Békés Megyei Hírlap, 2004. február (59. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-07 / 32. szám

2004. FEBRUÁR 7., SZOMBAT - 11. OLDAL Négy év után A világ minden pénzé nem eleg a telefonszámlájára A Diótörő hősszerelmese valójában kisfiú Sánta László először pap szeretett volna lenni, aztán pilóta. Végül mégis a színháznál kötött ki. Mindenki azt hinné, töretlenül haladt a pályája: tízéve­sen a Légy jó mindhaláligban tűnt fel, mint Nyilas Misi, aztán a Kis herceg következett. A Színművészeti Egyetemre is felvették - eísőre. A máso­dik félév végén viszont eltanácsolták. Nemcsak az intézményből, magáról a pályáról is. Túlélte. Azóta jött még egy főszerep a Csongor és Tündében, most pedig a Diótörő címszerepét játssza a Jókai színházban nagy sikerrel futó musicalben — Van előnye is annak, hogy eltanácsol­tak a színművészetiről. Azóta kétszer ak­kora megfelelni vágyás dolgozik bennem. Persze, nem tagadom, még mindig na­gyon fáj, hogy nem bíztak a tehetségem­ben. Mindenesetre nem hagytam fel a szí­nészettel, azóta már a Jókai színház kö­zépiskolájában utolsó éves vagyok - mondja a 23 éves fiatalember.- A többiekhez képest talán fajsúlyo­sabb szerepeket is játszik. Soha nem sza­lad el Önnel a ló?- Megesik, de szerencsére a környeze­tem azonnal visszafog. Elsősorban a szüle­im és a kedvesem érzi meg, és fojtja el rög­tön a nagyképűségemet. Kisebb korom­ban inkább előfordult, hogy nem vettem észre, hol a határ. Általános iskolában az osztálytársaim egy része megorrolt rám. Akkor sem a viselkedésem miatt, inkább azért, mert nem nézték jó szemmel a színházasdit. Pedig nem lógtam többet, mint mások. Néha a Csabai Színistúdió miatt hiányoztam, de az megint más tész­ta.- Mennyire tartja a kapcsolatot a színistúdiósokkal?- Amennyire csak lehet. Sokan már színházban dolgoznak szerződéssel, fil­mekben szerepelnek. Ezt én nem mondhatom el magamról, vagyis egyál­talán nem olyan csodálatos, bámulatra méltó a tehetségem, ahogyan néhányan állítják. A barátaimmal, amikor csak le­het, megnézzük egymást. Ilyenkor per­sze a kritika sem marad el. A bírálatot Sánta László kézzel írott le­velekben tisz­tázza magá­ban, mi tör­tént aznap. mindig meg kell hallgatni, de azt is fel kell mérni, mi az igazság benne. Van, aki pusztán rossz szándékkal mond valamit, a többség viszont való­ban azért, hogy se­gítsen. Néha én is nagyon kemény vagyok, nem megfe­lelő han­got ütök meg az osz- tály- társa­mal, pedig csak azt akarom, hogy igazán jót alkossunk. — A szülei soha nem kérték, hogy ne le­gyen színész? A legtöbb pályakezdőt azzal riogatják, hogy Thália tempbma fertő. — Érthető lenne a féltés, de szerencsé­re megbíznak bennem. Az édesanyám a legjobb barátom. Egy „civilnek” furcsa a színház fordított élete. Este hattól tízig dolgozunk, amikor már mindenki pi­hen. Az is tény, hogy mi nem délután négykor gurítunk le egy sört, és kez­dünk lazítani, hanem este tízkor, elő­adás után. Sok stresszel jár ez a pálya, amit nem mindenki vezet le jól. Itt is megesik, hogy valaki többet iszik, vagy dohányzik, mint kellene, de ez minden szakmában megfigyelhető. Mondjuk a nagy ivászatból mindig kimaradok, ci­gizni sem szoktam. — Azért nem dohányzik, mert félti a hangját? Naponta hány órát énekel?- Egész nap. Attól a perctől kezd­ve, hogy felkelek, folyamatosan dú­dolok valamit. Főleg a magyar pop­zenét szeretem, elsősorban Ákost. Ha nem énekelek, írok. így tisztá­zom le magamban a történéseket. A kedvesemnek is sok levelet körmö- lök. Budapesten lakik, a világ ösz- szes pénze sem lenne elég a tele­fonszámlámra.- A Diótörőben hősszerelmest játszik, ami egyelőre nagyon is illik az alkatához. Nem fél attól, hogy a kinézete miatt beskatulyázzák ebbe a szerepkörbe?- Még nem vagyok olyan régen a pályán, hogy ettől kellene tarta­nom. Sőt, az egyik szerepálmom a Rómeó. A kedvesem mindig azt mondja, hogy én még harminc év múlva is kisfiút játszom majd. Nem bánom, valójában az vagyok. Fekete G. Kata Hetven éve született Dévaványa nagy fia, Ladányi Mihály Az életben és a költészetben is nagy vagány volt Hetven esztendővel ezelőtt, 1934. február 12-én Dévaványán született Ladá­nyi Mihály. Dévaványa nemcsak egyszerű szülőföldje volt a kétszeres Jó­zsef Attila-díjas költőnek, hanem kellő indíttatást adott, sajátos miliőt te­remtett ahhoz, hogy a mindenre fogékony fiatal tollat ragadjon s elindul­hasson az irodalom birodalmába. A ványai gyerekkor maradandó élményei élete során végigkísérték a kiváló lírikust. A ványaiak emlékezete szerint a kisgyer­mek Ladányi Mihály eléggé magányos volt. Szinte napi rendszerességgel egye­dül bandukolt ki a település határában lévő akácos erdőbe, ahol olvasás mellett vadkörtét, szedret, erdei gyümölcsöt majszolgatott. A másik kedvelt ványai helye az erdő melletti Tókert volt. Erre a tájra felnőttként a költő így gondolt visz- sza: „Olyan hely volt ez, ahol békén hagytak. Ahol nyugodtan olvashattam például Otto Weininger Nem és jellem cí­mű művét, melynek szinte schopenhau- eri pesszimizmusa megint csak magá­nyosságba hajtott. így aztán, úgyszólván ebben az erdőben alakult ki az egyénisé­gem”. A magányos órák mellett azért néha emlékezetes „társalgásra” is jutott ideje a kis Ladányi Mihálynak. Ezen társalgások közé tartoznak azok az esetek is, amikor testvérével a csúzli rejtelmeit kutatták. Ez a ténykedés egyszer olyan „jól” sike­rült, hogy a csúzli „tölténye” tanítójuk orrán landolt. A „megcsúzlizott” tanító panaszával a gyerekek apjához fordult. A rendhagyó eset „jutalmaként”, az egyéb­ként vidám természetű apa, a tanító előtt fenekelte el csemetéit. A ványai lírikus később a nagykőrösi és a székesfehérvári középiskolában is „nagyokat alakított” diákcsínyből. Példá­ul néhány társával együtt évzárókor egyik tanárukat leitatta. Majd hajnalban a kibérelt szódás szamaras taligájára fek­tetve, temetési énekeket zengve a tanárt végigvitték a piacon. Az ese­mény következményeként azonnal iskolát kellett válta­nia. Az efféle csínytevéseket a költő így magyarázta: „Hogy magamba húzódáso­mat kifelé tompítsam, élen­jártam a legnagyobb hec­cekben.” De Ladányi Mihály nemcsak az életben volt nagy vagány, hanem a költé­szetben is. Sajátos fanyar lí­rájával önálló stílust terem­tett. Az emberi megpróbál­tatások idején is tudott bo­hócruhát ölteni, a zord ma­gányban is képes volt opti­mista szóképeket festeni. Magyari Barna Fanyar lírájával önálló stílust teremtett. Hétvégi olvasmány A mögöttünk hagyott XX. század irodalmi értékeinek legnagyobb támogatója volt a Baumgarten Alapítvány, amely anyagilag segí­tette a magyar írókat és költőket, közöttük a legkiválóbbakat is. Napjainkra mintha feledésbe me­rült volna az alapító, az alapít­vány és a díj, amelyet először 75 évvel ezelőtt, utoljára pedig 1949- ben osztottak ki. Baumgarten Ferenc Ferdinánd 1880- ban, Budapesten született nagypolgá­ri, zsidó családban. Tanulmányait a pesti, a strasbourgi és heidelbergi egyetemeken végezte. Később iroda­lomkritikus és esztétaként Németor­szágban telepedett le. Rajongó értője volt a magyar irodalomnak és nagy tisztelője Babits Mihálynak. Csupán 43 éves, amikor úgy végren­delkezik, hogy budapesti vagyonát: két belvárosi bérház bevételét és ér­tékpapírok hozamát — mintegy 75—80 ezer pengő értékben - a magyar iroda­lomra hagyományozza. A végrendelet szerint olyan magyar írók részesülhet­tek évdíjban vagy jutalomban, sőt se­gélyben, „akik minden vallási, faji és társadalmi előítéletektől mentesek, és így személyes előnyök kedvé­ért megalkuvást nem ismervén anyagiakban szükséget szen­vednek”. Alig négy évvel a nemes szándékú végrendelet után,.1927-ben elhunyt az örökhagyó. A családtagok bíróságon támadták meg a végrendeletet, halála után elme­betegnek akarták nyilvánítani Baumgartent. A per elhúzódott, végül egyezséggel zárult, de hosszas huza­vona, zajos sajtóhadjárat kísérte. Az akkori kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó olyan feltétellel já­rult hozzá az alapítvány bejegyzésé­hez, ha az alapító okiratban rögzítik, hogy a díjazottak névsorát a minden­kori kultuszminiszterhez kell jóváha­gyásra felterjeszteni. Végül e kompro­misszum árán, 1929. január 18-án, Baumgarten halálának második évfor­dulóján osztották ki először a díjakat. Az első díjazottak között volt Juhász Gyula, Kárpáti Aurél, Osváth Ernő, Schöpflin Aladár, Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő. A díjak a korabeli viszonyok között jelentékeny összegnek számítottak: az évdíjak három-nyolcezer pengő között mozogtak, majd 1947-től nyolc-tízezer forintot tettek ki. A ma­gyar történelem tragikus sorsforduló­inak egyik torz tükre, hogy 1938-ban, az első magyarországi zsidótörvény meghozatala után Babits kénytelen a jelölő tanácskozáson bejelenteni: „Sajnos értesítést kaptam, hogy zsidó jelölése szóba sem jöhet...” Vajon megfordult-e az egykori kultusztárca illetékeseinek a fejében az örökhagyó származása, de még inkább végakara­ta, mely szerint faji, vallási megkülön­böztetés nélkül kell a díjakat odaítél­ni? A politika durva fintora: húsz évvel az alapítás után - polgári csöke- vénynek bélyegezve - feloszlatták a Baumgarten Alapítványt. Az utolsó díjkiosztásra 1949-ben került sor. Jel­Gyorsan repülnek az évek! Négy év alatt húsz esztendő! Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a Tisza két évtizedesre jósolt feltá­madása bekövetkezzen. Mintha tegnap történt volna! Négy éve már, hogy 2000. január 30-án Romániában 25-30 méter szélességben átsza­kadt az aranymosás- sal foglalkozó nagybá­nyai Aurul vállalat ipari derítőjének a gát­ja, s mintegy százezer köbméter cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult aLá- pos folyóba, onnan a Szamosba, majd pedig a Tiszába. Az erősen mérgező anyag majd' két hét alatt vonult le a szőke folyón. A hatás katasztrofálisnak bizonyult: tizenegy va- gonnyi haltetem jelezte a szennyező fo­lyadék útját. A tévétudósításokat nézve és a szakértőket hallgatva azonban már akkor érzékelhető volt, hogy egyesek sze­retnék nagyobbnak láttatni a bajt, mint amekkora valójában. Miközben a szen­nyezésnek jobban ellenálló kis halak jó része túlélte a tragédiát, tudós professzo­rok arról nyilat- koztak, hogy el­íSLa *. hosszú évekbe lőttek verébre, telik, míg újra élet költözik a ..............*...................... fo lyóba. A legoptimistább becslések is két évtizednyi agóniát jósoltak a Tiszá­nak. Ami azonban akkoriban még csak sejthető volt, ma már nyilvánvaló: ágyú­val lőttek verébre. Talán nem véletlenül: az ausztrál-román Aurul vegyes válla­latnak benyújtható minél nagyobb kár­térítés reményében. Amolyan,, tüzérségi előkészítés” gyanánt. A tudós professzorok nyilatkozatai és a drámai felvételek végül is megtet­ték hatásukat. A külföldi, zömében német turisták úgy eltűntek a Tisza-tó partjáról, mintha soha nem jártak vol­na ott. Talán-talán most kezdenek visszaszivárogni. Közben a másik ol­dalon is fiaskóval kellett szembenézni: az Aurainak esze ágában sincs fizetni. A per egyre jobban elhúzódik, a vita nyúlik, mint a rétestészta, s lehet, az idők végezetéig elodázódik anélkül, hogy számottevő összeg átutalására kötelezné bárki is ausztrálékat-romá- nékat. Ezzel szemben a felfokozott sajtóhad­járat és a vészjósló professzori károgások hatására érkezett a nyomor, üres panzi­ók és szállodák sora, s a halászok cián­ba fulladt ábrándja, hogy életük végéig boldogulhatnak a Tiszába merített háló­jukkal. A szennyezés negyedik évfordulóján közreadott jelentésekből kiderül, a folyó él, leküzdötte a támadást. Erősebbnek és életképesebbnek bizonyult, mint so­kan - hozzáértők és hozzá nem értők - gondolták. Jó hír, feltétlenül. És persze tanulságos is, hogy a nagy bajt bűn még nagyobbnak láttatni. Még akkor is, ha néhány milliárd forintos kártérítés a tét. Az igazság tiszteletben tartása és a re­mény táplálása mindennél - még a pénznél is - fontosabb. Árpási Zoltán arpasiz@axels. hu lemző a korszakra: Szabó Magda ne­vét lehúzták a jelöltek listájáról a mi­nisztériumban. Hatvan év telt el azóta, történelmi léptékkel mérve rövid idő, mégis mintha elfelejtődött volna a Baumgarten Alapítványhoz fűződő eszmeiség. Az irodalomkönyvek, lexi­konok csakúgy, mint a szakkönyvek szűkszavúan említik a magyar iroda­lom e bőkezű pártfogóját, a felvilágo­sult szellemű mecénást, Baumgarten Ferenc Ferdinándot. Takács Ilona Húsz éven át 125 írót, költőt, közöttük a magyar irodalom legnagyobb­jait jutalmazta az alapítvány, amelynek kurátora - az örökhagyó akara­ta szerint - Babits Mihály volt, 1941-ben bekövetkezett haláláig. El­hunyta után Schöpflin Aladár követte e tisztségben. A díjazottak és tá­mogatottak között volt Juhász Gyula, Radnóti Miklós, József Attila, Illyés Gyula, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula, Szabó Lőrinc, Németh Lász­ló, Weöres Sándor, Déry Tibor, Pilinszky János, bizonyítva, hogy az iro­dalompártoló mecénás vagyonát a magyar nemzet szellemi értékei megőrzésének szolgálatába állította. Nagylelkű volt, nem elmebeteg D-FOTÓ: I VERESS I ERZSI

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom