Békés Megyei Hírlap, 2002. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-24 / 299. szám
X. OLDAL K A R Á CSŐ N Y 2 0 0 2 2002. DECEMBER 24. KEDD Reményik Sándor Télelő Ez télelő, - sötétedik hamar, Mindjárt homályba hull a kis szoba... Vájjon derültebb volna s biztatóbb, Megnyugtatóbb és ígéretesebb, Ha valaki mellettem ülne most És fogná erősen a kezemet, Fülembe suttogva varázs-igét? Nem. Kettőnek is sötét a sötét. Ez télelő, - sötétedik hamar... Ha most körüllengné e kis szobát Mindenki, akinek szívére Csöppentettem egy csöpp melódiát, - Ha átölelne párás zuhataggal Egy szivárványos visszhang-vízesés, És kórus zúgná fülembe: remélj!? Nem. Országoknak is éjszaka az éj. Talán, talán ha betöltene Az, Akit most is csak hírből ismerek, Kihez esetlen imát dadogok És hatalmában félig sem hiszek, Csak akarok, csak akarok... Ha visszahozná múlt novemberek Tengeralatti advent-illatát, Ha megtenné a képtelen csodát, És olyan volna ez a délután... Akkor talán, talán, talán Fénybeborulna most is a szobám. Pécs, 1928 november 14 Keserű advent az atalaki tanyákon Sinka Gábor: „ Az otthontalanság volt a legkínzóbb és a bizonytalanság” Talán sose örvendtek úgy a harangszónak a békésszent- andrásiak, mint negyvennégy karácsonyán, ami az ötven- napos katonai megszállás végét jelezte. A visszatérőket összevisszaság, kifosztott házak fogadták. Mérhetetlen volt a veszteség, amiből a falu a maga erejéből állt fel. A következő történet a szolidaritásról és az újrakezdésről szól. Ülünk a Szent Imre úti ház műhe- lyében a Singer varrógép mellett, aminek lapja most asztalként szolgál.- Van villany meghajtású is, de á durvább anyaggal csak ennek a tűje bír - dicséri az öreg jószágot Sinka Gábor, akinek annak idején a nagyszülők választottak mesterséget. 1920- ban hatéves sem volt, amikor árvaságra jutott. A kisöccsével együtt a nagyszülők vették pártfogásba. Az egyik fiú bognár, a másik szabó lett. A szabóműhely ajtajára 1937-től többször kikerült a „Bevonulás miatt zárva!” tábla. — Esküvői ruhát nem vállaltam, mert nem tudhattam, mikor jön a behívó. Azt mégsem kockáztathattam meg, hogy a vőlegény gatyában fogadjon örök hűséget - magyarázta Sinka Gábor, aki negyvennégyben különös megbízatás közben vette hírét a falu katonai megszállásának.- Negyvennégy november elején a főjegyző a községházára hívatott. Ott már várt egy orosz főhadnagy. Engem és két másik szabót felültetett a lovas kocsijára. Nem tudtam, hová megyünk, az otthoniaktól azzal búcsúztam, lehet, hogy többé nem látjuk egymást. Szarvasra kocsikáztunk, egy kertes háznál álltunk meg. A házban rögtön birkapaprikást és bort tettek elénk. Ettől mindjárt bizakodóbb lettem. Hogy mi a tervük velünk, az reggel derült ki. Nadrágot kellett varrni. Hoztak anyagot, az elöljárók pedig egymásnak adták a kilincset. Reggel méretet vettünk, délutánra elkészült a nadrág. Ezzel a tempóval nagyon elégedett volt a főhadnagy. Harmadik napja dolgoztunk, amikor észrevettem az utcán egy csabacsüdi ismerősöm. Kiszöktem hozzá.- Rossz hírt hozok - mondta. Tőle tudtam meg, hogy Békésszentandráson kidobolták, tíznapi élelemmel mindenki hagyja el a falut. Hosszas kérlelésre az orosz katona egy nap szabadságot adott a három szabónak, akik siettek haza a szeretteikhez.- A házunkat üresen találtam. A feleségem még a Morzsa kutyát is magával vitte. A családomat a falubéliekkel az atalaki tanyavilágban leltem meg. Akinek sikerült, ismerősnél húzta meg magát, a többiek az iskolában találtak menedéket. Minket Sinka Mátyás fogadott be. Másnap még visszamehettünk a házainkba a legszükségesebb holmikért. Arra nem volt idő, hogy komolyabban felpakoljunk, a bútorok kimenekítését amúgy sem engedélyezték. Mindjárt ezután a szovjet katonák lezárták a falut. Itt rendezték be a II. ukrán hadsereg főhadiszállását, Malinovszkij marsall vezetésével. Attól kezdve csak a település határáig mehettünk, arról, hogy mi történik az otthonainkban, csak sejtéseink voltak. Teltek a napok, a hetek. Híre ment, harangszóval jelzik majd, amikor visszatérhetünk a házainkba. Soha még úgy nem vártuk a harangszót. Szenteste a nagy hóban toronyiránt mentünk az iskolába, az éjféli misére. Mindenki szívből imádkozott. A Jóisten meghallgatott minket. Karácsony másnapján, délben, megszólaltak a harangok. Siettünk haza. Kapukulcs nem kellett, mert a kapu és a kerítés hiányzott. A katonák feltüzelték. Az ágyunk is a kerítés sorsára jutott. Téglából és deszkákból eszkábáltam fekhelyet és befű- töttem a kályhába. Aznap éjjel már otthon aludtunk. Sinka Gáborék házasságából később egy fiú és egy leány született. Ma már három unokának is örülhetnek. Bár a szovjet megszálláskor a falu népe felmérhetetlen kárt szenvedett, az idős szabómesternek nem az akkori töredelem a legmegrázóbb háborús élménye. Szomorúbb emléket őriz a katonaság idejéből, Belorussziából, a felperzselt falvakról.- A tanyán töltött másfél hónapban az otthontalanság vplt a legkínzóbb és a bizonytalanság. Sosem tudtuk, mit hoz a holnap, de még azt sem, hogy mi történik délután. Ezért mondom sokszor, csak ez a kis jó el ne múljon. Ezt csak az érti, aki megélte a rosszat. Csak az képes igazán értékelni a jót és megbecsülni, amije van. CSATH RÓZA Tízből ötven nap , ,A kamrából összeszedtük a szalonnát és a kolbászt. Tíz napot ezzel kibírunk - gondoltuk. Akkor még nem tudtuk, hogy a tízből ötven lesz. Először a kenyérliszt fogyott el. Búzánk volt, malmot házilag készítettünk, úgy, hogy a darálóra szélkereket szereltünk. Az őrleményből sütöttünk kenyeret. Sorra vágtuk a baromfikat. Idősek és betegek is voltak köztünk. Szerencsére lakott velünk orvos. A gyengélkedőket ő látogatta. Patika híján a gyógyszer- készletéből adott a betegeknek.” Sinka Gábor szabómester a faluban köztiszteletben áll. Az Andrásnapi ünnepen a községért végzett munkáját Békésszentandrásért kitüntető díjjal köszönték meg o-fotó: kovács ERZSÉBET Amit találtak, elvitték ,,Mivel az értékeinket nem vihettünk magunkkal, amit tudtunk, elástuk. Ezzel a szovjetek is számoltak, mert akkurátusán végigtopogták a házakat, az udvarokat, a kerteket, minden szóba jöhető helyet. Én a varrógépemet ládában a jászol alá ástam el. Ott nem találták meg. A velünk szomszédos házban értékes perzsa szőnyegeket rejtettek el a kamra alatti pincébe. A lejáróra hiába húztak bútorokat, a katonák meglelték a rejtekhelyét. Ugyanez a ház arról nevezetes, hogy ott rendezték be Malinovszkij marsall főhadiszállását. A tovább vonuló katonák rengeteg térképet hagytak szerteszét. December végén néhány orosz visszajött értük, ám a legfontosabbat, Budapest katonai térképét sehogy sem találták. Kereshették! Az ott lakó Csörke nénitől tudtam, hogy az unokahúgának megtetszett a pesti térkép és előző nap kivitte Atalakra.” A tisztelendő bácsi a mennyországról mesélt, ahol lágyfürtű szőke angyalok dicsérik az Urat énekükkel, ahol nincs gazdag és szegény, fázás és félelem; csak boldogság van — mennybéli öröm. A fiatal pap egyre jobban belemelegedett, s még folytatta volna, ha Lacika közbe nem szól, üyen- formán: - Mit esznek a mennyországban? Első osztályosok voltunk, hatévesek, nem röhögtünk, még az is lehet, hogy helyénvalónak tartottuk a kérdést. A papocska azonban alig tudta visszafojtani kacagását. És más felnőtt se tudta volna, ha ismeri, ha látja a kisfiút. Mert Lacika rendkívül jól táplált (mit jól táplált, kövér) fiúcska volt, kinek életeleme volt az evés. Ő a Mikulástól már négy esztendősen „pasírtot” kért és kapott, a Jézuska kilószám hozta neki a zselét meg a déli gyümölcsöket, amik közül az édes mandarinokat szerette leginkább. A családi krónika feljegyezte, hogy Lacika első szava nem az volt, hogy mama, apa, vagy baba, hanem csak ennyi: „búú”. Pedig értelmi képességével semmi baj nem volt, sőt nagyon is logikus ez a „búú”, tudniillik édesapja mindig degeszre tömött zsebbel érkezett, s a zsebben sok-sok apró Boci csokoládé! Ha netán üres volt a zseb, például vasárnap, mikor templomból jött meg az apa — akkor Lacikát nem lehetett megvigasztalni. Pedig hányán vigasztalták! Elsősorban nagymama, aztán persze anya, meg a két nagynéni, akik közül „Kereszt”, a keresztmama különösen szerette Dagmen Danit. Ez a csúfnév persze jóval későbbi; az öccse ragasztotta Lacikára, aki vékony kákabélű kisfiúra sikeredett. De hol volt még öcsi azon boldog békeidőben, aminek farkát mi még elkaphattuk Lacikával. Öcsi és társai már csak hallomásból ismerhették a narancsot, banánt, mandarint, amiből nekünk még jutott, csak át kellett szaladni Pollák bácsi boltjába. Egyszerre azonban eltűnt Pollák bácsi egész családjával, s eltűntek a déli gyümölcsök is, a Boci csoki helyett meg valamiféle szójakészítményt árultak a szövetkezeti boltban. Lacika tehát, mintegy érzékelvén a történelmi időket, nem véletlenül kérdezte meg, hogy: mit esznek a mennyországban? A kérdést, aminek híre ment a faluban, a kvi- etált k.u.k. őrnagy is jogosnak tartotta a gyógyszertári snapszot szopogatva, mondván: százezernél is többen kaptak most „mennyországi behívót” csak a Donnál. - Akik közül sokan itt a földön sem laktak jól soha életükben - tette hozzá S. úr, a kis nyomda tulajdonosa, akinek a karakterét - így hírlett - megrontották a szabadkőmíves fércművek, amik terjesztése ellen az esperes prédikálni szokott. Később aztán átment rajtunk a front, a Lacikáék legszebb varrólányán pedig a frontkatonák is. - De erről nem szabad beszélni - tette Lacika ujját a szája elé - vagyis arról, hogy Icát megnyekkentették a ruszkik. Magával a meg- nyekkentés tényével persze nem tudtunk mit kezdeni, de a forgáccsal fűtött bognárműhelyben (ahová a Laci nagyapja jogán bejáratosak voltunk) sok furcsaságot emlegettek az emberek, ami felgyújtotta a fantáziánkat. Mondhatnám: a gyengébb nem felé fordultunk... A Laci nemi érése („pasírtok”, voltaképpen Stefánia-szeletek, combok, kolbászok, zselék és déli gyümölcsök, s tán a gének is) hamarabb kezdődött, mint ahogyan nálam a férfiasság mocorogni kezdett. A dolog tragikuma, hogy éppen az első áldozás időszakában követtük el a legszörnyűbb bűnöket. Hiába imádkoztuk, hogy „ne vígy minket a kísértésbe”, mikor olyan nagy volt a kísértés. Csak egy üvegajtó választott el bennünket a bűntől. A Laci mamájának ugyanis jól menő varrodája (némi túlzással divatszalonja) volt csinos varrólányokkal, próbára járó úriasszonyokkal, a háborúban falura sodródott tiszti feleségekkel, s kisasszony lányaikkal, na meg voltak felsős gimnazista hölgyemények is, akik itt varrattak. A lakószoba vitrázsát kicsit félrehúzva (a félfüggöny fölött még nem láthattunk ki) lestük a ruhapróbát. A hölgyek akkor még kombinét viseltek, aztán volt spanyolfal is — nem sokat láttunk. Viszont volt bűnös fantáziánk... Igazi nagy élmény tán egyszer lehetett, én annak sem voltam részese. - Egy szál bugyiban láttam M. Étit - újságolta Laci suttogó hangon. Te, hogy annak micsoda... Bizony Isten!? — szakítottam félbe, mert Lacika olykor füllentett. — Isten bizony! — esküdözött barátom, aztán megbeszéltük a dolgokat, vagyis levetkőztettük Eüt, aki 19- 20 éves lehetett, s „kihívó szépségnek” tartották a varrodában. Majd furdalni kezdett bennünket a lelküsme- ret, mert gyónni készültünk. Az említett fiatal tisztelendő javasolta, hogy a gyónási ima (Gyónom a mindenható Istennek...) után írjuk fel bűneinket is, hogy semmi ki ne maradjon, aztán ha már mindent jól megjegyeztünk, eltéphetjük a papírt. Elővettünk egy-egy irkalapot, s azt két részre osztottuk: a bocsánatos — illetve halálos bűnök rovatára. „Torkosság’ - írta Laci a bocsánatos bűnökhöz. Mire én röhögni kezdtem, erre elvette a lapom és felrótta a számlámra: „káröröm”. A bocsánatos bűnöket nem vettük komolyan, hisz * azért bocsánatosak, de mikor a másik rubrikára került a sor, Laci kezében megállt a ceruza. - Be- valljam Étit? ...szóval, hogy küestem, hogy... — Azt bizony meg kell gyónni — mondtam ugyancsak kárörömmel. - De nem név szerint? - Persze, hogy nem - válaszoltam. És ez halálos bűn?- sápadt el Laci. Megsajnáltam. - Legyen bocsánatos. De a fiú aggályoskodott: - Hát akkor mi a halálos? - Ha bugyi nélkül látod majd - vágtam rá. Karácsonykor már megtisztult lélekkel álltunk a jászol előtt. Gyertyafény, fenyő-faggyúillat; jó templomszag. - Nézd - súgta Laci a jászolban fekvő kisdedre vetve szemét -, a Jézuska is milyen kövér gyerek volt. Bólintottam, de barátom folytatta:- Mire azonban felnőtt lett, lefogyott, szép férfi vált belőle — és szerették a szent asszonyok. GYARMATI BÉLA Kövér Jézuska *
