Békés Megyei Hírlap, 2002. január (57. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-26 / 22. szám
2002. január 26., szombat / Száz éve született Jávor Pál Ujja köré csavarta partnereit és közönségét 8 A Békés Megyei Hírlap Melléklete Reklámzenébol album kerekedett Beszélgetés Jamie Winchesterrel és Hrutka Róberttel 8 Tömeggyilkos a cári trónon Történetek Rettegett Iván szadista élvezeteiről 9 Ml MÁR BIZONYÍTOTTUNK, MOST A FIATALOKON A SOR Tejes titoktartás mellett szerveztek a héten egykori kollégái és tanítványai ünnepi köszöntőt a hetvenéves Rázga Józsefnek, a békéscsabai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és több kórus megalapítójának és rangra emelőjének. A tanár úr olykor elcsukló hangon köszönte meg mindazok kedvességét, akik eljöttek és gondoltak rá. Mint mondta, a kora nem más, mint egy állapot. Sokan ehhez gyorsan hozzátették:, Jóska bácsi, az a szép, amit ezalatt a hetven év alatt csinált!” Rázga József karnagyot életéről és tapasztalatairól kérdeztük. Örömet szerezni magunknak és másoknak — Rázga József szerint ez a zene lényege d-fotó: kovács Erzsébet — Kilenc éve a zeneiskola éléről ment nyugdíjba. Mi foglalkoztatja azóta? — Egy darabig óraadóként tanítottam tovább, manapság több kórust is vezetek. Mi már annyit bizonyítottunk, nem feladatunk, hogy díjakat hozzunk haza. Ez legyen a fiatalok dolga! A magunk kedvéért örömzenélünk. Egyrészről a Bartók Béla Vegyeskart irányítom, amely áprilisban ünnepeli fennállásának 25. évfordulóját. Sok szép dologra képes ez a csapat, de — érthető módon — a tagoknak nincs ideje versenyekre készülni a mindennapi munka mellett. Igyekszem tehát olyan műveket választani, amelyek megnyerik tetszésüket. Emellett a gyulai Erkel Ferenc Vegyeskart is vezetem, ami lassan átalakul női kamarakórussá. Nagyon ígéretesek ők is, csak sajnálatos módon a férfi hangok szépen lassan kikoptak közülük. Furcsa, hogy pont Erkel szülővárosában nehéz találni néhány énekelni szerető embert. Mindezek mellett a békéscsabai szlovák népdalkörben is tevékenykedem. Amikor néhány éve felkértek erre a feladatra, először nem akartam elvállalni, mivel nem tudok szlovákul. Azt felelték, nem is kell, elég, ha a zenéhez értek. — Budapesten született, és ott is élt hosszú ideig. Hogyan emlékszik azokra az időkre? — A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szereztem diplomát 1954-ben, ahol nagyon jó útravalót kaptam. Olyan sugárzó egyéniségektől tanulhattam, mint Vásárhelyi Zoltán, Szőnyi Erzsébet, Ligeti György vagy Kodály Zoltán. Politikailag nehéz időszak volt. Gyakran kaptunk megrovást, amiért a Mátyás templomba vagy a Deák téri evangélikus templomba jártunk zenét hallgatni. Hiába mondtuk, hogy mi csak a lehető legtöbb megközelítésben szeretnénk ismerkedni a zenével, nem sokat ért. Minden zenét ismerő ember tisztában van azzal, hogy ugyanazt a művet nagyon sok felfogásban elő lehet adni. — Mégis, mi vonzotta Békéscsabára? Miért hagyta ott a fővárost? — Abban az időben éppen a budapesti XVII. kerületi zeneiskolát irányítottam. Amikor Sárhelyi Jenő 1975-ben nyugdíjba vonult a csabai zeneiskola éléről, pályázatot hirdettek a megüresedett állásra. Kihívást éreztem a már működő csabai zeneiskola középfokú intézménnyé fejlesztésére. Erre végül az igazgatóságom ötödik évében, 1980- ban kerülhetett sor. Úgy alakítottam ki a tanrendet, hogy a két iskola ne zavarja egymást. A szakközépiskolások délelőtt és este, a zeneiskolások pedig délután tanultak. Jelentős átépítések és hangszervásárlások történtek. Kezdetben minden évfolyamból egy osztályunk volt, majd fokozatosan emelkedett a létszám. Először csak néhány hangszert tanítottunk, majd a skála néhány év alatt a klasszikus szimfonikus zenekar minden elemére kiterjedt. Zenekart és kórust alapítottunk. A leánykarral számtalan nemzetközi és hazai versenyt jártunk meg, számos díjat hoztunk haza, sőt hanglemezt is készítettünk. Olyan patinás és kiváló akusztikájú hangversenytermekben jártunk, amilyenekkel itthon nem találkozhatunk. Legnagyobb sikerünket talán az olaszországi — rangos nemzetközi versenyeiről híres — Arezzóban arattuk, ahonnan hét díjjal tértünk haza. —Milyennek látja a mai magyar zenei oktatást? — Tevőlegesen már nem veszek részt benne, így konkrétumokról nem tudok beszélni. A feleségem révén — aki jelenleg is tanít a zeneiskolában — azonban maradt némi rálátásom, a tanterveket például rendszeresen elolvasom. Szokták kérdezni, drága-e ma zenét tanulni, amire rendszerint azt válaszolom, hogy a mai árakhoz képest egyáltalán nem. Hangszert például mindenkinek tud biztosítani a zeneiskola, amiért gyakorlatilag csak a karbantartás költségét kell fizetni. Több mint negyven évig tanítottam, így nyugodtan kijelenthetem, hogy a magyar zeneoktatásnak mindig is rangja volt. Ezt leginkább nyitottságának köszönheti, hiszen soha nem szégyellt módszereket, eredményeket átvenni máshonnan. Büszkék lehetünk arra is, hogy olyan országban élünk, amelynek sok kiváló zeneszerzője van. — Mivel több a zenével szoros kapcsolatban álló ember? Milyen pluszt kapunk a zenétől? — Nekünk, hivatásos muzsikusoknak a feladatunk, hogy megszerettessük azokkal a zenét, akik soha nem tanulták. Az énekkarosoktól pedig elvárható, hogy a legtöbb koncertre ők menjenek el. Hozzáteszem, el is mennek — maguktól. Sokszor maguk a kórustagok kérik, hogy rakjuk át a próbát más időpontba, mert el szeretnének menni a Filharmónia hangversenyeire. — Ha jól tudom, igazi muzsikus család az önöké. — Ez teljes mértékben így van. A feleségem amellett, hogy a zeneiskolában tanít, kezdetektől fogva segít nekem a kórusmunkákban is. Egyszer az altok szólamvezetője, máskor, amikor nem érek rá, az egész kórust vezényli. Sokan nem szeretik, ha a házastársaknak ugyanaz a foglalkozása, nálunk ez pont fordítva van. Sok mindenben segítjük egymást, őszintén megvitatjuk a dolgokat. Két házasságomból öt gyerekem van, mindegyikőjük tanult zenélni. — Ha újra kezdhetné, lenne olyan, amit másképp tenne? — Drága anyám mondta mindig: olyat tanulj, ami örömet okoz, és mindig úgy csináld, hogy örömöt láss benne! Mindent úgy kell tenni, hogy magunknak és másoknak is örömöt okozzunk vele. Én mindig eszerint éltem, így azt hiszem, elégedett lehetek. Csicsely Zoltán *T, mmm ( Névjegy Név: Rázga József Született: Budapest, 1931. december 18. Tanulmány: Liszt Ferenc Zene- művészeti Főiskola, 1954 Pálya: 1954-1975-ig a budapesti XVII. kerületi zeneiskolában szolfézst és zeneelméletet tanít. 1970- 1976-ig az iskola igazgatója. 1976- tól a békéscsabai Bartók Béla Zeneiskola, majd 1981-től a zeneművészeti szakközépiskola igazgatója is. 8 :tt a rendkívül sikeres Bartók .eánykar vezetője. 1993-ban nyugdíjba. Jelenleg a Bartók égyeskart, a gyulai Erkel Fe- 'egyeskart és a békéscsabai k népdalkört vezeti i: Erkel-díj, Békés megyéért leánykarral számos nemzet- ; hazai díjat nyertek Iád: öt gyermek édesapja, ik felesége szintén zenepedaFekete fehéren AZ OMLÁS VIRÁGAI GYULÁN Gyula a botránykrónikák élén! Egy kiadvány okozta a vihart, nem is akármilyet. Történt pedig, hogy a városban élő fiatal alkotók úgy határoztak, pellengérre állítják szeretett városukat. Fotóalbumot készítettek róla, Az omlás virágai címmel. Az omló falakat, elhanyagolt utcákat, sérült csatornákat, tetőket, virágtartókat ábrázoló 46 felvétel kétségbeejtő látleletet nyújt az „Alföld Sopronjáról”. A fiatalok a helyre kis füzetecskére — száz forintért árulják a városban — nem sajnálták a pénzt, műnyomó papírra nyomták, kellemes kézbe venni, szívesen megsimogatná az ember, ha nem tartana attól, hogy a képen látható, facsemetét támasztó vízvezetékcső(l) megsérti a kezét. A kiadvány megjelenését egyébként — mint munkája kritikáját — támogatta Gyula Város Önkormányzata, és Polgármesteri Hivatala is. (Még egy ilyen bolond városvezetést aligha találni a Földön!) A kiadvány az elismerő szavak ellenére sem ízléses. Kinek van kedve „barangolni” romos városban, sétálni kutyapiszok és szeméthalmaz tetején? Ha szerző lennék, rossz kedvre derítő (ronda) füzetet nem írnék (fotóznék), ha kiadó lennék, ilyet nem nyomnék ki. Ugyanakkor értem a kiadvány sugallta, kétségbeesett jajkiáltást: „Mi lesz veled, Gyula városa, mely dacoltál évszázadok viharával és megaláztatások sorával?” Az omlás virágai megjelent, piacon van, kapható. A gyulai önkormányzat legutóbbi ülésén kis híján napirendi pont is lett belőle. Csak az ügyrenden múlott, hogy szimpla vitává silányult, ahol az egyik képviselő egyenesen a kiadvány betiltását követelte. Jól értik, nem a kialakult helyzet kivizsgálását javasolta, nem a felelősök megnevezését, a hibák feltárását, esetleg intézkedési terv készítését a fotókon látható állapot megszűntetésére. Hanem a kötet betiltását. Forgalmazásának megakadályozását. A piacon — üzletekben, újságárusoknál, magánterjesztőknél — lévő példányok begyűjtését és megsemmisítését. Hogy Gyula lassan egy romos városhoz hasonlít, hogy az ember jó érzéssel nem tud végigmenni a pusztuló belvároson, az nem gond. A baj az, hogy mindezt valakik — akik a látványt már nem tudták elviselni — megmutatták. Régi igazság: amiről nem tudunk^ vagy amit nem veszünk észre, az nincs. Ezért irritáló Gyulán Az omlás virágai. Hogy közben egy város merül alá, az nem fontos. Egyes képviselőknek bizonyosan nem. Arpási Zoltán ...lassan egy romos városhoz hasonlít. ' .'j,’ .?//?1 V
