Békés Megyei Hírlap, 2004. június (59. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-26 / 148. szám

2004. JÚNIUS 26., SZOMBAT - 11. OLDAL Békés megyét két előadás képviselte a versenyen kívüli programban Országos színházi fokmérő — Pécsről nézve Eső és rekkenő hőség egymást vál­totta a június első felében megtartott Pécsi Országos Színházi Találkozón, vagyis a POSZT-on. A szélsőséges időjárás lassan hozzátartozik már a szakmai fesztiválhoz, amelyről idén negyedszerre bizonyosodott be, hogy keresve sem lehetne alkalma­sabb helyet találni számára a bara­nyai megyeszékhelynél. Tíz napra idén is sztárok özönlötték el a pécsi sétálóutcát: az egyik kávézó tera­száról Verebes István osztogatta az au­Siker — eső ellenére is Akik nem jutottak be a verseny- programra, azok más színházi elő­adások, utcai performanszok, önálló estek, felolvasó színházi produkciók, koncertek és kiállítá­sok között válogathattak. Megyénkből két produkció ka­pott meghívást. A Jókai színház­ban működő Fiatal Színházművé­szeti Szakközépiskola frissen végzett negyedikes osztálya Goldoni Chioggiai csetepaté cí­mű komédiáját adta eiő — bő félház előtt a Bóbita Bábszínház­ban. A tavaly nyáron Vidnyánsz- ky Attila rendezésében Gyulán bemutatott A szarvassá változott fiú című előadás ugyancsak ver­senyen kívül érkezett Pécsre — Törőcsik Mari, Trill Zsolt és a be­regszászi társulat a mindvégig szitáló eső ellenére nagy szak­mai- és közönségsikert aratott. Sztárok civilben a pécsi forgatagban. A fotós Cserje Zsuzsa rendezőt és Tordai Teri színművészt kapta lencsevégre egy délutáni sétán. togramokat az odasereglő gyerekeknek, Szirtes Ági egy doboz földiepertől, Hollósi Frigyes kutyája pedig a színház előtti szökőkúttól várta a felfrissülést a tomboló kánikulában. Felföldi Anikó és Tordai Teri gyakori vendégek voltak a Ki­rály utcában, minden alkalommal rend­kívül elegánsan jelentek meg. A POSZT persze nemcsak a színházi szakma, hanem a pécsi közönség körében is népszerű, az igen drága, 3500 forintos jegyek - úgy hírlik - szinte percek alatt el­keltek. A 15 produkciót felvonultató verseny­programot Csengery Ad­rienne operaénekesnő válogatta össze 130 ha­zai, illetve határon túli magyar előadás megte­kintése után. A békéscsabai Jókai színház a pécsi találkozó négyéves történetében még nem szerepelt a ver­senyprogramban. Erinek kapcsán meg is kérdez­tem, azon kevés kritiku­sok egyikét, aki eljár vi­dékre is előadásokat néz­ni, hogyan tartja számon a csabai színházat. - Van nálatok egy nagyon jó, mindenféle feladatra al­kalmas fiatal csapat, és egy gyönyörű és tehetsé­ges színésznő: Kovács Eriit - válaszolta. Sokat látott kollégám emellett dicsérté Konter László tár­sulatépítő és színiiskola­teremtő képességét is, va­lamint emlékezetesnek nevezte a négy évvel ez­előtt bemutatott Boldogta­lanok című előadást Te- lihay Péter rendezésében. Véleménye szerint annak igazán lett volna helye a POSZT-on. Talán jövőre — tesszük hozzá bizakodva. Karsai György színháztörténész már elkezdte a jövő évi program válogatását. Csicsely Zoltán ü 0 1 A légikatasztrófák okát a legtöbbször elháríthatták volna Szerencsétlenségek jókor, jó időben, jó helyen A múlt év végén Lagosnál a tengerbe zuhant egy induló Boeing-727-es. A sebességgel érnek földet, vagy vizet, füg- balesetet néhány utas túlélte. A közvetlenül újév után a Vörös-tengerbe zu- getlenül