Békés Megyei Hírlap, 2001. október (56. évfolyam, 229-254. szám)
2001-10-27 / 251. szám
Jimmyt soha nem felejtik el? A Zámbó testvérek Békéscsabán koncerteztek A Békés Megyei Hírlap Melléklete A szívüket adták a fociért 11 Grosics Gyula hosszú életben reménykedik 11 Három év a pokolban A huncut szemek végleg lecsukódtak Dénes Piroska a csabai közönség kedvence volt 12 Tévhitben éltem. Azt hittem, ha valaki le akar szokni a kábítószerről, tárt karokkal várják. Segítenek, hogy végig tudjon menni a poklok útján, hogy ne adja fel. Tévedtem... Balázs igen megnyerő modorú, jóképű, huszonéves fiatalember. Ha nem az ő szájából hallanám, nem hinném el, hogy néhány hónappal ezelőtt még drogozott. Most tiszta. Két hónapja nem nyúlt kábítószerhez. — Olyan nincs, hogy egy szülő ne vegye észre, hogy a gyereke kábítószerezik. Az, aki nem látja, vagy vak, vagy homokba dugja a fejét — kezdi Balázs édesanyja. — Természetesen én is láttam, hogy valami nincs rendben. Kérdőre vpntam a fiamat, de ő tagadott. Azt mondta, valami a szemébe ment, attól olyan piros a kötőhártyája. Ekkor tizenöt éves volt. Erős egyéniség. Nem tudtam semmit tenni. Végül elmentünk egy családterápia-sorozatra, aminek a végén azt mondták, hogy nyugodjak meg, Balázs nem lesz kemény (bogos, bizonyára nem kerüli el a rendőrséget, én valószínűleg idegösszeroppanást kapok, de hagyjuk, hogy minden menjen a maga útján. Sőt, engedjük még szabadabban a gyereket. Ez is történt. Utána valóban elszabadult a pokol. Iskolából iskolába hordtuk, de mindegyiket abbahagyta, holott nagyon jó eszű gyérek. — Nem bírtam tanulni, sokszor felkelni sem volt erőm — veszi át a szót Balázs. — Teljesen megváltozott az életem. Azok a dolgok, amelyek eddig fontos szerepet játszottak, akkor már nem tűntek annak. Megszűnt minden rendszeresség a napjaimban. — Hogy kezdődött? Mikor nyúltál először kábítószerhez? — Egy éjszaka egy lány és a barátja kínáltak meg füves cigivel. 15 éves voltam. Jó sokat adtak, hogy legyen hatása. Volt is. Tudod, a kábítószer mindenkire máshogy hat. Nekem nagyon nagy lett az önbizalmam. Úgy éreztem, bármibe fogok, az sikerül. Sajnos, ez akkor így is történt. Azon az éjszakán 60 ezer forintot nyertem játékgépeken. Utána azonban sokáig nem szívtam füves cigit. A társaság sodort ismét bele. A barátaimmal nem szerettünk az utcán csellengeni és mivel a többség jól állt anyagilag, szállodai szobákat vettünk ki hét végére, ott szórakoztunk. Később idősebbek csapódtak hozzánk, ők hozták az anyagot is. Eleinte nagyon jó érzést váltott ki a kábítószer, később már pokoli volt. Elveszettnek éreztem magam, bizonytalannak. Akkor viszont már nem volt visszaút. Háromszor próbáltam leállni, nem ment. Amikor az elvonási tünetek jelentkeztek, mindig azt mondtam, hogy inkább a kisebb szenvedést választom, vagyis a drogot. Később jöttek a keményebb szerek, végül a heroin. — Érdekes, de a heroin kevésbé látszik, mint az extasy vagy a marihuána — szól közbe Balázs édesanyja. — Csak akkor döbbentem rá, hogy heroint használ a fiam, amikor tűt találtam nála. Mindig átkutattam a dolgait. Nem szép, de tudnom kellett, hogy mi a helyzet. Akkor már nem is titkolta, hogy kábítószerezik. Előttünk beszélt telefonon a dílerekkel. Mindig sürgetés érződött a hangjából. Most, rögtön, azonnal kell! - ezt hallottuk. — Honnan volt pénzed kábítószerre? — A heroinnál már semmi nem számított. Betörésekből, lopásokból szereztünk pénzt. Nagyobb rablásokon és drogterjesztésen kívül sok minden belefért. Díler sose lettem volna, őket én magam is megvetettem. Úgy is bántam velük. Kihasználják az embert. Megérzik, ha valaki abba akarja hagyni, és akkor rögtön felbukkannak, hogy nagyon jó anyaguk van. Arról nem is beszélve, hogy a „terítést” nagyon szigorúan büntetik, és a rendszer sem igazságos. Az, aki a tárgyaláson bevallotta, hogy kábítószert árult, az hat-nyolc évet kapott, aki nem, az „csak” hármat. — Mikor mondtad azt, hogy elég? / , — Van, akinek egy év kell, van, akinek tíz, de előbb-utóbb mindenki eljut erre a pontra. Nekem három év kellett. Akkor már fél éve heroinoztam. Megijedtem, mikor fogyni kezdtem. Könyörögtem, hogy vigyenek elvo- nóra. Bevittek. Szörnyű volt. Bezártak egy szobába, és kész. Kétszer szöktem haza pizsamában a tél közepén. Otthon a szüleimmel sorra hívtuk telefonon a drogambulanciákat. Budapesten azt mondták, heten vannak előttem, hívjam vissza őket egy hónap múlva. Tudtam, ennyi idő elég ahhoz, hogy túladagoljam magam. Máshol azt mondták, csak tisztán mehetek rehabilitációra. Sorra utasítottak el mindenhonnan. Az országban eleve nagyon kevés helyen, Budapesten, Pécsett, Szegeden „Az egész tested sajog, ég, a szó szoros értelmében izorr\fájdal- és Deszken működik mad van, nem bírsz nyugton maradni" (Illusztrációnk Munch drogambulancia, de ott Sikoly című alkotása) sincs elég ágy. A nagy szénásit bezárták. Gyógyszerrel, Depridollal sikerült leállnom. Mivel ez csökkenti az elvonási tüneteket, így elviselhetőbbekké váltak a fizikai fájdalmaim. Depridol nélkül az egész tested sajog, ég, a szó szoros értelmében izomfájdalmad van, nem bírsz nyugton maradni. Nagyon nehezen jutottam hozzá a tablettához. Minden héten Pécsre kellett utaznom érte, de még így is jól jártam, mert hivatalosan naponta kellett volna a gyógyszerért jelentkeznem. Azóta már Pécsett is megszüntették ezt a rendszert, már csak a Baranya megyeieknek adhatják ki az ottani szakorvosok. Később szerencsére bejutottam az egyik rehabilitációs központba. A felvételi vizsgán négy-öt órán át faggattak. Három hét múlva mégis eltanácsoltak azzal, hogy még nem vagyok elég alázatos. Igazuk volt. Vissza akarok menni abba a központba. Meg akarom mutatni a társaimnak, hogy én is végig tudom csinálni. Megdöbbentő három hetet töltöttem ott. Hatszor álltunk fel egy perc emlékezésre, hatan haltak meg azalatt a 21 nap alatt, akiket vagy elküldték, vagy maguk hagyták ott a rehabilitációt. Ebben az intézetben nemcsak a testedet, a lelkedet is gyógyítják. Visszaásnak egészen a gyerekkorodig, hogy mit miért csináltál. Hihetetlen, de nagyon kevesen foglalkoznak a lelki életeddel. Békéscsabán egy ilyen szervezet működik, a Miértünk Alapítvány az ifiházban. Ott egy teológus és egy újságíró beszélget a szülőkkel és a drogosokkal. A szülőknek legalább olyan nehéz ezt az időszakot átélni, jnint a gyerekeknek. Ok ugyanúgy szenvednek, nekik is segítségre van szükségük. — Te hogy oldanád meg a drogkérdést? — Csak megelőzéssel érhetsz el valamit. A 13- 14 éves gyerekeknek filmeket kéne mutatni a kábítószerről, hogy fel tudják fogni, ez mivel jár. Nem A kosaras naplójára vagy a Trainspottingra gondolok, mert azoknak az eleje azt sugallja, hogy de jó buli, hajrá, csináljuk! Persze, a vége már kijózanító, de ez még mindig nem elég. Nyers filmeket mutassanak huszonéves fiatalokról! A saját korosztályukról. Hogy lássák, hova vezet ez az út.,. Hogy nagyon nehéz a leállás... Hogy körülbelül 12% az esély arra, hogy le tudsz jönni a szerről... Mindenki azt mondja, én is azt hajtogattam, hogy bármikor le tudok állni. Akik ezt állítják, azok maguknak is hazudnak. Egyedül nem megy, az elvonó pedig elmondhatatlan gyötrelem. Viszont ez is visszatartó erő. Nemrég egy ismerősöm előttem lőtte be magát. Nagyon nehéz volt ellenállni a kísértésnek. Szerencsére ott volt még egy barátom, aki azt mondta, hogy ne! Aztán mikor láttam, hogy a srác nem talál magán vénát, ahova szúrhatna, megundorodtam. Én már visszajöttem egyszer a pokolból, nem akarok újra odakerülni... — mondja. A beszélgetés három hete készült. Bár Balázs azt ígérte, hogy napokon belül visszamegy a rehabilitációra, a cikk megjelenéséig még nem tett ez irányba lépéseket... Fekete G. Kata mmm Történelmi igazságszolgáltatásra várva Az elképzelést, hogy újabb települések is kapjanak megyei jogú városi rangot, meglehetősen körberágták a szakemberek, s megállapították, úgy marhaság az egész, ahogy van. A kérdéshez a praktikum oldaláról közelítettek, ami egy fejlődő demokráciában természetes. A működő, nagy hagyományokkal rendelkező demokráciákban viszont ugyanez nem feltétlenül természetes. Ott más szempontok is megfontolás tárgyává válnak, még akkor is, ha azok a paragrafusmolyoknak nem tetszenek. Nyilván tudják miről van szó. A közelmúltban hat parlamenti párt egy-egy ország- gyűlési képviselője javaslatot terjesztett elő, kapjon megyei jogú városi címet Baja, Balassagyarmat, Cegléd, Esztergom, Gödöllő, Gyula, Jászberény, Pápa, Sátoraljaújhely, Szentes és Vác. A cím elnyerésének alapfeltétele az ötvenezernél nagyobb lélekszám, ennek eddig 22 város felelt meg, a megyeszékhelyek mellett Dunaújváros, Hódmezővásárhely és Sopron. Ezek a települések a megyékből „kiszakadva”, önálló életet élnek, a szokásosnál valamivel nagyobb költségvetéssel. Egyes, kisebb lélekszámú települések bevonása a „kivételezettek” körébe nem új keletű gondolat. Először akkor vetődött fel — igaz, akkor még csak Esztergomról volt szó —, amikor törvénybe iktatták: az Alkotmánybíróság székhelye Szent István városa legyen. Ám ahogy a taláros testület fejenagy Budapestről való kiköltözéséből nem lett semmi, úgy hamvába holt Esztergom avanzsálásának gondolata is. Ezúttal azonban másról van szó. A tizenegy szóba hozott város több mint felét — Baját, Balassagyarmatot, Gyulát, Pápát, Sátoraljaújhelyét, Szentest — politikai megfontolásból megfosztottak megyeszékhelyi rangjuktól — s ami még fájdalmasabb — polgári-reakciós fészeknek bélyegezve, lassú vegetálásra kárhoztatták őket. Az említett szakértők szerint a megyei jogú városoknak nincs létjogosultságuk a közigazgatásban, akadályozzák annak működését. Biztosan így van, nem szakemberként miért is vitatnánk. De volt már rá példa, hogy egy cím „csak” rangot jelentett, amire bélyegzőn, zászlón, címerben utalni lehetett. Mondjuk, ezzel ismerték el, hogy egy település az átlagosnál nagyobb érdemeket szerzett. Ki vitatná el, hogy a javaslatba hozott városok letették névjegyüket az évszázadok során. Megérdemlik tehát a történelmi igazságszolgáltatást. Árpási Zoltán ...vegetálásra kárhoztatták őket'. Vésztő, 1936. A település egykori képe — amikor a főutca még földes utca volt 4
