Békés Megyei Hírlap, 2003. augusztus (58. évfolyam, 178-202. szám)

2003-08-02 / 179. szám

2003. AUGUSZTUS 2., SZOMBAT - 11. OLDAL

Beszélgetés Böszörményi Zoltánnal, Simonyifalva díszpolgárával

Egy aradi mecénás, aki a könyvei és barátai között érzi otthon magát

Lapunk egy májusi számában, ezeken a hasábokon adtunk hírt aradi testvérlapunk, a Nyugati Jelen európai színvonalú szerkesztőségi székházának magyar szellemi központtá válásáról. A Jelen Ház építésének és működtetésének terhét egy Nyugatot megjárt élelmes vállalkozó, Böszörményi Zoltán vette a vállára, akinek több országban vannak érdekeltségei, s úgy kívánja kimutatni szeretetét a városban élt újságíró édesapja emléke és szülőföldje iránt, hogy jövedelmének egy részét az aradi magyar művelődési hagyományok feltámasztására fordítja. Ő emelt méltó hajlékot az aradi magyar újságírásnak és színjátszásnak. Böszörményi Zoltán, aki ma a Nyugati Jelen kiadója és főszerkesztője, egykor maga is a lapnál dolgozott korrektorként, de a Ceausescu-diktatúra idején elhagyta az országot, s Kanadában telepedett le. Jelenleg Monacóban él, de Romániában is vannak gyárai, amelyekben világítótesteket és mérőműszereket gyárt. Böszörményi Zoltánt ma avatja díszpolgárává Simonyifalva, a gyulai Simonyi Imre költő szülőfaluia. Az üzletember-mecénást pályájáról és küldetéséről kérdeztük.

rom a megoldást. Pozitív energiával töltöm fel magam.

Fontos, hogy ezt a pozitív energia- koncepciót, stratégiát ne tévesszem szem elől. Közismerten türelmetlen ember vagyok és j rendkívül nyugtalan.

Sokszor gyűlt meg a bajom emiatt, de akik ismernek, tudják, nem vagyok haragtartó, bosszút sem dajkálok a lelkemben. Fáj, ha gyarló, kisembert hi- úság- Pályafutása első hallásra-látásra sima sikertörténetnek tűnik: ,,veni, vidi, vici" - jöttem, láttam, győztem. Mi wlt, mi ennek az ára?- A pályafutásom csak kintről tűnik sima sikertörténetnek. Mint minden ilyen sikertörténetnek, megvannak a szinuszgörbéi, az emelkedői, a völgyei. Nem kétséges, amit az elmúlt tizenkét év alatt a jó Isten segítségével és munkatársaim kemény, állhatatos munkájával megvalósítottam, megvalósítottunk, az kivételes eredmény. Forradalmasítottam a fényforrásgyártást Romániában. A bukaresti Luxten gyáram vetekszik a világ élvonalbeli lámpagyártóival, világviszonylatban az első öt cég között található.

Temesvári üzememben, az AEM-ben romániai viszonylatban eddig még nem ismert gyors ütemben fejlesztettük ki, illetve tökéletesítettük a villany-, gáz-, víz- , hőenergia-fogyasztást mérő műszereinket, készülékeinket. Gyártmányaink minősége világszínvonalon áll. A gyáraimban 2500 család kap havonta fizetést.

Ha mindezeket valaki sima sikernek könyveli el, téved. Mint minden csata, ez is sok áldozatot, izzadságot, lemondást, akaratot, fegyelmet, odaadást követelt. Az én sikereim is ilyen „csaták és háborúk” eredménye. S ennek a folyamatnak ma sincsen vége.- Böszörményi Zoltán gazdagnak számít? Mihez, kihez képest ? Mi dönti

el, mire, kinek, mennyit ad?- Nem tudom, mit jelent gazdagból, rosszakarattal bántanak, oktalanul vádolnak, személyeskednek, kipletykálnak, rossz híremet keltik. Ha kővel dobnak meg, rendszerint kenyérrel dobom vissza.

Sikereimet elsősorban a jó Istennek köszönhetem. Aztán meg annak, hogy küzdőképes, akaratos vagyok, fegyelmezett, korrekt, szavatartó. Ez gyengeségnek is bizonyult sokszor, mert azt hittem, ha én ilyen vagyok, akkor mindenki ilyen. A siker, csakúgy, mint a kudarc, tudatunk kábítószere. Ha hatalmába kerít, meg tudja változtatni személyiségünket, rombolni tud. Őrizkedjünk attól, hogy az egyik vagy a másik a hatalmába kerítsen.

nak lenni, mert a gazdagság relatív fogalom. Van, aki gazdagnak érzi magát ezer euróval a zsebében, s van aki egymillió euró birtokában sem vallja magát annak.

Én mindig a csapatmunkában hittem és ma is ennek vagyok a híve. Nem szeretem a diktatórikus döntéseket, bár néha, nagyon ritkán, erre is szükség van.- Azt mondják, a Jelen Ház-komplexum az Ön névjegye, tiszta Amerika. Felépítése, de működtetése is vagyonba kerül(t). Mi végett, mi célból épült? Megérte, megéri?- A Jelen Ház ötlete - ahol szerkesztőség, magyar színház, internet-kávézó, klub és könyvesbolt működik - lassan,

lépésről lépésre fogalmazódott meg. Kanadában azt láttam, hogy az ott szórványban élő magyarság házat alapított, hogy legyen olyan helye a városban, ahol a közösség tagjai összegyűlhetnek, rendezvényeket, ünnepségeket tarthatnak. Ez a példa állott előttem is. Ez az alapötlet segített a létesítmény megvalósításában. Gazdasági tevékenységeiből a Jelen Ház eltartja magát. A deficitet a Nyugati Jelen kiadása jelenti, ami meghaladja az évi 200 ezer dollárt.

A Jelen Ház megépítése Arad magyarságának jelentős megvalósítása. Nagy elődeink mintájára valami maradandót alkottunk. A ház nyitva áll minden jó szándékú magyar előtt, aki a magyar eszmeiséget és kultúrát hivatott terjeszteni.- Köztudottan üstökösként robbant be a romániai közéletbe, mint üzletember, politikusok bizalmasa, román nyelvű lap tulajdonosa s a romániai magyar irodalomba mint költő, könyvkiadó, lapalapító, főszerkesztő, irodalompolitikus és mecénás.

Valójában kicsoda Ön?- Az üstökös szót túlzásnak tekintem. Nem robbantam be, szép csendesen jöttem. Nem azzal törődtem, mit csinálnak mások, hanem azzal, hogy mit tudok tenni a szórványmagyarságért, a magyar nyelv és kultúra fennmaradásáért. A román nyelvű napilapot csak azért vettem meg, hogy bármikor beleszólhassunk a romániai politikai és gazdasági életbe, legyen ilyen hangunk is. A politikában való szereplést eddig jó messzire elkerültem, mert nem vagyok román állampolgár, így nem vehetek részt a politikai

életben, de különben se lenne rá időm, mert sokrétű tevékenységem teljesen elfoglal.

A Nyugati Jelent az évek folyamán régiós lappá változtattuk. Itt most újból többes számot használok, hiszen ebben a törekvésemben az aradi, temesvári, dévai, enyedi és krassó- szörényi kollégáim nagy segítségemre voltak. A Nyugati Jelen öt megye szórványmagyarságát szolgálja. Magyar nyelven, anyanyelvén jut az itt élő olvasó napilaphoz. A sajtótörténelemben először vállal Arad ilyen szerepet magára. Ez is premiernek számít.

Mint a Nyugati Jelen főszerkesztője, sajnos, nem tudok nap mint nap részt venni a lapcsinálásban, de figyelemmel követem alakulását, koncepcióját, vér- mérsékletét. Közben készítem újabb verskötetemet. Remélem, decemberre le- tehetem az olvasó asztalára. Hogy ki vagyok? Hát az, akiről a fentiekben eddig is beszéltem.

Hevesi Mónár József

„Nem azzal törődtem, mit csinálnak mások, hanem azzal, hogy mit tudok tenni a szórványmagyarságért, a magyar nyelv és kultúra fennmaradásáért.

Mire volt jó a riogatás?

Kabinet a fán

Olybá tűnik, mintha a kormány egy hatalmas faágon ülne (képzeljék maguk elé a jelenetet!), s a miniszterek - mind a tizennyolc - egymás kezéből kapkodva a fűrészt, igyekeznek levágni a súlyuk terhétől lehajtó gallyat. Idő kérdése, mikor zuhan le nagy recs- csenéssel az ág, hogy aztán a kabinet nagyot huppanjon, s meglepetésből feltá- pászkodó tagjai rémülten kérdezzék egymástól: hogyan lehettünk ennyire ostobák?

A képi történet a napokban vetítődön elém, egyre gyakrabban, képzeletem fehér vásznára. A minap azt mondta az illetékes, hogy ilyenolyan okok miatt emelik a villamos áram árát. Az ember meghallgatta, röhögött egy nagyot a szánalmas indokokon, majd nyelt egyet, s azt mondta: az áremelést is megemésztem valahogy. Ógott-mógott magában még egy darabig, aztán napirendre tért a bejelentés felett, mi mást is tehetett. Csakhogy mire épp lezárta volna magában az ügyet, jött az államtitkár, aki közölte: januárban is lesz áramáremelés, igaz nem akkora, mint most, de lesz. Vagyis ne tessék megnyugodni, a deres kutyára is jön még dér. Az ember a fejéhez kapott: ennyire nem lehetnek hülyék! Minek idegesíteni, az amúgy is ideges népet? Csak? Még jó, hogy az államtitkár nem harsogta bele a kamerába: amíg kormányon leszünk, minden évben emelünk!

Az ember azt hitte, ennél nagyobb bakot nem lehet lőni. Aztán pár nap múlva kiderült, lehet, igazán kapitálisai. Jött ugyanis egy újabb illetékes, aki belebúgta a fülünkbe, hogy a 13. havi, egyhetes nyugdíjat december helyett januárban fizetik ki. Nyilván azért, hogy az idei, meglehetősen romos állami költségvetést ne terhelje az összeg. A hír elhangzásának pillanatában tudni lehetett, úgyis decemberben fizetnek. A nyugdíjasok képébe mondani ugyanis, hogy karácsony előtt nem kapnak pénzt, hogy legyen miből ajándékot venni az unokáknak, több, mint skandalum. Különben is, ebben az országban mindenki megtanulta - fideszék a tanúk rá -, fehér ember és nyugdíjas nem felejt. Aki egyszer is megfenyegeti a nyugdíjasokat, kilátásba helyezi a nyugdíjak reálértékének csökkenését vagy bármely juttatás későbbre halasztását, az bizton számíthat arra, hogy a következő választáson megbukik. Ezt odafönn is beláthatták, mert egyre-másra érkeznek a megnyugtató, a kapitálist feledtetni akaró nyilatkozatok. Akkor meg mire volt jó a riogatás?

Nos, erre mondom én, olybá tűnik, mintha a kormány ülne egy hatalmas faágon és fűrészelné maga alatt, rendületlen hévvel. Mit lehet erre mondani? Nem annyira jók, hogy megengedhetnék maguknak!

Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu

Édesapám szentenciája szerint egy portára elég egy kutya és két macska. A mena- zséria állományát befolyásolhatja a kert és az udvar kiterjedése, valamint a gyerekek száma, akik mindig is nagy pártolói voltak a négylábú játszótársaknak. Nagyajtán hatalmas telek volt, tágas lakás, négy gyermek - mégis úgy alakultak a körülmények, hogy 1941 augusztusában két kutyánk lett és egy macskánk. Név szerint Burkus és Dani, ületve Máriskó.

Burkus borjú nagyságú fehér komondor volt, széles hátán sokat lovagoltunk, amikor még óvodás voltam, Anikó meg elemista az állami iskolában, a Bölön felé kanyaruló országút mentén. Itt talált rá édesapám Danira, aki pár hetes anyátlan kölyök létére kiült az árokszélre, hogy gazdát találjon magának. Zsebbe került a nyöszörgő kis élet, nagy ujjon- gással fogadtuk otthon, bár Burkus észre se vette a pici kollégát. Máriskó, a cirmos minitigris némi fenntartás után szigorú szárazdajkája lett a zsemleszínű jövevénynek, elvetélt anyai ösztöneit rajta

kezdte kiélni. Még szoptatta is, pedig mindig elapadt a teje. Máriskó rettenthetetlen amazon volt, mindenféle kártékony rágcsálónak halálos veszedelme. Dani segíthetett volna neki, hiszen dakszlinak született, görbe lábakkal, tasli füllel, kurta farokkal. Ezzel a cicerone iránytűvel vezényelt a fekvő betegek látogatása során, mivelhogy az orvosi körutat tekintette főállású munkaköri beosztásának. Elég volt egy körbejárás, attól kezdve már tudta az útvonalat. Amíg édesapám vizsgálta a beteget, Dani föllefetyelte a sikált föld hűvösére tett levest vagy tejet. Mészáros András hentesboltjába is szívesen látogatott, a félretett csülkök nagy felfedezője lett. András bá' csak a doktor úrra való tekintettel nem csapta agyon a delikvenst, amit Dani vigyorogva tartott számon. — Na, mi van, mester úr? - nézett félretartott fejjel a marcona férfiúra. Ma is esküszöm rá, hogy az ebadta dakszli ismerte még a gondolatunkat is.

Persze mindez csak egy év múlva alakult ki, előbb át kellett esnie Máriskó szigorú nevelési módszerein. Nemegyszer láttam a ribiszkesor végén, amint a harcias

Szász András

Kutyasirató

(In memóriám Dani)

macska bogarászni tanította a kiskutyát. Máriskó lelapult, moccanatlanul várt, aztán tévedhetetlen reflexszel lecsapott az éppen soros tücsökre, szöcskére. Dani úgy tett, mintha figyelne, aztán idejekorán, ügyetlenül elugrasztotta a zsákmányt. Két- három villámgyors balhorog után kezdődött minden elölről: bemutatás, bumfordi utánzás, nevelő célzatú pofonok. Nagyjából így zajlott az igazi vadásztanfolyam is. Dani megvárta, míg Máriskó katonás sorban kiterítette a pockot, egeret a küszöb

(hétvégi olvasmány

elé, aztán ő ült oda virrasztónak, hogy reggel besöpörje az elismerő simogatásokat.

Évek múltán úgy hozta a sors, hogy Dani magára maradt. Burkust megétet- ték valamivel, amikor almaérés idején kikötöttük a kertbe; Máriskó pedig egy mérgezett vándorpatkány ellen vívott diadalmas párbaj áldozata lett, pár nappal a kapott sebek nyalogatása után. A kukoricás szélében temettük el hősi halottainkat, és még fejfát is faragtam sírhalmukra. Láttam Danit, ahogy estefelé ki-kiült Máriskó sírja mellé, örökké huncut szeméből ilyenkor végtelen szomorúság áradt. Őszintén megsiratta nevelőanyját.

Szegény Dani, meg kellett érnie a család elköltözését is. 1947 augusztusában kezdtünk csomagolni. Dani rosszat sejtett, idegesen mászkált ide-oda, egyenként vallatott bennünket, leült elénk, orrával böködte lábunkat: - Mi ez a nagy készülődés? Mire való ez a fölfordulás?! A meghasonlott lelkű jószágot éppen Mészáros András fogadta be. Kamrába zárta,

csülköt is hagyott neki jócskán, mikor elérkezett a szomorú szeptemberi nap. Becsuktuk a nagyajtai kaput magunk után. Zsuzsika zokogott, Feri sápadtan rágta a szája szélét, mi is sirattuk az elveszett paradicsomot. Aztán felszálltunk a szekérre, hogy az alszegi faluvég után átmenjünk az Olt hídján, Apácára, a vasútállomásra, ahol már mellékvágányon várt ránk az ásító szájú vagon. Kattogtak a kerekek, jajgatott a sínpár, mi mégis Dani ri- mánkodását hallottuk a távolból: ne hagyjuk egyedül, vigyük magunkkal.

Hónapokkal később Kuttlik Rudi írta meg, hogy a mi kutyánk még sokáig keresett minket az elcsöndesült portán; ki-ki- szaladt a bölöni útra, onnan az alszegi határba, de a hídig sose ment el, mert félt a gyors folyású Olt sötét vizétől. Alig evett valamit, nem találta helyét. A sárguló ősszel tűnt el a faluból a mítoszok világába, a hűséges kutyák országútján poroszkálva fáradhatatlanul; egy-kettő, tiktak, kurta metronóm-farkával, jelezve a parttalan időt.

... aztán befútta az utat a hó.- Sokáig élt Aradon, gyökerei ide kötötték, hiszen édesapja az akkori Jelennél dolgozott, kiváló újságíró hírében állt. Megfoghatatlan mégis, ahogy évek múltán betoppant, ahogy hazaérkezett, ahogy mosolyog, köszön vagy éppen vitatkozik - dörög és villámlik.- Igaza van. Nagyon sokan furcsa, misztikus, utópisztikus lénynek tartanak. Van sok hibám, de tehetséggel is megáldott az Úr, így próbálva egyensúlyban tartani a bennem rejlő hibahalmazt.

Szeptemberben lesz tizenkét éve, hogy visszatértem Kanadából Aradra „szerencsét próbálni”. Azóta mondom a kollégáimnak, barátaimnak, segítőtársaimnak: csak nagyon nagy fegyelemmel, akarattal, odaadással lehet eredményt elérni. Sajnos ezt ma még kevesen fogadják el. Emiatt tartanak dühös embernek, aki dörög, villámlik. Nehezen értik meg, hogy értük, s nem ellenük villámlok. A gyáraimban, a napilapjaimnál velem együtt dolgozó kollégáim lassan megta- nultákr illetve meg fogják tanulni, hogy aki becsülettel, szorgalommal, odaadással, fegyelmezetten végzi munkáját, az előbb-utóbb megérdemelt jutalmát is i elnyeri. j

Őt éve Monacóban élek, oda próbál- I tam „elvonulni”. Kezdetben azért, mert \ egzotikus helynek tartottam. Letelepedésem második évében pedig, mert jó ingatlanbefektetési lehetőségnek bizonyult. AZtán ahogyan lépésről lépésre \ felfedeztem a francia Riviérát, megízleltem misztikumát, megtapasztaltam csodáit, így „ottragadtam”.- Valójában hol érzi igazán otthon magát? Honnan, hová tart? Sikerei, kudarcai?- Mindenütt jól érzem magam. Beutaztam a világot, Ausztráliától a Csendes-óceán közepén elterülő Ta- hití-szigetcsoporüg. Mivel sokat utaztam, s ma is ezt teszem, hogyan tudnék pontosan válaszolni kérdésére, honnan, hova tartok? Ott érzem magam otthon, ahol a könyveim vannak: Torontóban, Monacóban, Budapesten, Bukarestben és Aradon. Otthon érzem magam, ahol barátaim, ismerőseim, s nem utolsósorban, üzletí érdekeltségeim vannak.

Minden 'sikerben ott a kudarc nyomeleme, s minden kudarc a siker csíráit is magában rejti. Nagyon sok kudarc ért az életben. Ma is kudarcot kudarcra halmozok. Ám megpróbálom megtalálni minden kudarcban azt a titkos képletet, el- , rejtett kódot, amivel nyithatom és csukhatom, kezelhetem. Ez nem mindig sikerül. De nagyon igyekszem, s nagyon aka