Békés Megyei Hírlap, 2001. augusztus (56. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-11 / 187. szám

2001. augusztus 11-12., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 Kilencvenkét évesen halt meg a tragédia utolsó férfi túlélője A Titanic árváit világszerte ismerték Az idéi^ január 30-án távozott az élők sorából Michel Navratil, a legendás Titanic tragédiájának utolsó férfi túlélője. 1912-ben, amikor az óceánjáró eltűnt a hullámsírban, a kis Michel 3 éves és 8 hónapos volt. A végzetes uta­záson öccsével és apjával vett részt. Az apa nem élte túl a katasztrófát, csak a két gyermek. Amerikába kerültek, és ott Momo és Lolo néven mint a Titanic árvái lettek a korabeli sajtó révén vi­lágszerte ismertek. A sajtónak köszönhetően talált rá­juk az édesanyjuk is, aki egy szép na­pon Nizzában kinyitotta a frissen vásá­rolt újságot, és legnagyobb megdöbbe­nésére két kisfia tekintett vissza rá az egyik fényképről. „Nagyanyám azonnal az ottani amerikai konzulátusra sietett, és a kér­désekre adott válaszaival sikerült bebi­zonyítania, hogy valóban az ő gyerme­keiről van szó” — meséli Elisabeth Navratil, Michel Navratil 57 éves lá­nya, aki a férjével Párizsban él, és két könyvet is írt a hajóóriásról. „Öt-hat éves lehettem, amikor először hallot­tam a Titanicról, a szüleim beszéltek róla egymás között. A gimnázium első osztályában a történelem tanárnőnk említette mint minden idők legna­gyobb tengeri katasztrófáját. Amikor jelentkeztem, és elmondtam, hogy édesapám is a Titanic utasa volt, senki sem akarta elhinni. Másnap eljött az édesanyám, hogy megerősítse a szava­imat. Akkor tapasztaltam először, mekkora az érdeklődés a Titanic iránt. Attól fogva én is egyre többet akartam megtudni róla” — emlékezik vissza Elisabeth asszony. Elisabeth nagyapja, aki az 1912. áp­rilis 14-éről 15-ére virradó éjszakán a Titanic további 1503 utasával együtt a hullámokba veszett, az Osztrák-Ma­gyar Monarchiában született, Szered városában. Kitanult szabóként nekivá­gott a világnak, a franciaországi Niz­zában telepedett le, szabóműhelyt nyi­tott, majd feleségül vett egy Marcelle névre hallgató csinos francia lányt, és nemsokára két fiuk született. „Nagy­apám ügyes ember volt, ismerték az üzletét, állandó kuncsaftjai voltak. Boldogan élhetett volna, ha rá nem jön, hogy Marcelle a család egyik ba­rátjával megcsalja. Ebből válás lett, a gyerekeket a bíróság szokatlan módon anyai nagybátyjuknak ítélte oda, aki nyomban átadta őket az anyjuknak, de ezzel Michel nem tudott kibékülni” — kezdi a fordulatokban gazdag történe­tet Elisabeth. Bizonyára még egyéb körülmé­nyek is közrejátszhattak abban, hogy a szabómester úgy döntött, megszök­teti anyjuktól a két kicsit, és Ameri­kába megy velük. Nyolc nappal a Titanic katasztrófája előtt csődöt je­lentett be. A többi már szántalan könyvből, filmből ismert: a jéghegy, az ütközés, az eleinte félig üresen le- bocsátott mentőcsónakok, majd a szörnyű küzdelem az utolsó helye­kért... A kicsik még felkerültek a mentőcsónakra, az apjuk már nem. Az utasok mentésére érkezett Car­pathia hajón egy Margaret Hayes ne­vű hölgy vette őket gondjaiba. Ameri­kában a hatóságok nem tudtak senkit sem értesíteni a gyermekek hollété­ről, mivel az apróságok nem tudták megmondani a vezetéknevüket és a címüket. A bájos testvérpár képe csakhamar a lapok címoldalára került, így látta meg őket Marcelle Navratil is Nizzában. A fiatal nő Amerikába utazott a gyermekekért. Marcelle nem ment többé férjhez, kitaníttatta a fiait, Edmond, a fiatalabb neves építész lett, Michel pedig tanár. „Édesapám és édesanyám a Sorbonne- on ismerkedtek össze, mindketten pe­dagógusok voltak. A Titanicról soha­sem esett szó, ez a téma tabu volt, va­lamiféle védekezés a szörnyű gyer­mekkori emlékekkel szemben. Ezért az első könyvemben még a szereplők valódi nevét sem írhattam le. A változás akkor következett be, amikor 1985. szeptember 1-jén világ­gá repítette a sajtó a hírt: 560 kilomé­terre Uj-Foundland szigetétől, 4 ezer méteres mélységben a tenger alatt megtalálták a Titanic roncsait. Ekkor­tájt történt, hogy jelentkezett annak az amerikai családnak a leszármazottja, aki anyjuk megérkezéséig gondját vi­selte a Navratil testvérpárnak. „Édes­apám egyszerre beszélni kezdett. Az, ami kora gyermekkorában iszonyú él­mény, felnőttkorában elfojtani vá­gyott, traumatikus emlék volt számára, most kedvenc témája lett. Kétszer meghívták Amerikába, második útján én is elkísértem. Találkozott a többi túlélővel, sok barátra tett szert. Megis­merkedett Louise-zal, egy bájos idős hölggyel, aki a Titanic fedélzetén ker- getőzött vele, és egész életében arra vágyott, hogy viszontlássa egykori ját­szópajtását. Barátja lett Paul-Henri Nargeolet, az első francia, aki 1986- ban egy tengeralattjáróból láthatta az elsüllyedt gigászi luxushajót. Édes­apám is volt azon a helyen, ahol elme­rült a híres óceánjáró, egy hajó fedél­zetéről figyelte a sötét hullámokat” — meséli Elisabeth. Aztán bemutatták Cameron filmjét, bevezető képsoraiban a tenger mélyén heverő Titanic-kal. Nem sokkal rá megjelent Navratil asszony második könyve, amely az elsőnél lényegesen több tényt tartalmaz. Michel Navratil, a Titanic férfi utasai közül az utolsó, a dél-franciaországi Montpellier panzió­jában 92 évesen még megérte az ez­redfordulót. Utána már csak egy hóna­pot élt. (moment) Lolo és Momo, a Titanic árvái egy korabeli amerikai újságban Holmija elfér néhány reklámszatyorban Az ALULJÁRÓ A LAKÁSA A z aluljáró telefonfülkéjében tanyázik egy budapesti asz- szony. Ha valaki megkérdez­né tőle, hogy hol lakik, elmondhatná, a főváros szívében, egy kis telefonos lakásban. Ugye, nem is hangzik rosz- szul. Ám, ha tudjuk, hogy az állítás­ban jócskán akad túlzás, akkor in­kább akasztófahumornak foghat­nánk fel az idős hölgy lakáshelyzetét. Az igaz, hogy a fővárosban lakik, és az is megfelel 'a valóságnak, hogy „laká­sában” akad egy felszerelt telefon. A „lakása” ugyanis a Deák téri aluljáró egyik telefonfülkéje. A hajléktalan asszony pár éve itt ta­nyázik, mint ahogy néhány sorstársa is az aluljárókban tölti az éjszakáit. Ám kétségtelen, a legjobb „kéglit” ez az asszony foglalta el, akinek néhány rek­lámszatyorban elfér az összes holmija. Napja nagy részét itt tölti, csak rövid időre hagyja ott a fülkét, amikor a dol­gát végzi. Ilyenkor megkéri az aluljá­ró-zenészt, hogy figyeljen a helyére. Nem zavarják el. Jobb címet a rend­őrök sem tudnának adni neki. Összeszűkült szemmel, bizalmatla­nul méreget. Meg­nyugtatom, nem va­gyok hivatalos ember. — Aki nem ad ka­lácsot, az tanácsot se adjon nekem — mondja és félreérthe­tetlenül mutatja az uj­jaival, hogy a beszél­getésért némi fizetsé­get kér. — Krisztus koporsóját sem őriz­ték ingyen — teszi még hozzá. Miután megkapja a borravalót, barátságo­sabb lesz. — A nevem ne kérdezze, úgysem mondom meg. Itt az aluljáróban Mami­nak szólítanak. Sejtheti, valamikor ne­kem is volt lakásom, nem voltam min­dig ilyen nyomorult. Aztán, amikor nem tudtam kifizetni a lakbért, utcára raktak. Miből fizettem volna? A tizen­kétezer forintos rokkantnyugdíjamból? — Miért nem próbál inkább hajlék­talan szállóra költözni? — Voltam ott is. Tele van koszos, tolvaj népséggel. Akkor már inkább itt vagyok, a telefonfülkében. — Nem zavarja, hogy sokan megbá­mulják? — Nem az én szégyenem, hogy ide ju­tottam. Ha néznek, nézzenek. Én sem te­szek mást, egész nap nézem az embereket. Jó szórakozás, annyiféle népség jár erre. — Családja? — Van egy huszonkét éves fiam, ő is munkanélküli. — Ő hol lakik? — Valahol csövezik. — Találkoznak? — Időnként meglátogat. „Mami, adj egy kis zsebpénzt.” Abból adok neki, amit összekoldulok. (kemény) A fővárosi hajléktalanok egy része aluljárókban tölti az éjszakát KÉPÜNK ILLUSZTRÁCIÓ Nem az iskolának?... Jól emlékszem a régi latin tanköny­vekre, melyekből a gimnáziumba íra­tott kisdiák (már tízévesen) memori­zálta a szentenciát: Non scolae, séd vi­tae discimus! Azaz: Nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. De hát ez is csak afféle írott malaszt volt, mert az iskola — a sok hasznos tudnivaló mel­lett — mindig rengeteg ballaszttal ter­helte a tanulókat. S ezen — mostanáig — a számtalan reform sem tudott vál­toztatni. Két új könyv — megosztani vélt ol­vasmányélményeim — kapcsán mon­dom ezeket. Az egyik magánéleti, a másik közéleti szempontból fontos, avagy csak lehetne fontos. Nos, Szil­ágyi Gyula Tiszántúli Emanuele című szociográfiáját én éppen úgy „ajánlott olvasmánnyá” tenném a középiskolák­ban, mint Pünkösti Árpád harmadik Rákosi-könyvét, mely a hajdani diktá­tor bukásáról, száműzetéséről és halá­láról tudósít. A Szilágyi-kötetet forgatva, de már előbb is — hisz' az Élet és Iro­dalom közölt szemelvényeket a ké­szülő műből — eszembe jutott régi tanárom, aki (ötven esztendővel ez­előtt) többször szóvá tette, hogy mennyire életidegen az iskolai neve­lés, oktatás. Például mi mindent kel­lene tudni a partnerkapcsolathoz, a párválasztáshoz. Ezek között meg­pendítette a szexualitást is, miköz­ben a lányok szégyenlősködtek, mi, fiúk pedig mindenféle éretlen meg­jegyzéseket tettünk. Az említett szo­ciográfia a tiszántúli aprófalvak sze­xuális világába vezet be bennünket, s azt hiszem, a hazai olvasónak (bár­hol is él) aligha van oka fensőbbsé- gesen mosolyogni... Meglehet, a krétai kultúrában szabadabban, ter­mészetesebben kezelték ezeket a dolgokat, mint manapság, noha már az iskolákban is van szexuális felvi­lágosítás. De hát e téren nemcsak néhány praktikus ismeretről lenne szó. Korunkra éppen úgy jellemző a tájékozatlanság meg a prüdéria, mint a szabadosság. A szerző azért tartja fontosnak ezt a témát, mert „legmélyebben, leginkább feltárul- kozóan a szexualitásban fejezzük ki önmagunkat.” A mintavétel arról győz meg bennünket, hogy nem is olyan könnyű önmagunk kifejezésé­nek ez a módja. Már azért sem, mert a „kétszemélyes happeningnek nincs előre megírt forgatókönyve...” S most ugorjunk át a másik kötet­re. Tapasztalatból tudom, hogy mennyire zavarba ejti az érettségiző­ket, ha netán Rákosiról, illetve a ne­vével jelzett korszakról kell valamit mondani. Ez az időszak lelkiekben éppen olyan távol (vagy távolabb) van tőlük, mint a mohácsi vész. Pünkösti utolsó Rákosi-könyvében nem is a diktátor sajátos személyisé­ge a legfontosabb, hanem az 1953— 56 közötti időszak társadalmi, politi­kai, gazdasági taglalása, s a korszak számos szereplőjének (Gerő, Farkas, Nagy Imre, Péter Gábor, Hegedűs András, Kádár János és mások) el­lentmondásos szereplése. S persze a Sztálin halála utáni időszak hatalmi harcai a Szovjetunióban, s ennek kö­vetkezménye a csatlós országokban. Magam kortárs vagyok (az idős He­gedűs Andrással még tanítottam is együtt néhány félévet), nyilván min­den érdekel, ami „azokban az idők­ben” a kulisszák mögött történt. Né­hány — most érettségizett — gyerek­kel azonban képtelen vagyok érdem­ben szót váltani a korról. Mert kíván­csi vagyok, s próbálkozom. Az isko­la eléggé közhelyes ismereteket Videofilm-sikerlista 1. A jövő kezdete 2. Blöff 3. Sade márki játékai 4. A keresztapus 5. A vörös bolygó 6. Szívörvény 7. A sebezhetetlen 8. Ősz New Yorkban 9. Ház a Kísértet-hegyen 10. Temetetlen múlt +1. A 6. napon (Fanfár Videotéka) Filmajánló Pearl Harbor Japán megsemmisítő csapást mért 1941. december 7-én az Egyesült Ál­lamok csendes-óceáni támaszpontjára, Pearl Harborra. Válaszul az USA be­lépett a második világháborúba. A nagyszabású történelmi eposzok ha­gyományú követő filmben — a harci jelentek mellett — igen erős a szerel­mi szál: két vadászpilóta (Ben Affleck és Josh Hartnett) verseng a környék legszebb ápolónőjének szerelméért (Kate Beckinsale). Könyvajánló Út a vadonba J O N K K A K A V E K Út a vadonba » • • •• ’ - - V. Jon Krakauer könyve egy 1992-ben megtörtént tragédiát dolgoz fel regé­nyes formában. Akkor áprilisban egy jómódú, keleti-parti családból szárma­zó amerikai fiatalember kedvenc könyveivel, vadászfegyverével és egy zsák rizzsel felszerelkezve autóstoppal Alaszkába utazott, és Mount Mc- Kinleytől északra gyalog nekivágott a vadonnak, hogy megpróbáljon ott csak magára támaszkodva élni. Négy hónappal később jávorszarvas vadá­szok fedezték fel oszlásnak indult tete­mét. A szerző lélegzetelállító-regényé­ben lépésről lépésre követi hősét és az oknyomozó riporter alaposságával vá­zolja fel a tragikus végkimenetelig ve­zető utat. A pergő cselekmény révén az olvasó úgy érzi, maga is az esemé­nyek középpontjába kerül. A The New York Times szerint az Út a vadonba rémisztő, fennkölt könyv, a sóvárgó ember szívbemarkoló drámája. A kö­tet a Park Kiadó Veszélyes Övezet so­rozatában jelent meg. nyújt. Már a tanárok és a szülők több­ségének sincs személyes élménye (kevesen tudják például a Pctőfi-kör összejöveteleinek hangulatát felidéz­ni), a nagyszülők pedig hallgatnak — felejteni akarnak. Igaz források, do­kumentumok bőven vannak. Csak hát olvasni kellene. Ami megerőltetőbb, mint a tévé elé ülni. Ámbár az utóbbi is hasznos lehetne, ha 'nem csak a szórakoztató műsorokra koncentrál­nának a fiatalok. Te már szavazó polgár leszel a 2002-es választásokkor — mondom if­jú barátomnak, s kíváncsi vagyok, mi­ként készül (készül-e?) a nagykorúsító eseményre. Hát, jobb, ha nem mondok semmit. Pedig kitűnő tanulóról van szó: 18 éves koráig jó képességekkel és kellő szorgalommal mindent megta­nult — az iskolának. És az életnek? Ami várja, amit önmaga is annyira vár — ivaréretten, okosan és mégis felké­születlenül. Gyarmati Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom