Békés Megyei Hírlap, 2003. július (58. évfolyam, 151-177. szám)
2003-07-26 / 173. szám
2003. JÚLIUS 26., SZOMBAT - 11. OLDAL Andrea ma már szét tudja választani a lényegest a lényegtelentől Négy esztendei kegyetlen küzdelem életre-halálra Andrea ül a kozmetikusnál. Teljesen ellazul, míg arcát masszírozzák az ismerős ujjak. Nyár van, könnyű, kivágott ruhát visel. Andrea szép, szőke nő, ibolyakék szemű, s még csak harminchat éves. Egyszer csak megszólal a régóta ismert kozmetikusnő: „Mi az ott a melled fölött?” Andrea, mintha csak álomból ébredne, tétován visszakérdez: „Mire gondolsz? Arra a barna foltra?” „Igen. Mióta van rajtad?” „Nem is tudom. Hol sötétebb, hol világosabb, mintha nagyobb is lenne.” A kozmetikusnő javasolja, a biztonság kedvéért mutassa meg azt a barnaságot a bőrgyógyásznak. Andrea ekkor egy óvodás és egy általános iskolás kislány édesanyja.- Mit tudtam én, hogy mi lehet az. Ami nem fáj az embernek, azzal nem foglalkozik. Mégis hallgattam a kozmetikusnőmre, kerestem egy bőrgyógyászt. Megvizsgált, első ránézésre megmondta, daganat, meg kell operálni. Később a férjemnek azt is megmondta, bőrrákom van, de ne izguljon, mert a daganatot teljesen kivették. Aránylag gyorsan be is gyógyult a seb, de ellenőrzésre vissza kellett járnom. Eltelt pár hónap, őszre már elő is jegyeztek sugár- kezelésre. Azt mondták, hogy „a biztonság kedvéért”. Alaposan megviselt, erősen lesoványodtam. Karácsonyra már úgy legyengültem, hogy három tányért nem bírtam elmosogatni, fájt a hátam kegyetlenül. Januárban megröntgeneztek, foltokat találtak a tüdőmön. Hajszálpontosan a harminchetedik születésnapomon küldtek el CT-vizsgálatra. Elhoztam a leleteket, az onkológián megmondták, áttétek láthatók mindkét tüdőmön. Elkezdték a kemoterápiát. Hánytam, iszonyú rosszul voltam. Akkor már attól is féltem, hogy máshol is ott a rák, kérésemre megint elküldték CT-re, akkor már a májon is megtalálták a rákos sejteket. Infúzióban kaptam az erős gyógyszereket. Kilenc kemény hónap következett. Az utolsó kezelést már nem tudták megadni, nem bírta a szervezetem, összeomlott a keringésem. A kilenc hónap után még hat hónappal meghosszabbították a kezeléseket. Ez a kemoterápia nem viselt meg annyira, mint az első, mert vénán keresztül, célzottan csak a májban lévő daganatokhoz juttatták el a gyógyszert. Amikor annyira rosszul voltam, a férjem etetge- tett, pici falatokat rakosgatott a számba, a testvéreim jöttek friss főzelékkel, levessel, nem kívántam semmit, de ha ki is hánytam, valami azért csak maradt a gyomromban. Én erősen és elszántan hittem abban, hogy visszajövök, élni fogok, nem hagyom magam legyűrni. Akármilyen gyenge voltam, emelgettem kezem, lábam, próbáltam mozogni, tornászni. A hit számomra ugyanolyan erős volt, mint az akarat. A kórházban láttam, hogyan halnak meg mellettem sorban a betegek. Nem tudom, mi adta az erőt nekem, talán az, hogy gyerekkoromtól annyira féltem a halottaktól, a haláltól. Hülyén hangzik, de irtóztam a haláltól. Bármilyen nyomorultul éreztem magam, soha nem beszéltem arról a férjemnek, mit csináljon, mi legyen a gyerekekkel, hol mit talál meg, majd, ha én már nem leszek. Andrea nagy családban nőtt fel, hatan testvérek. A sok ember közül valakinek mindig volt gondja és ideje rá, hogy a kórházba benézzen hozzá. Édesanyja, sógornője, anyósa, és legfőképpen a férje segítette. Élete párja, amikor csak tehette, ott ült az ágyánál, és az út csak a halálhoz vezethet. Én nem hittem. Mindennap imádkoztam a Szűzanyához, járjon közbe Istennél, kértem, segítsen, hogy fölnevelhessem a gyerekeimet, illetve én valahogy éreztem, tudtam, hogy föl fogom nevelni a gyerekeimet. Amikor senki nem volt a közelben, sokszor sírtam, teljesen összeomlottam, aztán fölemelkedtem újra. Megpróbáltam az életemet magam irányítani. Amikor a betegség engedte, a kertben kapáltam, gyomláltam, a házban is eldolgozgattam. Próbáltam úgy élni, mint mindenki más, és erősen szuggerál- tam magamba: meg fogsz gyógyulni! A sok-sok kezelés után egyszer csak zsugorodni kezdtek a daganatok a tüdőmön, eltelt egy pár hónap, és el is tűntek. Akkor úgy éreztem, olyan erőt kaptam, hogy akár az egész Földet meg tudnám mozgatni. Kifestettem a lakást, nyaralni amikor csak engedték, hazavitte megszokott környezetébe, s otthon ápolta. Közben még a hivatását is feladta, csakhogy a család mellett maradhasson.- Egymásután kétszer hullott ki a hajam a gyógyszerektől. A kisebbik lányom anyák napi ünnepségére már csak parókában tudtam elmenni. Amikor észrevettem a párnámon a hajcsomókat, magam kértem, borotválják le a többit is. Gyorsan szereztem parókát, hasonlított a színe az igazi hajamhoz, úgy megszerettem azt a frizurát, amikor újranőtt a hajam, ilyen franciásra vágattam. Andrea most is meglepően nyíltan, kertelés nélkül beszél a betegségéről, az átélt szenvedésről.- Soha, senki előtt nem titkoltam, hogy daganatos betegségem van. Rajtam is látták, mint ahogy én is messziről fölismerem a rákos embereket hamuszürke arcukról, a szemük alatti karikákról, el- esettségükről, soványságukról. Jó volt beszélni a bajomról. Mindenkinek any- nyit mondtam el, amennyit jónak tartottam. Mindenkinek azt mondtam, hogy meg akarok gyógyulni, mindenki nagyon erős volt, habár sokan hitték azt, ez mentünk, úgy, mint régen, és ez erőt adott nekem. Tavaly augusztusban, amikor újra CT-re küldtek, megállapították: a szervezetemben már sehol sincs daganat, a májamról is eltűnt.- Betegségem négy éve alatt mindent átértékeltem. Húsz éven át sokat dolgoztunk. Mi értelme, ha pár hónap alatt mindennek vége? Változtattam az étrenden, sok itthon termett zöldséget, főzeléket eszünk, gyógynövény teakeverékeket iszom, vitamin-kiegészítőket szedek. Egy természetgyógyász ismerősömhöz jártam, beszélgetéseink megnyugvást hoztak az életembe. A betegségem óta a családdal, a gyerekekkel sokkal többet beszélgetünk, mint régebben. Mit számít az, hogy nincs divatos ruhám, kevesebb a pénzem, ha jobban vagyok, ha élhetek! Az emberek nem érnek rá saját magukkal foglalkozni addig, amíg nincs valami komolyabb bajuk. Én is így voltam ezzel. Fiatalkoromban imádtam a napfényt, aránylag jól éltünk, megvolt mindenünk, sokszor nyaraltunk tengerparton. Ki gondol a bőrrákra! Szőke voltam és fehérbőrű, jobban kellett volna vigyáznom. A betegségem óta árnyékba húzódom, ha vízbe megyek, akkor is csak pólóban, nem baj, ha kinevetnek. Teljesen új életet kezdtem, már szét tudom válogatni a lényegest a lényegtelentől, önmagámra is figyelek. Korábban mindig másokra figyeltem, másoknak segítettem.- A daganatos betegség négy éve alatt megmaradtak a barátai?- Volt, aki nem mert, vagy nem tudott a közelembe jönni. A legjobb barátnőmet így veszítettem el. Kimondhatatlanul fájt, hogy egy évig felém se nézett. Aztán bekopogott, és mindketten csak sírtunk. A régi barátság azonban mégis megszakadt, nem jön vissza már. Közben persze sok minden megváltozott körülöttünk, a sok betegségtől, a sok kiadástól megcsappant a családom jövedelme.- Zavarja?- Nem. Már nem. Más foglalkoztat. Lekötöm magam, itt a nagy házban mindig akad tennivaló. Ismerősök gyakran becsöngetnek, meséljem el a tapasztalataimat, mert nekik is van olyan ismerősük, aki rákos, nem mondanám-e el, hogyan gyógyultam meg. Szívesen elbeszélgetek velük, meghallgatnak, aztán vagy elhiszik a gyógyulásom történetét, vagy nem. A betegség, a rák ezerarcú, mindenkinél más. Volt, aki csak egyetlenegyszer jött el, aztán soha többé, van, aki azt mondta, sokba kerül a másféle táplálkozás, a vitainjiy kúra. És az élet? Az nem kerül semmibe? Lehet azt pénzben mérni? Andreával üldögélek még egy kicsit a tágas, nagy nappaliban. A kozmetikusnő, áld négy éve elküldte a bőrgyógyászhoz, azt mondja, visszahízta a leadott kilókat. Világos a bőre, egészségesen fénylik a haja, a tekintete, természetesen keretezi arcát a haja.- A bútort is ki kellene már cserélni, majdnem tíz éve nézegetem ugyanezt az asztalt. De nem baj, nem számít. Nem fontos. Hirtelen felugrik, eltűnik a másik szobában, s visszatér egy dobozkával. Kinyitja, megmutatja szőke, melírozott parókáját.- Nem dobtam ki. A kisebbik lányom szokott vele játszani. Pördül-fordul egyet, és fölteszi. Hirtelen megváltozott tőle az arca, valahogy öregebb lett. Lekapja a fejéről.- A biztonság kedvéért eltettem. Akikkel együtt voltam a kórházban az onkológián, majdnem mind elmentek már. Alig jutok szóhoz. Mégis meg kell kérdeznem:- Honnan tudja?- Olvasom a gyászjelentéseket. Treiber Mária Az emberek nem érnek rá saját magukkal foglalkozni addig, amíg nincs valami komolyabb bajuk. Vezető páj szerrel Az eset vagy két hete történt, de máig nem hagy nyugodni. Egy fővárosi villamosvezető előbb helybenhagyta támadóját, majd őt hagyta helyben cége, a Budapesti Közlekedési Vállalat, a BKV. Az eset bizonyára ismerős. A villamos- vezető két megálló között leszállt a tájáról, hogy kézzel, pontosabban egy pájszerra emlékeztető váltóvassal átállítsa a váltót. Gyakori ez Budapesten, különösen a külső kerületekben, az elektronika még nem tört be minden vonalra. Szóval kiszállt emberünk a sárga kocsiból, hogy menetirányba állítsa a síneket. Miközben bíbelődött a pályával, három fiatal le akart szállni. A vezető ellenállt, arra hivatkozva, hogy két megálló között tilos aszfaltra lépni. Nem úgy a suhancok. Olyannyira nem, hogy a vita hevében egyikük kést rántott, s neki rontott emberünknek, aki úgy gondolta, nem kiált rendőrért, védelmet sem kér az utasoktól, intézkedik maga, kezében a méteres rúddal. Meglóbálta a vasfütyköst, s lesújtott. •♦**•••••*••«»♦» Odacsapott a késes utas fejére. A su- hanc menNyúlcipő, ha támadnak! ten összerogyott, és mint jól nevelt béka, elterült a padlón. Társai merő ,,szolidaritásból” menetkészre vágták magukat, s íziben kereket oldottak: illa berek, nádak, erek. A villamosvezér ekkor a telefonjához nyúlt, s feljelentette magát, vagyis hívta a zsandárokat. Mire vették üzenetét az ügyeletén, a fejbe kólintott magához tért, majd feltápászkodott, kését összecsukta, s indult volna haza. Emberünk azonban megszánta ártalmatlanná tett áldozatát, leültette, megitatta vízzel és kart karba öltve várták a yardot. Miután kék nínó- jukkal megérkeztek, a koponyatörést szenvedett vasütött fickót kórházba szállították, emberünk ellen pedig eljárást indítottak, gondolom, súlyos testi sértés vádjával. A történet akár viccesnek is tűnhet, még kisfilmet is lehetne belőle forgatni, mondjuk a Vasrúd csontzenéje, vagy Egy villamosvezető felvillanyozódása címmel. Lehetne, mert a történet meglehetősen komikusán folytatódott. A közlekedési vállalat ugyanis úgy döntött, ha emberünk maga lóbálta meg a vas- rudat, akkor védje is maga az érdekeit a bíróságon. Ügyvédet nem fizetnek, legfeljebb - ha igényli -, a szakszervezeti jogsegélyszolgálat ellátja majd jótanáccsal. A jelek szerint erősít a BKV! Semmit nem bíz a véletlenre. Végtére is nem rendezkedhet be arra, hogy minden megtámadott villamosvezetője mellé ügyvédet fogadjon. Ott egye fene őket, meg a rájuk bízott utasokat és vagyont. Nyúkipő, ha megtámadják őket! Az új módi: világcsúcskísérlet százon! Semmi meglepő, Magyarországon vagyunk. Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Kántor Zsolt A begombolt autóbusz Alig volt néhány nénike és bácsika az esti buszon, bóbiskolva üldögéltek a bőrüléseken, a hátsó fertályon (utolsó ülések) jómagam olvasgattam egyedül a szarvasi újságot, amikor felszállt egy tíz éves, szőke kisfiú az édesanyjával és a négyes, szemben 2-2, „fotelekben" foglaltak helyet. A kisfiú rögtön kiborított az üres ülőalkalma- * tosságra egy nagy nájlonszatyrot, aminek a tartalma keserédes gyermekkoromat juttatta eszembe. Ahogy kizuttyant a táskából (szinte az egész világ) a sok kis tárgy, a kis- fiúcska rögtön nekilátott a pakolga- tásnak, közben folyamatosan beszélt. „Ezt az ólomkatonát Karcsi bácsitól kaptam, amit ő rendíthetetlennek nevezett, de a tini-titán tek- nőceim mégiscsak legyőzték végül. Azután a lego-emberkék csapata küzdött meg a teknőcökkel, Leonar- dóval, Rafaelloval az élen, a piros sapkás, sárga mellényes, műanyag figurák elsöprő győzelmet arattak, a Házak Házát végül a gombfoci játékosok vették be, mint egy katonai erődítményt, mert ők még a legóharcosoknál is erősebbek voltak. Nekik nem kell lézerkard, űrszonda se atompáncél, a gombfoci-váloga- tott harcosai mind, mind a képzeletükkel vívnak és a fantáziájuk olyan éles, mint a Wilkinson borotva. Ha az Eusebio nevű (portugál) gombfoci azt mondja a teknőcnek vagy a lego-bábunak, hogy most téged odaképzellek a börtöncellába megkötözve, bilincsbe verve, megerőtle- nítve, akkor az abban a pillanatban oda is kerül abba a lego-szekrény- be, amin valóban rács van. Ha a Jairzinho nevű brazil gombfoci azt képzeli magáról (és erősen koncentrál), hogy a Házak Házában ő a gólkirály, akkor az úgy is lesz, mert aranycipőt beszél a lábára és aranylabdát a fejére, amikor bebikázza kopasz fejével a gólt a franciáknak, de a Carlos Alberto nevű (szintúgy Bárka _ 5aro(é brazil) gombfoci abban profi, hogy a gondolataiban világbajnokságot nyer és az abban a szent pillanatban úgy is lesz, a Házak Házában ez nem probléma, ott minden nap foci világbajnokság van és az lesz a győztes, akit a brazilok hagynak, hogy az legyen. De a Házak Házában ott van még Bobby Chalton és Jackie Chalton is az angol csapatból (1966) mert a világválogatott lakik a Házak Házában, ha még nem tudná valaki, a hatvanas-hetvenes évek szupercsapata, Raducanu román kapussal, Mazzolával, Rívával, Riverával és Facchettivel az olasz válogatottból, és minden gombfoci- játékos azt képzeli magáról, hogy sztár és a dzsiájdzsó is szalutál nekik, amikor a Házak Háza elé ér motorbiciklijével, ami Pannónia, szóval a teknőcök és legóemberkék csak a ház előtt sepregethetnek vagy locsolhatják a legó-füvet, amikor bent a gombfoci játékosok mégbeszélik a világmindenség-taktikát, eltervezik a jövőt, kiosztják a gólkirályi címeket, kiírják az újabb bajnokságokat, eldöntik, ki lesz a hunyó, a játékok ilyenkor örülnek, hogy ezeket a gondokat a gombfoci- individuumok leveszik a vállukról." Ahogy belemélyedtem a kisfiú szavaiba, elszundikáltam, már magam sem tudtam félálomban, ő beszélt vagy az én gondolataim folytak át a száján. Ahogy figyeltem, elképzeltem, hogy én is a fantáziámmal harcolok a körülmények ellen és győzni fogok. Mert ez a legjobb gombfoci játékosoknak nem nagy ügy. A szívem mélyén pedig nekem is ott van az aranylabda meg az aranycipő.