Békés Megyei Hírlap, 2001. december (56. évfolyam, 280-303. szám)

2001-12-24 / 299. szám

2001. december 24., hétfő

Karácsony

iit

litte

Szubjektív sorok az iskolateremtő Patay László festőművészről

Egyedülálló, amilyenek a templomi freskói

Nevezték már magyar Michelangelónak, a festett imák mesterének, s tartották-tartják a huszadik század legnagyobb freskókészítőjének. O „csak” föstőnek mondja magát. Munkáinak államfők, miniszterelnökök, miniszterek járnak csodájára. Megkapta a legmagasabb pápai kitüntetést, és beválasztották a párizsi székhelyű Európa Akadémia tagjai sorába. Rajta kívül még három magyar képzőművészt tartottak méltónak arra, hogy európai akadémikus legyen. Ezzel szemben itthon — szókimondása, szakmai kérdésekben simulékonynak egyáltalán nem mondható modora miatt — a hivatalosságok részéről elegáns mellőzésben volt része. A műemlékvédelmisek nem szívlelik, s a hazai kitüntetések odaítélő! is szűkmarkú- an bánnak vele. Többször felterjesztették Kossuth-díjra, de egyszer sem kapta meg. Állítólag a legközelebb 72 órányira volt tőle, a díjátadás előtt három nappal húzták ki a listáról.

Patay Lászlót — mert hiszen róla van szó — a mellőzés cseppet sem zavarja. Egy időben az oktatásban látta a karrier lehetőségét, de az is lehet, hogy valamiféle belső kényszert érzett arra, hogy tudását átadja a felnövő művésznemzedéknek. Huszonkét évig, 1970- től 1992-ig tanított a Képzőművészeti Főiskolán, és az egyetemi tanári címig vitte. A csúcsra jutott, s maradhatott volna is ott, ha megalkuszik. A rendszerváltozás körüli egyéni indulatok azonban őt is elérték, s a megalkuvás és a megalázkodás helyett a távozást választotta: visszavonult Ráckevére. Azóta ott él, a természettel szimbiózisban. Hajnalban kel, felballag a Dunára néző emeleti műtermébe és fest. A csupaüveg ablakán át naponta rácsodálkozik a párás vagy ködös hajnalokra és az ezerarcú vízivilágra.

Egyszer aztán úgy döntött, valóra váltja álmait. Amit tanult Szőnyinél, Fónyinál még főiskolás diákként, s amit kipróbált a nyolcvanas évek közepén Gyulán, két templomban is, azt magas szinten folytatja: freskót fest. Pontosabban szekkót. A freskó nedves, a szekkó száraz vakolatra készített kép, az előbbibe nem kell kötőanyagot használni, és élettartama négyezer év, az utóbbihoz kötőanyagra, általában túró:mész kazeinre van szükség és kétezer évig „bírja”. (Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban is a köznyelvi freskó kifejezést használjuk.)

Patay László tántoríthatatlanul haladt az általa választott úton, amelyet ma már szebbnél szebb freskók sora szegélyez. Az utóbbi évtizedben 12 templomban több mint kétezer négyzetméter falfelületet festett meg. Egyszer sem hibázott. Mindig pontosan dolgozott. Ez nála törvény-.

Legutóbb, 2000 nyarán, a szegedi Fogadalmi templom kupoláját festette körbe. Rendkívüli vállalkozásával hetvenéves átkot adott át a múltnak. Az 1913 és 1930 között épített (már ez a

Fura Patay László úgynevezett erőszakossága. Mert ha valami nem vitatható nála, akkor a művészi alázat, mások munkájának tisztelete bizonyosan nem. Erre első freskó-megrendeléseinek egyikénél mutatott szép példát. A Parlament Nándorfehérvári termében — amelyet a két világháború között a kormányzók termének neveztek, a freskók is erre utaltak —, volt egy Horthy Miklóst dicsőítő kép, amit 1945 után eltávolítottak. Helyére egy szocreál — a munkás-paraszt barátságot szimbolizáló — freskót festettek. Amikor eldőlt, hogy a Szent Koronát az amerikaiak 1978 januárjában visz- szaadják, hirtelen sürgőssé vált a szoc17 év elképesztő, háborúval, Tanács- köztársasággal, Trianonnal együtt is) templom freskóinak legalább ötször rugaszkodtak neki. Amint felállítottak egy szobrot vagy befestettek egy falat, elfogyott a pénz. Csak Patay László háromszor dolgozott a Szeged jelképének számító neoromán templomban. Először 1980-ban, akkor faliképeket készített, 19 évvel később a szentélyt és a hajó felső részét festette ki, egy év

hez a műemlékvédelem nem járult hozzá, mondván, barokk templomban ez nem szokás. Hiába hivatkozott arra, hogy a ráckevei templom falusi copf stílusú, hajthatatlanok maradtak. Végül a plébános közölte Patayval: fessen, majd ő vállalja a felelősséget. A plébánost a püspöke kimentette, Patay Lászlóra viszont megharagudtak, ráfogták, hogy az ő erőszakossága miatt maradtak alul a műemlékvédelmisek.

