogadhatóbbnak látták a kormányfő elárulását, mint a szabaddemokraták diktátumának elutasítását. A Csillag István körüli vitát nézve pedig úgy tűnik, a miniszterelnök az ő szemükben súlytalanabb, mint az autópálya-építési korrupció hírébe keveredett tárca minisztere. Természetesen Medgyessy is követett el hibákat. Lemondással való fenyegetése, az SZDSZ-nek adott egynapos ultimátuma (estig kért választ arra, van-e bizalom iránta), végül a szabaddemokrata politikusok felelőssé tétele a válságért több,-mint szerencsétlen vök. E lépéseiben a kétéves kormányzása alatt mindvégig sodródó, nem éppen karizmatikus, bár kétségtelenül jószándékú Medgyessy felvett keménysége — a ,,ha törik, ha szakad” merevsége — köszön vissza. Egy hozzá nem illő stílus alkalmazása rossz időben és rossz helyen. Összességében nem az a megdöbbentő, hogy Medgyessyt menesztették, régóta tartotta magát a nézet, ha nem cserélik le, a szocialisták elbukják a következő választást. Egy kormányfőváltásnak is kell legyen azonban eleganciája! Ennek itt nyoma sem volt. Visszataszító, ahogy eltávolították. Felmerül a kérdés: ha egy pártelnökség képes a saját emberét hátba döfni, akkor mire lehet képes másokkal szemben? Továbbá, ha egy pártelnök rezzenéstelen arccal bele tudja hazudni az ország képébe, hogy Medgyessy lemondott, miközben csak kilátásba helyezte a távozását, hogyan higy- gyen neki az ember fontosabb ügyekben? Belegondolni is rossz, mennyi hazugság, képmutatás, kis árulások sorozata vette körül Medgyessyt. Nehéz lesz elfelejteni! Árpási Zoltán arpasiz@axels.h\ Nehéz lesz elfelejteni János Jelenésekről szóló könyvét kezdtem olvasni, a pecsétek felbontását és a hetedik trombitaszót. Még az utolsó ítélet előtt elszunyókáltam. - Zum- dzumm, puk-puk-puk, fiijuuú... krrrccs... bumm-bummü! - óriási hangzavarra riadtam fel fél szendergé- semből. Mi ez? Még félig kábán öltözködni kezdtem, hogy végére járjak a durrogós hangforrásnak. A folyosón sem hallottam segélykiáltást vagy sikoltozást. A boltívek alól kiléptem az első udvarra. Előttem és fölöttem hatalmas tűzijáték hirdette a kissé elkésett Szent Iván éjszakáját. Rakéták süvítettek magasba a nagytemplom háta mögül, hogy odafönn hangos pukkanással ezernyi csillaggá robbanjanak szerteszét. Megfordultam. Az átjáró homlokzatán, a sustorgó forgók és a több helyen meggyújtott bengáli tűz vérvörös lobogásá- ban fölragyogott a százados iránytű, a kollégium ősi jeligéje:- ORANDO ET LABORANDO - Imádkozzál és dolgozzál! Szász András