attól, hogy az orral, hanyatt, hant B-737-esen tartózkodók viszont mind életüket vesztették. Mi a magya- vagy éppen hason történik. Ilyen sebes- rázata, hogy a hasonlónak tűnő légibalesetek némelyikét csaknem minden ségnek az ütközéskor hirtelen nullára utas túléli, másoknak pedig nincsenek túlélői? csökkenését az emberi test belső szervei Egyetlen utasa sérült meg viszont a janu­ár 5-én München előtt leszállásra kény­szerült osztrák Fokker-70-esnek (ilye­nekkel repül a Malév is). A szerencsét­lenség, ha lehet ilyet mondani, jókor, jó időben és jó helyen történt. Jókor, mert a jégtelenítő berendezés törése miatt a Rolls-Royce hajtóművek még olyan magasan álltak le, hogy a pi­lótáknak volt idejük megfelelő kényszer­leszállóhelyet keresni. Jó időben, mert a látást nem zavarta köd, vagy szélvihar. Jó helyen, mert a sík szántóföldeket arasznyi, a csúszást segí­tő és a szikrázást kioltó hó borította. További „szerencse”, hogy a Fokker haj­tóművei nem a szárny alatt lógnak, hanem magasan, a farokrész két oldalán kaptak helyet, így a hasraszálláskor nem akasztják meg a „kétszázzal” csúszó gépet. A farokrészen magasan elhelyezett sugárhaj­tóműveinek köszönhetően úszta meg an­nak idején a Tesszalonikiben hasraszállt Malév TU-154-es is a katasztrófát. 2002. június 12-én, vélhetően műszaki hiba miatt kigyulladt és lezuhant egy tankergép Észak- Kaliforniában. A háromtagú személyzet nem élte túl a szeren­csétlenséget. Az utasszállítók fatális baleseteinek fő oka, hogy ezek a gépek minimum 200 km/órás, de rendszerint még nagyobb egyszerűen nem viselik el, s ezen sem a bekötés, sem pedig a megszilárdított ülé­sek és falak nem segíthetnek. Fokozza a veszélyhélyzélétrffc%y a gépeket a lehető legkönnyebb anya­gokból építik, mert a nagyon szilárd, de nehéz anyagokból (például egészé­ben acélból) készült gép egyszerűen nem lenne képes felemelkedni. A mi­nél kisebb légellenállást szolgáló áram- vonalazás, és a belső légnyomást jól bí­ró, körkeresztmetszetű törzs miatt az utaskabinok hosszúak, szűkek és szin­te csak libasorban hagyhatók el. Az utasteret burkoló könnyű anyagok egy része gyúlékony, vagy égésekor mérge­ző gázokat bocsát ki. Amennyiben van még a tartályokban üzemanyag, az rendszerint nagy lánggal, és mérgező, a menekülést és a mentést is gátló füst­tel ég el. Ezért amellett, hogy minden téren igyekeznek a biztonságot fokozó anyago­kat, módszereket, szerkezeteket kialakí­tani, a légikatasztrófák elleni leghatáso­sabb védekezés még mindig a megelő­zés. Elgondolkodtató, hogy a baj oka — leggyakrabban emberi mulasztás, mű­szaki hiba, vagy az időjárási viszonyok figyelmen kívül hagyása -, az utólagos elemzések alapján, legtöbbször elhárít­ható lett volna. Szűcs Józsefs Hétvégi olvasmány Csipkerózsika álmai — Kizökkent idő Szívesebben vettem volna, ha egy görög istennő karjai ringatnak álomba, de hát az olümposzi Morpheusz férfi volt, ezen már nem tudunk segíteni. Csipkerózsika ismét megszúrta ujja begyét, s ezúttal fö­löttem állt meg a kizökkent Idő. Az autóbusz Bölön felől kanyarodott Nagyajta főterére. Domnule Sztojka, a bőrkabátos sofőr nagyot ásított, mikor le­parkolt Kuttlik Rudi gesztenyefája és a borbély réztányérja közé. Sokat gyalo­goltam hazafelé, míg Sztojka úr megis­mert és fölvett jegy nélkül is a nagyajtai járatra. Három év híján hat évtizedet örege­dett az én falum, amikor leszálltam és körülnéztem. Első ösztönös mozdulatom Kuttlik Rudi kirakatához vezetett, mint annyiszor álmaimban. A Nagyajtai Sport helyett a Nagyajtai Hírlap harmadnapos számát olvashattam: volt benne sport, kultúra és közélet vegyesen. A vezércik­ket Moyses Frici írta alá, így, ezzel a be­tűhűséggel. Az üzlet zárva volt; az erre sétáló Gazdag Zolitól, a nyugalmazott kántortanítótól tudtam meg, hogy Rudi még a nyolcvanas évek elején meghalt, és Fricire hagyta az áruház meg a helyi médium páros jogfolytonosságát. A községháza mellől zongoraszó halk foszlányait hallottam. Mint a szép híves patakra, úgy indultam Chopin etűdjéhez. Vajon ki zongorázik? Siettem a forráshoz, a dallamok erősödését felgyorsult szívve­résem ritmizálta. Már fogtam a kiskapu rézkilincsét, mikor eszembe villant: vala­mi ajándékot is illene vinnem. Átsietem a túloldalra, Barta Lajos boltjába. Az ajtó most is csilingelt, mikor benyitottam. „Andráska!” — sikoltott egy mázsás ter­metű, széle-hossza kövér asszonyság, be­szorulva rengő hasával a pult mögé, de roppant karjait kitárta felém. „Hát nem ismersz meg? Én vagyok Barta Ili az óvo­dából!” Szepegve makogtam valamit, az­tán a nagy cipőgomb-szemeket kerestem, de azok alig látszottak a pufók arc párnái mélyén. Az udvari ajtón ki-be szaladgált egy sereg vaskos, fekete szemű mediter­rán fiú és lány vegyesen, cukorkáért ost­romolva nagyanyjukat, aki kotyogva to­tyogott köztük, teletömte markukat mál­nacukorral, aztán nagy nehezen kitusz­kolta őket a vészkijáraton. „Ugye, aranyo­sak?” — ragyogott büszkén, s két hurkás ujja közt ügyesen sodorintott egy tölcsé- res staniclit, hogy nekem is mérjen a cu­korkából. „Ki zongorázik odaát?" - kér­deztem tőle, amire egyből megfagyott a levegő köztünk, a pult felett. Bajusza is van, fedeztem föl riadtan, ahogy Ili mama összeszorította a száját, majd felém lökte a zacskót. „Hát ki volna? Bubuka!” - dör- mögte sötéten, s már hátat is fordított. Ki­sompolyogtam a boltból. „Bubuka, istenem, Bubuka” - suttog­tam magam elé, mikor beléptem a baba­ház fogadószobájába. A zongoránál egy hófehér hajú, törékeny, karcsú úrhölgy fordult felém. Finom metszésű orra he­gyére tolta aranykeretes szemüvegét, hogy fölötte rám nézzen. Azok a nagy, sötétkék szemek, immár tört fénnyel a pupilla mély tüzében! Elfogódva, félsze­gen álltam az ajtó keretében, én: a csa­ládjától elkószált, ijedt kisfiú, hat hét hí­ján tízenkét évesen, szorongatva a ve- télytársnő málnacukrát, odagyökerezve a küszöb elé. „És néztük egymást hosz- szan, szótlan... / Tekintetünkben, hajh! nem az elveszett - / Az el nem nyert éden fájdalma van.” (Óh, Vajda János csak harminc évet várakozott! — sóhaj­tottam magamban.) — Bandi kérem, hát hazalátogatott végre? - kérdezte Bubuka halkan, gyön­géden, szelíd mosollyal. - Jöjjön hát bel­jebb, foglaljon helyet nálam. Vesztemre megmozdultam, s léptem egyet előre, mire megtört a varázs, elsöté­tült a kép, elszakadt a film. Olyan volt hát ez is, mint a többi be nem teljesült álom. Akár fát is hasogathatnak a hátukon. Sí & # » SS « $ Fosztó remények A Siemens nem jön Magyarországra! Kútba esett a terv, hogy Németország egyik zászlóshajója bezárja holland, ha­tár menti két telephelyét, s az ott folyó mobiltelefon-gyártást hazánkba hozza, mivel itt mintegy harminc százalékkal alacsonyabb a bérkölt­ség. A hír persze ne­künk majdnem kö­zömbös, mert Siemen­séknek lila gőzük sincs arról, hogy Békés me­gye a térképen van. Ha nem így lenne, ide ál­modták volna a mint­egy kétezer főt foglalkoztató üzemüket, s nem Debrecenbe vagy Zalaegerszegre, mint mostanáig tervezték. A történtek­ből legalább annyi a hasznunk, hogy nem kell sírnunk, igaz, nem is álmodoz­hattunk német nyomulásról, iparoso­dásról, új munkahelyekről, viszonylagos gazdagságról, mint a bihariak vagy a zalaiak. A Siemens visszakozása mégis tanulságos. A cég - arra hivatkozva, hogy nem bírja a versenyt az olcsó kelet-európai munkaerővel - hónapok óta vitában állt a szakszervezeti szövetséggel. A Siemens a kitö­rési lehetőséget a munkaidő növelésében és a bérek be­fagyasztásában, illetve gyárai Magyar- országra telepítésében látta. A szak- szervezet előbb elérte, hogy,, nemzetiet­lennek'” kiáltsák ki a nagyvállalatot, amely pusztán pénzügyi okokból né­met munkahelyeket szüntet meg, majd országos tüntetést szervezett ellene. Vá­laszul a nagyvállalat megnevezte Deb­recent és Zalaegerszeget, ami hatott. A szakszervezet,,beadta a derekát", bele­egyezett az órabér csökkentésébe: a ha­vi fizetés változatlanul hagyása mellett a heti munkaidő 35 óráról negyvenre emelkedett. Magyarországon ilyen tel­jességgel elképzelhetetlen, a munkavál­lalók hagyják, hogy ayégtelenségig ki­zsákmányoljak őkét,-akár fát'is haso­gathatnak a hátukon, vagy kisztrájkol­ják maguk alól a gyárat, azaz addig tüntetnek, amíg tönkre nem megy a cég. Ennél még érdekesebb a tulajdono­sok és a szakszervezet közötti paktum üzenete. A szocialista rendszerek ösz- szeomlása óta most először találko­zunk azzal, hogy a keletre vándorlás megtorpanásában a nemzeti érdek a gazdasági fölé kerekedett, amiért mun­káltató és munkavállaló egyaránt ké­pes áldozatot hozni. S akkor még nem beszéltünk a harmadik tényezőről, az államról. A német kormány asztalán ott a javaslat, miszerint a keletre ka­csingató vállalatokat adókedvezmény­ben részesítik, ha maradnak. Valószí­nűsíthető tehát, hogy a nyugati gyárak idetelepítése lelassul, ami az egyesült Európához való gyors felzárkózás nagy magyar ábrándjának végét is jelenti. Marad a rideg valóság: ,, Segíts maga­don, az isten is megsegít!” Tehát jobbá­ra megint csak magunkra számítha­tunk. Meg persze a jóistenre! Azért reménynek ez sem kevés! Árpási Zoltán aipasiz@axels, hu Csak évtizedek múltán tudtam meg, hogy az 1944-es menekülés közben bombatá­madás érte a szekérkaravánt, de a találat nem őket, hanem a mögöttük megtorpa­nó fogat kocsisát, egy fiatalasszonyt és ölében a pólyás kisbabát ölte meg. Nagy­váradig menekültek, ahol egy távoli ro­kon fogadta be a családot. Bubuka itt érettségizett, aztán Kolozsváron szerzett oklevelet zenéből és művészi táncból. A hatvanas években visszaköltöztek Nagy- ajtára, a szülőket már itt temették el. A hajdani Öcsike foglalta el apja örökét a re­formátus parókián, Bubuka meg végren­delet révén jutott saját otthonhoz Mihály Vilmike zenetanárnő tündéd meseházi­kójában. Innentől kezdve zongoraórákat tartott, tánctanfolyamokat vezetett. Első szerelmem, az én fehér ruhás Ezüstpil­lém sose ment férjhez, pedig sokan ri- mánkodtak a kezéért, amellyel a finoman font kosarakat osztogatta. ...Könnytől ázott a párnám, mikor ma­gamra eszméltem, s aztán visszatértem er­re a szomorú-szürke, rosszabbik világra. Szász András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom