Békés Megyei Hírlap, 2002. január (57. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-26 / 22. szám

2002. január 26., szombat Hétvégi magazin 9 Rettegett Iván szadista élvezetei Tömeggyilkos Csalódnia kell a moszkvai Vaszilij Blazsennij székesegyház látogatójának, ha az épület élénk színekben tobzódó, pompás külsejéből ítélve hasonlóan díszes belsőre számít; a szűk folyosók labirintusa hátborzongatóan komor szentélybe visz. A templom belseje olyan fenyegetően komor és ijesztő, mint az, akinek a parancsára épült: Rettegett Iván cár. A CÁRI TRÓNON A Vaszilij Blazsennij székesegyház pompás külseje nyo­masztó hangulatot árasztó belsőt rejt IV. Iván a tatárok felett 1552-ben Ka- zanynál aratott győzelme után határo­zott úgy, hogy az addigi fatemplom helyére kőből építtet pompás székes- egyházat. A legenda szerint nagyon tetszett neki Posznyik építőmester mű­ve, és ennek a rá jellemző módon adott kifejezést: megvakíttatta Posznyikot, hogy másnak ne építhessen hasonlót. Persze lépten-nyomon találkozunk ilyen legendákkal, lásd a prágai Orloj alkotójának esetét. Mégsem véletlen, hogy épp IV. Ivánról kelt szárnyra ez a hír. Annyi rettenetes dolgot művelt 51 éves uralkodása alatt, hogy bármilyen kegyetlenség elhihető róla. IV. Iván — apjának 1533-ban bekö­vetkezett halála után — hároméves ko­rában került trónra. Nyolcéves volt, amikor anyját megmérgezték. A nevé­ben uralkodó bojárok élethalál harcot vívtak egymás közt a hatalomért, és Iván gyermekként passzív szemlélője volt a véres eseményeknek. Később maga is aktív részesükké vált; 13 éves korában kutyákkal szaggattatta szét Andrej Sujszkij herceget, végignézve a borzalmas jelenetet. A sok gyilkos­ság közepette érzelmileg eldurvult, és betegesen gyanakvóvá vált. 1547-ben megnősült, és az orosz uralkodók kö­zül elsőként felvette a cári címet, de még ekkor sem kormányozhatott egyedül. Ezért a bojárok hagyományos nagy tanácsa mellett Iván csakhamar létrehozta a kis tanácsot, ahová csak leghívebb embereit vette be. Ezzel megtette az első lépést az önálló ural­kodás felé, amelyre annyira vágyott. A végső lökést Vasszijan Toporkin szer­zetes adta meg, aki Iván­nak arra a kérdésére, ho­gyan tudná engedelmes­ségre bírni a bojárokat, így felelt: „Nem szabad meg­tűrnöd magad mellett egyetlen tanácsadót sem, aki eszesebb lenne nálad, mert te mindenkinél jobb vagy. Ha ezt megfogadod, szilárd lesz a trónod, és mindent a kezedben tar­tasz.” Iván megfogadta a tanácsot. 1564 decemberében a Kreml előtt szánok sokasá­ga jelent meg. Miután fel­rakták rájuk a cári kincstár és az államkassza tartal­mát, a cári család elutazott Moszkvából. Iván először egy kolostorba, majd vidéki kastélyá­ba ment, onnan küldött levelet a moszkvai metropolitának. Ebben fel­sorolta a bojárok bűneit, amelyeket gyermekkora óta követtek el ellene, árulással, személye és családja elleni összeesküvéssel vádolva őket. A levél így zárult: „Nem akarván eltűrni árulá­saitokat, szívünkben nagy sajnálkozás­sal odahagyjuk az uralkodást, távoz­ván oda, ahová az Úr mutatta az utat.” Ugyanakkor egy másik levelet is írt, amelyben változatlan szeretetéről biz­tosította Moszkva népét. Az ő ellensé­gei a bojárok, nem pedig a nép — hangsúlyozta. Ez a demagóg szöveg pontosan úgy hatott, ahogy előre ki­számította: a tömeg visszatérését kö­vetelte, és azt, hogy „mutasson rá el­lenségeire”. Egy népes küldöttség tér­dig érő hóban, gyalog tette meg a száz kilométeres utat, hogy visszatérésre bírja őt: „Fordítsa el tőlünk haragját, ne hagyja el a trónt, és uralkodjon úgy, ahogy jónak látja.” Iván kegyesen engedett: 1565 feb­ruárjában visszatért Moszkvába. O volt a helyzet ura, minden feltétele tel­jesült. Húsz várost és hatalmas terüle­teket sajátított ki magának, és saját, hatezer fős katonaságot állított fel. Az­tán elszabadult a pokol. Iván hozzáfo­gott az „árulók” megbüntetéséhez. Első áldozata Alekszandr Gorbatij- Sujszkij herceg volt, a kiváló katona, akit 17 éves fiával együtt fejeztetett le. Dmitrij Sevirevet különös kegyetlen­séggel végeztette ki: karóba húzatta, ahol egy teljes napon át haldokolt. Kincstárnokát, Tyutyint feleségével és négy gyermekével együtt felnégyeltet­te. A cár a kivégzés újabb és újabb mó­dozatait eszelte ki. A halálraítélteket medvebőrbe varratta, és kutyákkal té- pette szét, másokat puskaporos hordó­hoz köttetve repíttetett a levegőbe. Bo­járok egész családját irtotta ki gyere­kestül, gyakran a népes cselédséget sem kímélve. Egy ifjú bojárt saját apja megölésére kényszerített, aztán őt is megölette. 1569 decemberében ünnepi lakomára invitálta unokatestvérét, Sztarickij herceget és családját. Lako­ma helyett méregpohár várta őket, Iván az asztalfőn ülve nézte végig hal­doklásukat. Rettegett Iván addigi vérszomjas tetteit is felülmúlta a Novgorod elleni büntető hadjárat. A Lengyelországhoz húzással, árulással vádolt várost 1570. január 8-án katonáival körülzáratta, és lakosait lemészároltatta. Nyikolaj Karamzin, a későbbi cári történetíró így írt erről: „Iván és fia, az akkor 16 éves Iván cárevics így döntöttek: na­ponta 500-tól 1000 novgorodit vezet­tek eléjük, akiket ütöttek-vertek, kí­noztak, tüzes vassal égettek, lábuknál vagy fejüknél fog­va szánokhoz kö­töttek, és a Volhov folyóhoz hurcol­tak, oda, ahol a víz nem fagyott be, majd a hídról a fo­lyóba dobták őket, egész családjukkal együtt. A moszk­vai katonák csóna­kokból figyelték a szerencsétleneket; aki kiúszott, ledöf­ték, és miszlikbe aprították.” Hat hé­tig tartott a véreng­zés Novgorodban és környékén, be­leértve a kolostoro­kat és a templomo­kat is. A cár szabad rablást engedélye­zett a katonaságnak. Az áldozatok szá­ma óvatos becslések szerint 25-40 ezer körül volt, a korabeli pszkovi krónikás 60 ezer legyilkoltról írt. Iván a novgorodi székesegyházból és a gaz­dag kupecházakból zsákmányolt kin­csekkel visszatért Moszkvába. Üldö­zési mániája most az ottaniak ellen fordult. Ezúttal saját hívei között vég­zett tisztoga­tást, mivel, úgymond töb­ben elárulták őt, át akarták adni Pszkovot és Novgorodot a lengyelek­nek, és Sztarickij her­ceget kívánták a cári trónra ültetni. 1570. július 25-én Moszkvában négy óra lefo­lyása alatt 200 embert végez­tek ki. Több főurat élve főztek meg egy hatalmas katlanban. Az „árulók” asz- szonyai közül nyolcvanat a Moszkva fo­lyóba fojtot­tak. 1581 no­vemberében IV. Iván meg­ölte a saját fi­át. Máig sem tisztázódott, mi váltotta ki a cár dühroha­mát, mi képez­te vita tárgyát apa és fiú között. Tény, hogy súlyos jogarával — mások sze­rint hosszú, mindig keze ügyében lévő ólmos botjával - olyan erővel sújtotta fejbe Iván cárevicset, hogy az többé nem kelt fel, és tíz nap múlva meghalt. Iván fia halálában Isten büntetését lát­ta. Rögeszméjévé vált, hogy magára haragította a Mindhatót. De nem azért, mert ártatlan tízezreket gyilkoltatott le, hanem azért, mert áldozatai nem gyón­hattak meg haláluk előtt, és nem lettek „keresztény módon” eltemetve, miál­tal örök kárhozatra jutottak. Egyedül Isten döntheti el, ki kerüljön a pokol­ba, s azzal, hogy emberek tömegeit ta­szította örök kárhozatba, ő, a cár bele­avatkozott Isten dolgába, s ezért rá is a pokol kénköves lángja vár. Hogy kien­gesztelje az Istent, gazdag ajándékokat küldött a kolostoroknak, azzal a meg­hagyással, hogy a szerzetesek imád­kozzanak áldozatai lelki üdvéért. Mel­lékelte a meggyilkoltak névsorát is, akadt, amelyen 4 ezer név szerepelt. Az 1583/84-es év fordulóján üstö­kös jelent meg az égen. A cár 60 csil­lagjóst hívott össze, hogy fejtsék meg az égi jelenést. A legenda szerint a böl­csek azt mondták, az üstökös a cár ha­lálának hírnöke, és a pontos dátumot — 1584. március 18. — is elárulták. Iván lecsukatta az asztrológusokat az­zal, hogy élve megégetteti őket, ha a megjövendölt napon nem hal meg. Meghalt. Valószínűleg nem természe­tes halállal, mert hajszálainak korunk­ban végzett vegyi elemzése mérgezés­re utaló anyagok jelenlétét mutatta ki. Szórakozásból kegyetlenkedett IV. Iván, aki kétségkívül beteg, paranoiás em­ber volt, tízezreket öletett meg ártatlanul. De gyilkoltatott és megcsonkíttatott pusztán szóra­kozásból is. Feljegyezték róla, hogy borgőzös lakomák alkalmával hirtelen a fejébe vette, hogy meg kell büntetni a börtöneiben sínylődő foglyokat. Maga ment le a cellákba szemlét tar­tani a rabok felett és elrendelni a kivégzésüket, majd visszatérve a lakomázó társasághoz, nyu­godtan tovább evett-ivott. Volt, amikor egyet­len este több száz litván fogoly kivégzésére adott parancsot. Nemegyszer azzal szórakozott, hogy a palota előtt el­haladó emberekre medvéket uszított. A sebesülteknek kárpótlásul egy aranyat adott. Egyik parancsnokának, aki földig hajolt előtte, egyet­len mozdulattal levágta a fülét. AZ IDEGEN IRÁNY - HARTAY CSABA ÚJ KÖTETE Hartay Csaba első nyomtatásban megjelenő versét a Szarvas és Vidé­ke közölte 1996- ban. Első verses­kötetét (Vakuljon meg az árnyék) a Szarvasi Krónika Alapítvány jelen­tette meg. „Költő született a Viharsarok tá­ján" — írta a kötet előszavában Sárándi József, a József Attila-díjas költő. Csaba igazolta ezt az állítást. Második kötete a gyulai Mokos-kör gondozásában jelent meg (Gyertyata­posás), a mostani a karcagi Barbari- cum Műhely kiadásában. Közben pe­dig versek sokasága a különböző fo­lyóiratokban, napilapokban — többek közt a tiszavirág életű Sárkányfűben és a Népszabadság kulturális mellékleté­ben is. Ez pedig rangot jelent. Mi változott időközben? A világ na­gyon sokat, de ez kívül reked Hartay vilá­gán. A versei is sokat. Már nem az az ön­bizalomhiánnyal küszködő fiatalember, akiről Sárándi ír. Ezt magabiztos kötet­kompozíciója (is) bizonyítja. Zöld, sárga, piros, kék, fekete — ezek a színek jelen­tik a kötet cikluscímeit. A ciklusok kezdő verse az adott színre írt vers. Mintha Rim­baud magánhangzóinak színei keltek vol­na önálló életre, s teljesedtek volna ki. „Zsákutcában gyalogolok végig" — írta 1996-ban. Úgy tűnik, hogy meg­nyíltak a zsákutcák, vagy legalábbis nem késztették visszafordulásra az egykor meglehetősen szkeptikus han­gú fiatalembert. A kötet indító verse epigrammái tömörséggel jelzi ezt: Minden órában van néhány pillanat Amikor a két mutató egyenest alkot Vagy fedi egymást A szög nulla fokos Rés az időn (Rés) Pedig a világ már említett változása legkevésbé sem segített a kitörésben. Szerencsés alkat Hartay Csaba. Ezen a résen olyan helyre jutott, aho­vá a világ csak impressziókban szű­rődik be hozzá (vagy szűrődik át raj­ta). Politikának, a politikának álcá­zott gyalázatoknak, emberi gyarló­ságnak még csak halvány lenyomatát sem észlelni a versekben. Saját kis világa burokként veszi körül, meg­védi őt. (Vagy talán ezzel védeke­zik.) Ha nem állna oly távol világától az „irodalom”, azt is mondhatnám: „neoimpresszionista”. íme, néhány remek kép a ciklusok nyitóverseiből: Gyilkos étvágyú metszőollók Gyors villogása Zöld agyak zöld gondolatok (Zöld) Narancssárga késődélutánok (Sárga) Piros örökség Vér és élet a forró stégen Kifogyott filctollak Piros értékek (Piros) Tavaszi hideg Kóstolhatatlan Háromszázhatvan fokos mindenség (Kék) Összerezdülök Körém dermedt félelemben Kis mozdulatokra képes Mag vagyok (Fekete) Ami nem változott verseiben — s ta­lán még szerencse is —, ösztönös kép­alkotó tehetsége. Ontja magából az olyan eredeti képeket, amelyek közül egynek is mennyire örülne egy-egy köl­tőzseninek kikiáltott, futtatott ifjú titán. CD-sikerlista 1. Limp Bizkit: Remix 2. Linkin Park: Hybrid Theory 3. Enigma: Greatest Hits 4. Márió: A harmonikás 5. Nagyecsedi Fekete Szemek: Szeretlek 6. Nagyecsedi Fekete Szemek: Bi­lincs a szívemen 7. Judit és a zenemanók 8. A Gyűrűk Ura 9. TNT: Másképpen 10. Romantic: Nap, Hold, csillagok (Musicland— Univerzál Aruház) Filmaiánló Amerika kedvencei Gwen és Eddie — egy boldog színész­házaspár — hihetetlen sikerű romanti­kus filmalkotásokat forgatott együtt. De Gwen elhagyta férjét egy spanyol macsóért, Eddie pedig ideggyógyinté­zetbe vonult. Utolsó közös filmjük azonban még bemutatásra vár, és a stú­dió Lee-t, a tapasztalt sajtost bízza meg a gyűlölködő házaspár összehozásával, legalább a reklámkampány idejére. Könyv Haza bölcse... Balázs Margit könyvének teljes címe: Haza bölcse, a bolond gróf és a többi­ek. Alcímként ott áll: Ragadványne­vek történelmünkben. A kép ezzel tel­jes, a könyv címlapjáról pontosan ki­található, miről is szól a Nemzeti Tan- könyvkiadó legújabb kötete. Termé­szetesen azokról a nevekről, amelye­ket történelmünk nagyjai kaptak ra­gadványnévként kortársaiktól, illetve a néptől, nagyritkán az utókortól. De ne menjünk messzire példáért, marad­junk itt a megyében! A szerző kibo­gozta, ki is illette a geszti Tisza István miniszterelnököt Bihari istennek, Jun­kernek, Kálvinista kardinálisnak, Kan Báthori Erzsébetnek, Magyar bolse- vizmus atyjának vagy Vad, geszti bo­londnak. Még egy megyei példa: a kö­tetből a szarvasi Vajda Péter ragad­ványneveire — Hon dalnoka, Nemzet dalnoka — is választ kapunk. A könyv érdekes lehet mindazok számára, akik szeretik a történelmet, s a múlt idők nagyjaival kapcsolatos történeteket. A világmegváltó attitűdök helyett sok versében ott bujkál az irónia és a (nagyon szimpatikus) önirónia. Néha úgy tűnik, nem veszi komolyan sem magát, sem a költészetet. Vagy csak annyira veszi komolyan, amennyit megérdemelnek. Vers senkinek A vers mozgatja a világot Képzelj el egy napot vers nélkül A haverok nem csöngetnének Apád hülyét kapna munkahelyén A buszsofőr elbőgné magát A hatötvenötös indulásakor A tévébemondók brazil sorozatokat Megszakítva olvasnák a közleményt: Felszólítjuk a költőket Hogy azonnal fejezzék be a sztrájkot! Sikerül-e a „semmiből jött mű- vész”-nek elfogadtatnia magát? — tet­te fel a kérdést még 1996-ban Sárándi József. Az azóta megjelent versei és ez a kötet alighanem meggyőző választ adnak e kérdésre. Kutas Ferenc

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom