Békés Megyei Hírlap, 2002. január (57. évfolyam, 1-26. szám)
2002-01-05 / 4. szám
2002. január 5., szombat A Békés Megyei Hírlap Melléklete Rendszámokkal tapétázzák... A világ legnagyobb gyűjteménye Kecskeméten 8 Az eszperantó nyelv híve Beszélgetés dr. Flender György tanárral Papi nőtlenség, papi házasság A zambiai „tékozló fiú” megtérése 9 „A Bázison hagytam az álmainkat” Amikor először beszélgettem a törékeny mátraderecskei óvodai dajkával, Kiss Erikával, a Bázis című reality-show egyik legemlékezetesebb szereplője akkor már túl volt a forgatás gyötrelmein, de a túlélőverseny végeredményét nem árulhatta el. A borzalmas 23 napot a lánya álmaiért harcolta végig Akkor még javában küzdött a képernyőn az esélyesek között. Az áhított milliókat végül nem ő nyerte, ezzel egyszer s mindenkorra meghiúsult a vágya, hogy kislánya álmait valóra válthassa. Akkor nem mesélhette el azt sem, hogy az utolsó előtti fordulóban milyen drámai körülmények között esett ki a versenyből. Ezt ma már valamennyien tudjuk, hiszen a küzdelemnek vége. Itt az ideje hát, hogy megkérdezzük tőle: mit nyert és mit veszített el az emberfeletti harcban, amely számára 23 napig tartott a kíméletlen kiképzőtáborban, a Bázison? — Karácsony előtt vetítették le azt az epizódot, amikor kiestem a küzdelemből. Szörnyű volt újra végignézni a felvételt — válaszolta. — A lányommal végigsírtuk az egészet. Újra tudatosult bennem, hogy otthagytam az álmainkat. Ott rontottam el, hogy kapkodtam, azt hittem: a gyorsaság számít, s képtelen voltam a pár soros versikét pontosan megjegyezni. Amikor meghallottam, hogy kiestem, s hogy csomagolhatok, egy világ omlott össze bennem. Hiába volt minden borzalom, minden szenvedés, egy fillér nélkül kell hazamennem. Amikor hazaértem, és a kapuban megláttam a kislányomat, percekig zokogtam és csak azt hajtogattam: sajnálom, de nem én nyertem, nem hoztam haza pénzt. Ancsika pedig csak ölelt szorosan és azt mondta: nem baj anya, nem számít, csak az a fontos, hogy végre épségben itthon vagy. — Mit szál a végeredményhez? — Nem titok, hogy miután nekem nem sikerült, azért imádkoztam, hogy Ildikó győzzön. Nagyon megszerettem őt, egész idő alatt próbáltunk egymásba lelket önteni, hogy ne adjuk fel. Az utolsó fordulóban egy dobogóra kellett felállniuk Krisztiánnal, és az nyert, aki tovább bírt talpon maradni. Ildikó bizonyult gyengébbnek, ami nem csoda, hiszen egy 34 éves nő nem rendelkezhet olyan állóképességgel, mint egy 24 éves, erőteljes fiatalember. Amikor Ildikó felhívott telefonon és sírva mesélte, hogy nem sikerült nyernie, végtelenül lesújtott a hír. Igazságtalannak éreztem a történteket. Ettől függetlenül mára átértékeltem mindent. Beláttam, hogy én magam gyenge voltam, nem tudtam megbirkózni egy feladattal, Krisztián pedig megérdemelten győzött, mivel az utolsó pillanatig kiegyensúlyozottan, határozottan versenyzett. — A verseny óta eltelt néhány hét. Mennyiben változott meg az élete? — Más ember lettem. Gyökeresen megváltozott az emberekhez, a világhoz való viszonyom. A forgatás előtt a lányommal igyekeztem néha szigorú lenni. Mivel apa nélkül nevelem, sokszor úgy éreztem, erősebben kell fognom, s pótolnom kell a férfi szerepét is. A Bázis után átalakultak a vele kapcsolatos érzéseim is. Már nem vagyok „erős kezű, szigorú uralkodó”, csak végtelen szeretet van bennem iránta. Ő is sokat változott. Együtt néztük a fejezeteket, és ezáltal még inkább elmélyült közöttünk az egyetértés, az egymás iránt érzett felelősség és odaadás. Azóta nincsenek vitáink, s egy hangos szó sem hagyta el a szánkat. Bár ugyanolyan szerényen élünk, s kilátásunk sincs arra, hogy jobb körülmények között teljenek a napjaink, mindketten rájöttünk: nincs annál nagyobb kincs, hogy együtt lehetünk, s hogy egészségesek vagyunk. Szerettem volna saját szobát neki, egy számítógépet, vagy legalább egy színes tv-t az ezeréves fekete-fehér képernyős helyett, de nem sikerült megadnom neki. Megértettem azonban, hogy vannak nálunk sokkal nehezebb helyzetben élő családok, ahol például gyógyíthatatlan betegséggel kell szembenézni. De más hozadéka is volt a kíméletlen harcnak. A magánéletemben sikerült lezárni egy sok éven keresztül nyomasztó fejezetet. Erősödött az önbizalmam. A forgatás előtti önmagamat felidézve, egy állandóan kapkodó, ideges, sokat kesergő és elégedetlen nőt látok. Ha most a tükörbe nézek, olyan ember néz vissza rám, aki tisztában van azzal, hogy igenis vannak értékei és képes lehetetlennek tűnő feladatokkal is megbirkózni. Már nem FOTÓ: ÖTVÖS IMRE kapkodok, minden egyes mozdulatomat megfontolom. Már nem érdekel, ki mit mond, csak az, hogy ki mondja. Mindezt azoknak a kiképző tiszteknek köszönhetem, akiket a verseny ideje alatt sokszor gyűlöltem, mert úgy tűnt: embertelenek. így utólag azonban rendkívül hálás vagyok nekik, mert kíméletlen keménységükkel kényszerítettek bennünket arra, hogy szembenézzünk magunkkal, s hogy legyünk tisztában a képességeinkkel. — Bizonyára többen is gratuláltak Önnek... — Rengeteg telefont kaptam. Kivétel nélkül az együttérzésükről és szere- tetükről biztosítottak az emberek. Soha ehhez fogható érzést nem tapasztaltam. Tudom, hogy a fél ország velem sírt, amikor kiestem. Egyedül az bántott, hogy az egyik rádió hajnali műsorában nagyon „lehúzták” a műsort, s bennünket, versenyzőket is. Az is elhangzott, hogy ez csupán egy rossz színjáték volt. Még akkor tollat ragadtam, hogy megírjam: rosszindulatú az, aki a kényelmes, meleg ágyból nézi végig a megvágott epizódokat és közben könnyelműen ítélkezik. Aztán gondoltam egyet, és mégsem küldtem el sehova a levelet. Elvégre min változtatna? Mi azonban elkértük Erikától a szóban forgó írást, s most idézünk belőle néhány sort: „Mert ha hiszed, ha nem, kedves néző, olvasó, nem azért jelentkeztünk a Bázisra, mert magamutogató kis cserkészek szerettünk volna lenni egy fárasztó cirkuszban. Saját álmainkért mentünk és küzdöttünk — talán el sem hiszed —, de élnek még olyan emberek ebben az országban, akik kevés pénzből próbálnak normális körülmények között élni, és szeretnének végre családot alapítani. De van olyan ember is, aki csak arra vágyik, hogy gyermekét jólétben nevelhesse fel, s megadhassa neki mindazt, ami mások számára természetes. Ne gondolja senki, hogy sajnálni kell bennünket, hisz önkéntesek voltunk mind a tízen, és csupán az volt a bűnünk, hogy többre vágytunk annál, mint ami számunkra megadatott.” Búcsúzáskor Erika kislányának csak egy kérdést tettünk fel: — Ha anya benevezhetne újra egy hasonló versenybe, és ő nyerné meg, elengednéd? — Nem, soha... — rázta meg hevesen a fejét, miközben édesanyja keze után nyúlt a bizonyosságért. Barta Katalin Hullarablás Gyulán Ha nem gyulai lennék, most nagyon utálnám a gyulaiakat. Ha nem is a lakosokat — mert őket aztán miért —, a képviselő-testület tagjait bizonyosan. Utálnám őket azért, mert abból is hasznot akarnak húzni, amiből nem kellene. Mert nem ízléses, nem emberi. A január elsejétől érvényes új parkolási rendre gondolok, persze, hogy arra, hiszen arról beszél minden gyulai, és amiatt háborog majd minden nem gyulai, akik rendelésre vagy kórházba érkeznek. Tegyük hozzá: okkal, hiszen a megye más településeiről érkező betegek a vizsgálat ideje alatt eddig ingyen parkolhattak a kórház környékén — feltéve ha tudtak. Utóbb már valamelyest sikerült nekik, igaz, ehhez felszámolták a város egyik zöldterületét, s a kocsik egy részét beszorították a rendelőintézethez közeli Laktanya utcába, áldatlan állapotot okozva az ott lakóknak. Mostantól azonban minden másként lesz. Aki rendelésre vagy kivizsgálásra érkezik, bedobja a pénzt az automatába és nyugodtan parkolhat, mert lesz helye. Ha nem végez időben, akkor lerohan, megint pénzt dob be, s tovább parkolhat. Ha akkor sem végez, akkor újfent lerohan... És így tovább. Jó játék, a kulturált Pesten látni ilyeneket. A dolog kicsit hasonlatos a hullarabláshoz, hiszen azokat is lenyúlják, akik szorult helyzetben vannak, gyámolításra szorulnak. Ha valahol, hát akkor a milliárdokkal megtámogatott megyei kórház (még egyszer: a megye kórháza) környékén indokolt lenne a nagyvonalúság. De legalább egy kiépített ingyenes parkolóhely, kizárólag a rendelésre érkező betegeknek. Persze nem a Mátyás király utcai, ahol utoljára árvízvédekezésre érkező katonák időztek, s nem a már említett Laktanya utcai. Akik jártak valaha a kórház környékén, tanúsíthatják, hogy reggel nyolc és dél között egy talpalatnyi üres hely sincs, délután meg akár utcabált is lehetne rendezni a parkolókban, annyira üresek. Akkor miért kellett beautomatázni ezeket az utcákat? Egy olyan városban, amely a gyógyításból és a gyógykezelésből akar megélni, s amely büszke a vendégszeretetére. Az automaták tehát állnak, kasszíroznak és fosztogatják a betegeket. A gyulai döntéshozók nagy dicsőségére. A fizetőövezet határán túl (s belül) karókkal, láncokkal, sorompóval lezárt területek. Ezek is állnak, mintha a kórház környéki parkolási rend jobbára csak a betegekre vonatkozna. Arpási Zoltán . nem ízléses, nem emberi. Dévaványa, 1926. A Blaskó Pál könyvkereskedő kiadásában megjelent képeslap a település híres szállodáját örökíti meg