reál kép eltüntetése. Patay Lászlót kérték fel a munkára, aki azzal a feltétellel vállalta, hogy nem verik le az egész vakolatot, hanem csak a freskót fejtik le, úgynevezett sorvasztásos eljárással. Ezzel sikerült megmenteni a pusztulásra ítélt festményt, mert — Patay szerint — azt is művész készítette és történelmünk része. (A darabokban lévő kép egyébként azóta is a Nemzeti Galéria pincéjében várja sorsa jobbra fordulását.) A kolléga munkája iránti tiszteletnek az volt az ára, hogy két hét alatt, éjjel-nappal dolgozva kellett II. Rákóczi Ferenc és Esze Tamás találkozását megfestenie.

Egy művészettörténész azt írta róla: Patay László a munkáiban nem szé- gyelli vállalni a Szabó Dezső-i gondolatot, „a magyarság ereje a temetőkben van”. Ezért ábrázolja freskóin a magyar történelem nagy alakjait, nem csak a szenteket, a világiakat is. De Patay László hisz az élőkben is, akik által a világ épül. Emiatt kapnak helyet a templomok falain hús-vér emberek: egyházi személyiségek, helyi nagyságok és egyszerű emberek, akik munkájukkal vagy anyagiakkal is hozzájárultak egy templom felépítéséhez, egy freskó kivitelezéséhez. Sokszor a bibliai történetek névtelen szereplőinek arcait is a helyiek közül választja ki a Mester. Egy helyen a plébánia házvezetőnője — aki Patay Lászlóról és segítőiről is gondoskodott a több hónapos munka alatt — szabályosan megtiltotta, hogy őt is felfessék a templomépítést támogatók pannójára. De a Mester, aki nem csak magával, de másokkal szemben is igényes és következetes, salamoni döntést hozott: az asszonyt felfestette a falra — de háttal. A házvezetőnő tehát ott áll a többi segítő között, mégsem tiltakozhat, mert nem ismerhető fel arcról.

A Mester az elmúlt évtizedben meghódította az országot, sőt a határokon túlra is eljutott. Volt ahol titokban, s ingyen dolgozott, mert a plébános tartott a magyarellenes hatalom rosszallásától. Patay László közben iskolát teremtett, de utolérni nem tudták. Az általa diktált színvonalon ma senki nem képes Magyarországon freskót festeni. Egyedülálló tehát, ahogy egyedülállóak a freskói is.

Árpási Zoltán

Névjegy

Született: Komárom (Szlovákia), 1932. május 2. Családi állapota: nős, Holló Eszter; gyermekei: Edit (1955), Dóra (1958), Záhorszky Ferenc (1953).

Pályája: Képzőművészeti Főiskola (1950-56), kiállító művész (1953-), Derkovits-ösztöndíjas (1957-60), a Képzőművészeti Főiskola tanára, tanszékvezetője (1970-92), nyugdíjas (1992-).

A Magyar Művészeti Akadémia és az Európai Akadémia tagja (1996, illetve 1994 óta).

Jelentősebb elismerései: Munkácsy Mihály-díj (1967), Diplome de Prix National (1971), Tornyai Plakett (1976), érdemes művész (1983), Pro ecclesia et pontifice (1994), a Magyar Tudományos Akadémia Pázmány Péter-díja (2000), M. S. Mester-díj (2001).

Patay László hagyományos oltárképektől eltérő Krisztus-ábrázolása: Jézus, akinek szeretete elönti és átfogja az egész világot

múlva, a már említett 2000 nyarán pedig a kupola freskóinak felrakásával befejezte a közel kilencven éve elkezdett munkát: a Fogadalmi templom elkészült.

Csupán egyetlen megjegyzés ehhez — Magyarországon emberemlékezet óta nem festettek kupolát, így átvehető, jól bevált módszerek a kivitelezésre nem álltak rendelkezésre, a feladat és annak kockázata tehát rendkívülinek számított. Patay László ennek ellenére minőséget alkotott.

Ez a minőség jellemzi egyébként a Mester egész eddigi életútját. A munkának mindig nagy körültekintéssel látott neki. A templomi freskókat értelemszerűen egyházi körök rendelik meg, s a megrendelő igényét tiszteletben kell tartani. A vázlatok elkészítését hosszú szakmai (egyháztörténeti) konzultáció előzi meg. A művész kiérlelt tervéről egyházi művészettörténészekből, ikonográfusokból és más szakemberekből álló zsűri mond véleményt, de a döntő szót — hogy végül mi kerüljön a freskóra — általában a megyéspüspök mondja ki. A folyamat azért nem mindig ilyen egyszerű, mert megesett — éppen Ráckevén, ahol lakik —, hogy hiába volt az egyházi jóváhagyás, a Mester összeütközésbe került a műemlékvédelmi szakemberekkel. Körbe, a templom oldalfalára tervezte a keresztutat felfesteni, amiÜNNEP a világban

Az „ahány ház, annyi szokás” elve karácsonykor legalább annyira érvényes, mint az év egyszerű hétköznapjain. Minden családnak, falunak, régiónak megvan a maga rituáléja, s vannak szokások, melyek egy-egy országra jellemzőek.

A Kárpátalján ezzel szemben a karácsonyi bálozásnak van hagyománya. A szenteste szigorúan családi ünnep, gombalevest, székelykáposztát, halételeket, húsféleségeket, diós és mákos bejglit tálalnak fel. Karácsony első és második napján a barátokat és a rokonokat látogatják, az Istvánokat és a Jánosokat köszöntik. Különösen faluhelyen az ünnep elválaszthatatlan része a kántálás és a betlehemezés.

A család, a szeretet, a betlehemezés, az ajándékozás és Jézus dicsérete jellemzi a romániai karácsonyokat. A magyar gyerekek hagyományosan háromkirályoknak, angyaloknak, pásztoroknak öltözve kívánnak boldog, békés ünnepet, a románok pedig népviseletben, az úgynevezett kecskével (bunda alá rejtőzött kisfiú, aki egy bot segítségével kecskét

utánzó figurát mozgat) vándorolnak házról házra.

A németek már hetekkel az ünnep előtt megkezdik a családi látogatások menetrendjének pontos egyeztetését, mert ilyenkor azok is vizitelnek egymásnál, akik különben alig vannak beszélő viszonyban. Megsülnek a libák, a pulykák, s desszertként asztalra kerül a püspökkenyérre emlékeztető Christstollen, no meg a saját sütésű, sokféle aprósütemény — nem is igazi háziasszony, aki üzleti édességgel traktálja a menetrendszerűen érkező vendégeket. Természetesen áll már a díszes karácsonyfa, a gyerekeknek azonban nem a Jézuska hozza az ajándékokat, hanem a német Mikulás, a Weihnachtsmann. Viszont a betlehemezés szokása nemcsak faluhelyen, hanem a városokban is dívik, de kicsit később, vízkereszt tájékán.

A protestáns Angliában nem ismerik a szenteste fogalmát, az ünnep december 25-ével kezdődik, ez a Christmas Day. így éjféli mise sincs, 25-én délelőtt mennek a templomba, onnan hazatérve bontják fel az ajándékokat, amelyek már napok óta a karácsonyfa alatt lapulnak — vagy hivalkodnak. Ezután költik el a karácsonyi ebédet, amelynek fénypontja a gesztenyével töltött hatalmas pulyka. A pulyka felszeletelése a háziúr tisztje, s ez sem akármilyen tudomány. A desz- szert pedig a karácsonyi puding, rengeteg gyümölccsel.

H

iába mondogatta a görög, hogy Krisztosz a neve, a brigád tagjai Krisztusnak szólították, és egymás közölt is így emlegették. Ha imbolyogni kezdett az ötven kilós cementeszsák súlya alatt, vagy ha nem bírta egy szuszra fölcserpákolni a maltert, a kerek képű brigadéros, Eszenyi leszólt az állásról: — Mi lesz veled az új mechanizmusban, Jézus?! Azt mondják, aki nem nyal, az repül. De szerintem az is, aki nem bírja a melót.

— Jézus megsegít... Tudom, hogy megsegít — lihegte a szakállas görög.

— Otthon kommunista voltál, itt meg ájtatoskodsz! Nincs neked hited, Krisztus, azért vagy így legatyásodva — ékelődött Szöllősi, a helyettes brigádvezető, s Krisztoszra löttyintett egy fángli meszes vizet. Szabályos vakoló mozdulattal tette, beterítve a kis ember felső testét a nadrágszíj vonalától egészen a szakáikig.

December volt, a brigád egy téliesített tízemeletesen dolgozott Kőbányán. Krisztosz lesöpörte magáról a vizet, keresztet vetett, s újra nekiveselkedett a munkának.-—- Merítsd meg rendesen azt a cserpákot! :— nógatta kajánul Szöllősi. — Nem vagy te fél ember! A nőknél pepecselj, ne itt!

Krisztoszt egyedül a nőkkel lehetett kihozni a sodrából. Állítólag a harcokban vagy a menekülés közben olyan sérülést szenvedett, ami örökre lehetetlenné tette számára a normális férfi-nő kapcsolatot.

Szöllősi, aki csípőre tett kézzel figyelte a kis ember erőlködését, váratlanul fájdalmasan felüvöltött:

— Ezt megkeserülöd, Krisztus!

— Mi a francot bömbölsz — bújt elő az egymás mellé rakott ablakkeretekből kialakított, alagútszerű „búgatóból” a kerek képű brigadéros.

— Ez a vadbarom Beloiannisz úgy a láda széléhez csapta a cserpákot, hogy eltört a nyele. Engem meg teljesen beterített.

Összeszaladt az egész brigád. Eszenyi mélyen hallgatott.

— Látsz? — kérdezték a lentiek.

— Látok, de nagyon szúr és csíp is.-— Mássz le onnan, a rohadt életbe, és szedd rendbe azt a mocskos pofádat! Még ráköt, aztán kalapáccsal kell levernem.

M

ikor Szöllősi földet ért, Eszenyi vészjóslóan folytatta:

— Mosd le, aztán ide hozzám, de gyorsan. Brigádgyűlés.

— Megetetett, mi?! — nézett vissza kihívóan a malteros arcú helyettes. — Nem véletlenül turbékoltatok idáig, te is bedőltél neki. — Viki, gyere csak elő, és meséld el nekik, hogy kivel, hányszor? Meg a figurákat is!

A fóliával lefüggönyözött ablakke- ret-alagútból egy tizenhat-tizenhét év körüli cigány lány bújt elő. Koromfekete hosszú haj, gyönyörű Mária-arc.

— Már csak néhány napja van. Tudjátok, amióta megnőtt a hasa, fizetést sem kap. Még októberben leszámolt. Össze kéne dobnunk valamennyi pénzt. Hazautazásra, kórházra, meg még azon fölül is egy kicsit.

— Pénzt? Karácsony előtt?! Megvagy te húzatva? Letöri az asszony a derekamat — kapkodott a levegő után Szöllősi. — Én mezítlábasán soha, igaz, Viki, én aztán egy vasat se! Arról ne is álmodjatok! Ti is bejártatok hozzá, szabály volt, hogy nem zavarjuk egymás pásztoróráit. A fólia

mögött aztán bármi megtörténhetett. De meg ám!

— Te is tudod, Lacika, hogy a többiek csak dumálni, sunnyogni jártak hozzám. Na, jó — sütötte le a szemét Viki, hogy a tekintete nehogy összeakadjon valakiével —, volt aki elkezdett tapizni, vagy le akart smárolni, de én nem hagytam magam, mert én téged szerettelek. Rajtad kívül, Lacika, úgy, nem is voltam senkivel. Megesküszöm bármire.

— Mindig volt rajtam zokni! Érted, mindig! És nem lyukadt ki egyszer sem — fuldoklott a méregtől Szöllősi.

— Érts meg, Lacika, én senki mással, csak veled — ismételgette sírósan Viki.

— Pofa be! — keményítette meg a hangját Eszenyi. — Tudom, hogy jön a karácsony, és hogy kell a pénz mindenkinek. Ma volt fizetés, tele a bukszátok: a segédmunkások ezerhatot, a kőművesek meg kettő-kettőt kaptak. Viki. vedd el! — Odanyújtott egy százast a lánynak. A többiek követték példáját, s elsomfordáltak az öltöző felé. Utolsónak a malteros képű Szöllősi és a görög maradt a lánnyal.

— Senki mással, csak velem — bökött gúnyosan a lány kezében lévő ezerötszáz forintra Szöllősi, s azzal elindult a többiek után.

Krisztosz előhúzta zsebéből a fizetési borítékját.

— Add csak ide! Beleteszem az egészet ebbe a tasakba, hogy el ne szórd.

V

ikire közvetlenül a vonat indulása előtt jöttek a fájások. Mentő szállította a Keleti-pályaudvarról a szülészetre.

— Ezt a borítékot tessék nekem megőrizni — kérlelte a doktort. — Ezerötszáz.

Az orvos annyira meglepődött, hogy elkezdte számolni.

— Téved, kismama. Háromezer- egy. A különbözetet biztos a Jézuska hozta — tette tenyerét a vajúdó nő homlokára. Ménesi György

Krisztosz a brigádból