Békés Megyei Hírlap. 2004. július (59. évfolyam, 152-178. szám)

2004-07-03 / 154. szám

BÉKÉS MEGYEI HÍRLÁP (nétvéae 2004. JÚLIUS 3., SZOMBAT - 11. OLDAL ,,A színház, a művészet gyönyörűséges misztérinmjáték, szolgálat, áldozathozatal... jy Kalapos verset mond és kattintgat A ma színháza már nem az én színházam. Ezért nem is hiányzik...” D-FOTÓ: VERESS ERZSI Három és fél évtized a színházban: Eger, Miskolc, 16 évad Békéscsabán. Kalapos László 1997-től nyugdíjas, '98-ban még eljátszotta Jorjosz Sztavriaszt Szabó Magda Kiálts, város! drámájában. Színésznek és közönségnek egyaránt kedves szereppel búcsúzott. Azóta nem hogy a színpadon, de még a színház környékén sem találkozhatunk Kalapos a mű­vésszel, ami elég különös. Fotózik, kiállításokon szerepel, albumai jelentek meg, illet­ve a magyar költészetet népszerűsíti — nem középiskolás fokon. A színész műfajt vál­tott? Vagy mégsem?- 1998 óta én színpadon nem dolgozom, de a színházat, a színész mesterséget nem hagytam abba — mondja Kalapos László. — Mindig közel állt hozzám a vers, egész pályafutásom alatt mindig volt alkalmam arra, hogy verset mondjak. Édesapám pedagógus volt, bár nem iro­dalom szakos, édesanyám hegedűs, tehát a zseniskedő hajlamot anyámtól örököl­tem. Bár apám is, mint egykori néptanító amatőr színjátszással is foglalkozott. Éle­tem első színpadi ténykedése egy borzal­mas álnépszínműben való gyermekkori statisztálásom volt. Az első igazi nagy fer­tőzés aztán Miskolcon történt, Illyés Gyu­la Ozorai példa című darabját Bozóki Ist­ván rendezte, s kijöttek páran a gimnázi­um színjátszó diákjaiból válogatni, így kerültünk mi be a miskolci Nemzeti Szín­házba. Innentől kezdve eldőlt az éle­tem, s lettem az, ami lettem.- Soha nem kívántam sztár lenni — nem is szeretem ezt a szót, mert ma túl sokat használják —, még csak országos hírű színész sem. Én csak azt tudtam, hogy színházhoz akarok kerülni, és ami nekem ott jut, azt hittel, becsület­tel, tisztességgel megcsinálni, használ­ni egy olyan ügynek, amit én nagyon szeretek. Ez mai napig igaz.- A földrajzi hely, a társulat hírneve nem befolyásolta a sorsodat?- Nem. Sohasem. A közönség Miskol­con is, Békéscsabán is, Budapesten is kö­zönség. Lehet, hogy apámtól örökölt késztetés ez valamilyen pedagógia irá­nyába, de én azt tartottam, hogy a leg­szélesebb közönségrétegeket a színész tanítja. Sehol nincs az az egyetem, nincs az a szakma, amely olyan populáris, amely úgy tanít, amely szélesebb körben taníthat, mint a színészé.- Művészet, kultúra veszített vonzere­jéből, hatásfokából, gyakran azt halljuk, a kommerszre van inkább igény. Ugyan­akkor ezt az igényt éppen a művészek­nek, tanároknak, újságíróknak kellene alakítani, nem?- De, nagyon! Éppen ezért született a Két part közt című CD-albumom, alcíme: Üzenet a XX. század magyar költőitől. Úgy éreztem, lelkikényszerem volt, köte­lességem, hogy a magam képességei sze­rint tovább adjam Ady Endre, József At­tila, Pilinszky János, Simonyi Imre, Sinka István, Kosztolányi, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes gondolatait, amiket én megfogalmazni nem tudok. Legalább a megye iskoláiban, középiskoláiban, könyvtáraiban érdemes lenne használni az albumot. Ez életem legkedvesebb gyermeke, ennek élnie kell. A tíz leme­zen másfél évig dolgoztam, magam válo­gattam a verseket, a zenét. Számomra re­ményt semmi más nem tud nyújtani, mint egyfajta optimizmus, hit, hogy a vi­lágon változtatni kell! Ez így nem mehet tovább, hogy száz 18 éves gyerekből jó, ha egy leveszi József Attila, Babits vagy Thomas Mann kötetét! Hiszem, hogy az igazi emberi értékeket csak a művészet tudja magában hordani, legyen az festé­szet, zene, színház, költészet. Ha alkotó­juk, tolmácsolójuk tényleg hittel teszi a dolgát, meggyőződéssel, hogy ezen a helyzeten javítani, változtatni kell. A jó tanár, újságíró, színész rengeteget tehet! A szülő nem biztos.- A szülői házon azért sok minden múlik.- Hogy mennyire így van, ha nekem lett volna bölcsőm, ak­kor engem az anyám következőképpen ringa­tott volna: jobb lábával ringatta volna a bölcső­met, miközben Bach- tokkátákat és -fúgákat hegedült. Beszélni még nem tudtam, de már hallgattam a muzsikát, már az anyaméhben azt hallgattam, nem vélet­len, hogy nagyon szere­tem a komolyzenét...- Tervezel hasonló szépirodalmi összeállítást?- Kellene. Szabó Lőrinc, magyar sze­relmi líra, szarkasztikus versek, sok min­den kimaradt ebből az albumból. Hogy ebből lesz-e valami, nem tudom, most már Edit nagyon szid, hogy be kéne menni a sötétkamrába. Igaza van.- Még javában játszottál, amikor már fotóművészként is jeleskedtél.- Mindig is kattintgattam, meg labor­munkában apámnak segítettem, szeret­tem a sötétkamra tájékán téblábolni, de igazából '85-ben, Váradi egyik kiállításán éreztem: de jól néz ki, kéne csinálni ilyet. — Lassan már az összes társművésze­tet felsoroljuk. Festeni nem szoktál?- Nem, de jól kérdeztél. Nagyapám ácsember volt, méghozzá olyan, hogy őt bízták meg a lillafüredi Palota szálló ösz- szes ácsmunkájával. Egyik fia építész, mindkettő remekül festett. Az unoka­öcsém, építész bátyám fia'a mai napig fest és kiállít. Nekem nincs ilyen kezem. A fo­tónál az ember nélkülözheti a kezet, ott A hit maga az élet- A hit alatt én azt is értem - hangsúlyozza Ka­lapos László-, amit Babits ír: „Ember vagyok, s hiszek az emberben. Hiszek az emberben, s hiszem, hogy érdemes". Ha idáig ei tudna jutni százból húsz ember, akkor már nem lenne vesz­ve a világ. Babits Örökkék ég a felhők mögött című írása egyébként Tolsztoj szavaival kezdő­dik. „A hit az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne...” az egyenes vonalakat a természet húzza, nem én. Eddig egy albumom jelent meg, közös kiállításon lógtak a képeim a pesti Vigadó Galériában, a Budapest Galériá­ban, nemzetközi tárlatokon, a Dunántú­lon, az itteni múzeumban, a kecskeméti Fotómúzeumban, nekem ez a csúcs. Ne­kem ez igényem volt, és igényem marad, amíg élek, hogy minden áron szeretném magamat kifejezni, nem mutogatni, kife­jezni. Ha valamit meglátok, s abban felfe­dezek valami gondolatiságot — nyugal­mat, csendet, bármit -, ami engem izgat, akkor én kattintok. Másnak is meg aka­rom mutatni. Ez lehet exhibicionizmus, nyilvánvalóan az is egy kicsit, hiszen szí­nész anélkül nem létezik.- Nem unatkozol, az biztos. Nem is hiányzik a színház?- Nem. Megmondom azt is, hogy mi­ért, és ez nem csak Békéscsabára vonat­kozik. A ma színháza már nem az én színházam. Az én színházam áh'átvari'aS évek derekától a nyolcvanas évek végéig tartott. Kivételt képeznek később olyan Jókai színházbeli előadások, mint A nép ellensége, a Kiálts, város!, Az a szép, fé­nyes nap. Én a színház-színházat szere­tem, mind irodalomban, mind társulat­ban. A hitem, hogy a színház, de más művészet is gyönyörűséges misztérium­játék, szolgálat, áldozathozatal, hiszen eredendően is onnan indult. Ha megszű­nik misztériumnak, kellő alázattal mű­velt varázslatnak lenni, akkor megszűnik a színház.- Amióta nem játszol, előadásokat sem nézel, miért?- Két oka van. Egy: ha valami csodát látok, és szerepem lenne benne, akkor a szívem hasad meg, hogy miért nem va­gyok ott. Miért tépjem fel a sebeimet?! Ha meg nézhetetlen, akkor minek néz­zem, minek bosszankodjak fölöslege­sen?! Egyszerű önvédelem.- Legalább meghívnak időnként, elő­adásokra, társulati ülésekre?- Már azt sem. De nem egyedül va­gyok így.- Művész úr, azért jól van?- Köszönöm, hála Istennek, jól! Niedzielsky Katalin Hétvégi olvasmány Térképen és rímekben a valóságról 1. A láthatatlan régió Földünk mappáján valamikor fehér folt­tal jelölték a még fel nem fedezett terüle­teket. Most már ide sorolhatnánk az elfe­lejtett régiókat is. Mi is közéjük tarto­zunk. Csak egy példát hozok fel Békés me­gye romlásának történetéből: az élelmi­szer-feldolgozó üzemek közül a cukor­gyárak elrablását. Kettő is volt belőlük: a több mint százéves sarkadi és a mezőhegyesi. Ez a két gyár ősztől tava­szig több száz családnak jelentett mun­kát és megélhetést, s ha ideszámoltuk a cukorrépára szerződött mezőgazdasági dolgozókat is, akkor már több ezer fog­lalkoztatásról beszélhettünk. Azután jött a privatizáció, a külföldi cég, amely fűt- fát ígért, aztán bezárt, szélnek eresztett és elpucolt Kabára. A mi szemünk kop- pant, s az újabb hírek szerint a mezőhe- gyesiektől még a híres Ménesbirtokot is elveszik. A gyárakat bezárják, a cukor árát egekbe emelik, a lovakat lelövik, ugye?! Egy szellemes metafora a jobb sors­ra érdemes Viharsarkot csészealja-te- rületnek nevezte. Ide rakják a fekete­kávés csészéket a titkárnők, mikor a nagy vidékfejlesztők nekikönyökölnek a kiterített közigazgatási térképnek. Mi vagyunk a fehér folt, a láthatatlan ré­gió. Hadd mondjak én is egy metaforát. Bi­zonyos sajtok minőségét a lyukak mutat­ják. Attól tartok, hogy a mi mostohagye­rek térségünk maradandó lyuk lesz a nagy uniós sajt perifériáján. 2. Egy modem köztársaság közlekedése Már betéve tudjuk, hogy a befektetés/fej- lesztés elmaradhatatlan (elő) feltétele az adott gazdasági térség megfelelő infrast­ruktúrája. Például a korszerű úthálózat és a vasút. Nézem a televízió híradóját. A fővá­ros útjait (is) sok ezer kátyú csúfítja, az autósok szabálysértő tülköléssel jel­zik a sűrű döccenőket. Törésveszély­ben a tengelyek, szélütésben a tulajdo­nosok. A világváros közlekedése zsú­folt, lépten-nyomon lebénulással fe­nyeget. A főilletékes szakember kinyi­latkoztatja: márpedig a BKV szolgálta­tásai meghaladják az európai színvo­nalat. Föllélegezhetünk: akkor minden rendben. Budapest és Székesfehérvár között, Gárdony környékén légies táncra per­dültek a vasúti sínpárok. Immár nem a talpfák tartják az acélsíneket, hanem a síneken lógnak a talpfák. Irgum-bur- gum, azok a meggondolatlan esőzések kimosták a kavicságyat a talpfák alól. (Krampácsolni kéne, ugyebár.) Első tudakozódásra azt válaszolták az ille­tékesek, hogy nincs pénz a karbantar­tásra, majd lassító jelzőtáblákat rak­nak ki. Mostanában soha sincs pénz arra, amire kellene. A leépítések korát éljük. (Lásd még: postahivatalok, iskolák, mű­velődési házak, egészségügyi intézmé­nyek, no meg a mezőgazdaság ágastul- bogastul.) 3. Tététés sajtószabadság Visszaköszön a TTT, Aczél György támogató, tűrő és tiltó korszaka. Ponto­sabban: eszünkbe jut egy költői toplis­táról. A kolozsvári Korunk című folyóirat szerkesztői felkértek száznégy irodal­márt arra, hogy nevezzék meg a husza­dik század tíz legszebb magyar versét, íme, a költők toplistája: Kosztolányi Dezső: Hajnali részeg­ség, Pilinszky János: Apokrif, József Attila: Eszmélet, Illyés Gyula: Egy Foszlós kalács A Legfőbb Ügyészség körlevelet adott ki, miszerint a Kereskedelmi és Hitel­bank székházának védelmében elren­delt lehallgatás jegyzőkönyve nem használható fel bizonyítékként a sik­kasztással vádolt bróker, Kulcsár Attila ellen. A Nemzetbiz­tonsági Hivatal tavaly júniusban engedélyt kért az igazságügy-mi­nisztertől, hogy az em­lített bank objektumá­nak védelme érdeké­ben lehallgathassa a maffiaellenes központ vezetője és a Kulcsár Attila közötti tele­fonbeszélgetéseket. Az ezekről készített jegyzőkönyvek a pénzintézet elleni ter­rorakció veszélyéről ugyan nem tartal­maztak információt, a bróker sikkasz­tási vagy pénzmosási ügyeiről viszont annál többet. Az ügyészségi körlevél lé­nyege, hogy a jegyzőkönyvek tartalma csak olyan célból használhatók fel, amilyenre az engedélyt kér­ték. Hiába sze­repel bennük utalás Kulcsár viselt dolgaira, ezeket úgy kell tekinteni, mintha el sem hangzottak volna. Erre mondja a magyar: ügyes! Az ügyészségi eljárás nyilván jogszerű, de nem életszerű. Márpedig régóta tud­juk, nem mi vagyunk a jogért, hanem a jog van értünk. Éppen ezért fel kell tenni a kérdést, mi a nagyobb társadal­mi érdek, a lehallgatási engedély ható­köre vagy a húszmilliárdos sikkasztás tetteseinek kiderítése. Egészen végletes példát említve, ha a móri bankfiók vé­delmére — és nem a tettesek megfigyelé­sére — kiadott lehallgatási engedély birtokában készített jegyzőkönyvből egyértelműen kiderülne, kik követték el a brutális gyilkosságot, akkor a jog mindenhatóságára hivatkozva futni hagynák őket? Az átlagpolgárok jogállamiságba és törvény előtti egyenlőségbe vetett hite az utóbbi években foszlik, mint a húsvéti kalács. Elkeseredve és értetlenül sorol­ják a példákat. Miközben halálos gázo­lásért általában több évi letöltendő bör­tönbüntetést szabnak ki, a rendőrt gá­zoló énekes megússza másfél év felfüg­gesztettel. A több (tíz)milliós sikkasz­tással vádolt volt földművelésügyi ál­lamtitkár ügye évek óta húzódik, még első fokú ítélet sem született, jó esély van arra, hogy végül felmentik. Aztán itt az előzőekben említett Kulcsár-ügy, amely körül egyre több a homály. Gon­doljunk a főkolomposok ügyészségi fog­dába szállítására, a volt bankvezér házi őrizetbe helyezésére, most pedig az ügyészségi körlevélre. Ha valamelyik főmufti - ügyész, bí­ró, politikus - úgy gondolja, a nyomo­zás és az ítélkezés körül minden rend­ben van, téved. A jog betű szerinti alkal­mazása az érem egyik oldala, a társa­dalom józan igazságérzete a másik. Ha a kettő sorozatosan és hosszú távon nincs összhangban egymással, akkor baj van. Mintha egyre nagyobb lenne a baj! Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Erre mondja a magyar: ügyes! mondat a zsarnokságról, József Attila: Óda, Kassák Lajos: A ló meghal, a ma­darak kirepülnek, Babits Mihály: Esti kérdés, Füst Milán: Öregség, Babits Mihály Jónás könyve, Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus. (Nyolc költő tíz verse került az élre, mert hát az egy­mással is perlekedő Babits és József Attila duplázott.) Persze, minden listán lehet vitatkoz­ni. Hogy maradhatott ki (többek kö­zött) Ady Endre, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Nagy László? A ben­nem is bujkáló kérdések helyett inkább elővettem a Hét évszázad magyar versei című háromkötetes gyűjteményt (Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1972) - termé­szetesen az újraolvasás szándékával. Megdöbbenten tapasztaltam, hogy a tíz remekműből hiába kerestem Illyés Gyula, Kassák Lajos és Dsida Jenő ver­sét. A főcenzor meg ravaszul somoly- gott a tömött szürke bajusz alatt:- Látjátok feleim: mik vagyunk. Szász András

Next

/
Oldalképek
Tartalom