Békés Megyei Hírlap, 2003. június (58. évfolyam, 127-150. szám)

2003-06-14 / 137. szám

2003. JÚNIUS 14., SZOMBAT - 11. OLDAL A szabolcsi megyeszékhelyen emlékművet állítottak a szarvasi telepeseknek A gyakorlatban is érvényesítették a másfajta gondolkodást Különleges megtiszteltetés érte — immár holtukban — a 18. században Nyíregyházára települt szarvasiakat: emlékművet kaptak a tirpákoknak nevezett egykori földijeink. A szabolcsi megyeszékhelyen ünnepségsoro­zaton emlékeztek meg a város szellemiségét meghatározó, máig ható ese­ményről, amely épp 250 évvel ezelőtt történt. Akkor, 1753-ban érkeztek az első telepesek Szarvasról, hogy aztán kisebb fajta népvándorlás induljon el a jobb élet reményében, a Békésnél már akkor szegényebb vidék felé. Az alábbiakban két kiváló szabolcsi kutató, Cservenyák László és Margócsy József tanulmányaira támaszkodva idézzük fel a tirpákok és Nyíregyháza közös sorsának évtizedeit. 1753-tól új szakasz kezdődik Nyíregyhá­za történetében. Károlyi Ferenc, a tele­pülés egyik felének tulajdonosa elhatá­rozta, hogy új telepeseket szerez Nyír­egyházára, mert a birtok csak akkor ér ményeként a Békés megyei lutheránus tótok elhagyták régi lakóhelyüket, és át­költöztek Nyíregyházára. Napról napra új lakosok áramlottak, Károlyi megláto­gatta őket silány falusi házaikban, és ve­legtöbbször elszöktek régi helyükről. Ezt elősegítette a társadalmi rend lazulása, amit az Alföld és a Felvidék népesedési helyzete okozott. Minthogy a magánföl- desurak nem szerezhettek német jobbá­gyot, ezért természetes szövetségesévé váltak a szökött jobbágynak. Megvédték volt urával szemben, másrészt jobb tár­sadalmi helyzetet biztosítottak számára, szerződéses jobbággyá vált, háromévi adómentességet kapott, és elnyerte a szabad költözés jogát. A letelepedés első évtizedeiben a gazdák termelőtevékenységében az ál­lattartásnak volt alapvető szerepe. 1753- ban kérték Károlyit, hogy „marháinkat csak úgy tudták megtenni, hogy jelen­tős jövedelemmel és áldozatvállalási ké­pességgel is rendelkeztek. Az építkezés­hez messziről kellett a követ szállítani, átkelni vele a Tiszán, de megszületett a templom. 1789-ben a nyíregyháziak 81 százaléka már evangélikus volt. A város vezetői minden eszközzel gyarapították a kiváltságokat, így történhetett, hogy 1802-ben határozat született az örök- váltságról. A Dessewfy-családdal a kö­vetkező esztendőben, a Károlyiakkal pedig 1824-ben kötötték meg az egyez­séget. 1837-ben a városi privilégium megszerzésének okiratát V. Ferdinánd király írta alá. Az új betelepülőknek állít emléket Nyíregyházán Sebestyén Sándor most leleplezett bronzplasztikája FOTÓ, ELEK EMIL valamit, ha minél több dolgos kéz van rajta. 1752. április 19-én a megyei köz­gyűlésen jelentette be szándékát, és megnyugtatta a helybeli urakat, hogy megyei jobbágyokat nem fogad be birto­kára. Április 28-án hagyta jóvá a várme­gye a telepítést a következő megszorítás­sal. Nem Nyíregyházát, hanem a város­sal nyugat felé határos Cserkeszpusztát jelöli ki a település helyéül, így elegendő házhely és szántóföld adható az új lako­soknak. Károlyi Ferenc Vásárhelyről Szarvason keresztül utaztában a város előkelő gazdáit magához hívatta, és kö­zölte velük tervét és feltételeit: háromévi adómentességet, szabad vallásgyakorla­tot, lelkésztartást biztosít, és fát ígért a templom építéséhez. A szarvasiak Petrikovics Jánost, a sze­gényebb sorsú szarvasi csizmadiames­tert küldték Nagykárolyba Károlyi után, aki kinevezte őt az új gyarmat benépesí- tőjének, és átadta neki a telepítés feltét­eleit tartalmazó pátenslevelet. A pátenslevélnek komoly hatása lett. Petrikovics nemcsak Szarvason, hanem egész Békés megyében igyekezett azt népszerűsíteni. Szorgoskodásának ered­lük szlovák nyelven társalgóit. Hogy a betelepítést minél jobban megkönnyítse, a régi lakosok kitelepítését ígérte, hogy azok lakhelyeit elfoglalhassák. A régi la­kosok közül azonban kevesen költöztek el, pedig az új betelepülők a régiek elmozdításának re­ményében azok adóterheit is magukra vállalták. Abban a hiszemben voltak, hogy az ígéret szerint az első években az adózás alól mentesülni fognak. Az 1754-es összeírás sze­rint az új telepesek a követ­kező helyekről jöttek: leg­többen, 134 család Szarvas­ról, 39 Berényből, 19 Kom- lósról, 18 Csabáról, 3 Oros- ******* házáról és 1 Gyuláról. Az új lakosok két közös vonása, hogy szlovákok és evangélikusok voltak. Bé­késből és a felvidéki megyékből települ­tek át. Mozgásuknak az volt a hajtóereje, hogy az Alföldön a népesség kevés volt, és mintegy a légüres tér vonzotta a meg­élhetést keresőket. Az elvileg röghöz kö­tött jobbágyok nem tehettek mást, mint magunkkal vinni szabad legyen”. 1756- ban panaszolták, hogy „jószágaink szá­mára meghagyott legelőt fel akarják tör­ni, s határunkban tartott jószág számá­ra szolgáló legelő tekintetében szerző­Dinamikusan fejlődött a város, s ezt annak is köszönhette, hogy a gyakorlat­ban is érvényesítette a toleranciát. Az 1800-as években divattá vált a művelő­dés: Kaszinót működtettek, megalakult a Magyar Olvasó Társaság. Kórházat avattak, iskolák lé­tesültek — 1847-ben az evangélikusoknak már ki­lenc iskolájuk működött a városban. A XIX. század vé­gére, Nyíregyháza megye- székhellyé válásával átala­kult a város társadalmi szer­kezete. Megnőtt a hivatal­nokok és a katonatisztek száma, átformálódott a tele­pülés erkölcsi arculata is. A ******* ’hajdani honfoglalók utódai a bokortanyákba húzódtak vissza, el­hagyták a közéletet, fontosabbnak tartot­ták a gazdálkodást. Évszázados munkál­kodásuk azonban nem maradt nyom nél­kül a városon sem, de a gondolkodáson sem. Olyan értékek hordozói voltak, amelyek hiányát olykor fájdalommal em­legetjük ma is. Nagy István Attila Tirpák recept Nyögvenyelő: A krumplit meghámozzuk, és nyersen fi­nomra reszeljük. Hozzákeverünk 2 dkg meleg zsírt, egy egész tojást és annyi lisztet, hogy rendes keménységű galuskatészta legyen belőle. Vizezett deszkáról késsel sós vízbe apró galuskákat szaggatunk, ezt 10-15 percig főzzük. A vízből kiszedve meleg vízzel leöblítjük, és forró zsírba rakjuk. Elmorzsolt túróval összekeverjük, és tejfellel meglocsoljuk. A tészta készítésekor gyorsan kell dolgoz­ni, mert különben megbámul. dés szerinti bérletre kényszerítenek”. A földesúr engedni kényszerült, mert el­költözéssel fenyegetőztek. A telepesek már Szarvason is állattartásból éltek. Szarvas határa 1756-ig nagyrészt legelő­ből állt. Az új honfoglalók 1786-ban birtokba vehették saját kőtemplomukat, amely a mai Nyíregyháza egyik ékessége. Ezt Égbekiáltó igazságtalanság! Zöld matrica Hurrá, itt a négynapos matrica! Szép zöld, mindössze ezer forintba kerül, s az iskolakezdésig marad forgalomban. Talán üdvözlő táviratot kellene külde- nem a siófokiaknak, akik ,,kisztrájkol­ták” a kedvezményes bérletet, aztán meg bölcs kormá­nyunknak, mely lehe­tővé tette, hogy a hét­végeken rendszeresen a Balatonra autózók - zömében fővárosiak - zsebét ne terhelje meg nagyon a sztrádahasz­nálati díj. Mint köztu­dott, a négynapost az 1900 forintba kerülő egyhetes kiváltásá­ra találták ki. Mint nyilván az is köztu­dott, ama egyhetessel és most a négyna­possal is három pálya betonját lehet koptatni, az Ml-esét, az M3-asét, az M7-esét. A pénteki indulás és hétfői visszautazás épp belefér ebbe a négy napba. Ha le akarom fordítani magyar­ra a zöld matrica lényegét, akkor azt kell monda­nom, a kor­mány támo­gatja a pi­henni vágyó - nagyobb, sőt túlnyomó részben Bu­dapesten lakó - munkásokat, paraszto­kat és értelmiségieket. Ugyanezen logi­ka mentén ugyanez a kormány nem tá­mogatja a nem dolgozó — nagyobb, sőt túlnyomó részben alföldi - munkáso­kat, parasztokat és értelmiségieket. A Kiskunfélegyháza és Budapest között húzódó, zömében Bács, Békés és Csong- rád megyeiek által, s szintén zömében nem víkendre használt M5-ös sztrádára a kedvezmény nem érvényes. Ha valaki árut szállít a fővárosba, kórházba uta­zik, bevásárolni vagy ügyet intézni megy, akkor a Kecskemét és Budapest közötti útra - ami pont annyi, mint a Budapest-Balaton északi parti leága­zás (balatonaligai csomópont) közötti távólság — lé kell perkálnia 2220 forin­tot, 4440-et, ha haza is akar jönni. Ha tudnak még követni, összesen több mint kétszer annyit kell fizetni egyszeri úthasználatért, mintamennyibe az egy­hetes, és négy és félszer (!) annyit, amennyibe a négynapos matrica kerül. Vérlázító! Égbekiáltó igazságtalanság! Az esélyegyenlőség ideájának sárba tip- rása! Folytassam? Nem folytatom, mert hiába tüntetnek az 50-es út mellett la­kók Lajosmizsétől Alsónémediig, inter­pellálnak országgyűlési képviselők, bal- és jobboldaliak, az M5-öst működtető AKA Rt. pozíciói rendíthetetlenek, ctkor- mányok pedig - Homéktól Med- gyessyékig, Orbánékon át - hajthatat­lanok. Nincs erő, amely az érdekeinket érvényesíteni tudná. Be kell látni, az érintett három megye képviselői ennyire képesek. Lehet itt vi­dékfejlesztési minisztériumot létrehoz­ni, esélyegyenlőségi minisztert kinevez­ni, papolni a keleti országrész felemelé­séről, ha közben egy harmadik minisz­ter mosolyogva adja elő azt - a zöld matrica bevezetését -, amit az itt élők úgy élnek meg: ismét hülyének néznek bennünket. Árpási Zoltán arpasiz@axels.hu Hartay Csaba A Nagy Poén \ Egy nagy humor­ra készült. Egész életében.' Sze­rencsétlen. Egyetlen poénra tartogatta mind­végig rejtett jó­kedvét és hu­morérzékét. Akik ismerték, azt gondolták ró­la, hogy egy sótlan vaskalapos ba­rom, aki egyszerűen képtelen kimu­tatni bármiféle érzelmet. Jogosan. Olyan komolyan készült egész életé­ben a nagy poénra, hogy nem enged­hette meg magának a kicsapongást. Tudta, hogy minden eleresztett mo­soly, vagy nevetés gyengítené a Nagy Poént. így hát fapofával élte eddigi életét. November kilenc. A Nagy Poén napja! Reggel, amikor bement a für­dőszoba, elmosolyodott egy kicsit. Emiatt egész nap lelkiismeret furdalá- sa volt, tudta hogy hibázott, de most már mindegy, csak reménykedhet benne, hogy a Nagy Poénon nem esik csorba. A barátait, ismerőseit és a he­lyi újságírókat, tévéseket, rádiósokat este hatra hívta meg a lakására. Iz­gult, nem is kicsit, de a felesége nem vett észre rajta semmit. Mardiletta nagyon bízott férje pálfordulásában. Már elege volt az unalmasnál is unal­masabb hétköznapokból és hétvégék­ből, amit huszonkét éven át ezzel a semmilyen emberrel töltött együtt. A népes vendégsereg utolsó tagjára ne­gyed hétig vártak. Bátesboca, akit ed­dig úgy ismertek, hogy jobb nem is­merni közelebbről, mert nem vesz­tesz semmit, belekezdett a Nagy Po­énba. Felvétel indul, mindenki fegyel­mezett csendben figyelte Bátesbocát. A Nagy Poén így hangzott: Két béka találkozik a folyóparton, az egyik megszólal, majd a másiknak, a másik békának, a vízbe, az előző békát, akit az elején mondtam, azt mondja a má­sik béka, hogy a vízben mikor voltál utoljára, vagy most mész a vízbe? Mi­re a másik béka: mi van a vízben, nyögd már ki, mert mennék már a vízbe! A két béka közül az egyik, aki a vízből mondja ezt, az a másik béká­nak odaszól, hogy gyere te is a tóba, mert az elsőnek megszólalt béka. Huh... Bátesboca belesült a nagy poén­ba. Az összes vendég rosszullétig rö­högte magát ezen a szánalmas pró­bálkozáson. Bátesboca utána csak Bárka _ Saroíé ennyit mondott, hogy na ugye meg­mondtam, hogy amit először mond­tam, az a lényeg, és nem az, amit ti hallottatok tőlem, hanem ezt, amit most mondtam, azt szeretném, ha amit mondok, azt ne úgy értsétek, mintha nem is én mondanám. Bátesboca teljesen megzavarodott. Lakása nappalijában ájultan borult a padlóra. Mardiletta, Bátesboca fele­sége egy poénnal szerette volna el­vonni a vendégek figyelmét. Mardiletta vicce így hangzott: Mi az, két férje van, három háza, szárnya, öt gyára, és be van oltva influenza el­len? A vendégsereg elhalkult, majd mindenki mély gondolkodóba esett. A találgatás harmincnégy évig tar­tott. Bátesboca addigra már régen halott volt, Mardiletta pedig kórház­ban feküdt valami gyógyíthatatlan betegség kilencvenkét éves áldozata­ként. A régesrégi vendégcsapat egyetlen életben maradt tagja felku­tatta a beteg Mardilettát. Berontott a szobájába, majd elmondta, mennyi­re gyűlöli őt amiatt, hogy egy ilyen ökörségre ráment harmincnégy év az életéből, és mire a régi vendégek kö­zül rajta kívül már mindenki el­hunyt, csak akkor jött rá, hogy sem­mi, de semmi értelme nem volt en­nek az egésznek, a rohadt életbe! Abba! -tette hozzá Mardiletta, majd mondotfmég egy poént és végleg el­távozott. Mardiletta után egy nagy, rideg ház maradt, amiben annak ide­jén még Bátesbocával boldogan éltek együtt. Mivel gyermekük nem szüle­tett, Mardiletta a házat ráhagyta az egyik ápolónőre. A végrendelet meg­írásakor igencsak humorosra vette a figurát. A végrendelet vége így hang­zott: Ápoltál és szerettél, a kedven­cem te lettél. Költözz be a házamba, feküdj be az ágyamba! Az ápolónő azóta is kacag, kacag a nagy épület­ben.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom