Békés Megyei Hírlap, 2001. augusztus (56. évfolyam, 178-203. szám)
2001-08-11 / 187. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Hűvöshölgyi Ildikó és a kihívások A színésznő egész lénye boldogságot sugall 8 s Tartós félelmeink, szorongásaink Pszichoterápiával megállítható a betegség A Titanic árváinak sorsa Meghalt a tragédia utolsó férfi túlélője 9 É letemben először sajnáltam, hogy a diktafon nem tud képet rögzíteni. Ugyanis Makra Sándor arcát mindennél jobban szerettem volna önöknek megmutatni, amikor a raftingról, vagyis a vadvízi evezésről és canyoningról beszélt. Mikor kérdeztem tőle, mi is a canyoning, találóan csak annyit mondott: a csónak nélküli rafting és a kötél nélküli bunjee jumping, a kötélugrás házassága. Makra Sándor maga gyűjtötte össze azt a 24 fős csapatot, amellyel kiutazott a Szlovénia-Ausztria-Olaszország által határolt háromszögbe, Bovecbe. — Ön gyakran szervez a barátainak extrém túrákat. Mi alapján állítja ösz- sze a társaságot, akikkel utazik? — Az én túráim nem szokványosak. Nem arról szólnak, hogy újságokkal, könyvekkel a hónunk alatt elmegyünk nyaralni, és azokat ott szépen elolvassuk, s hogy minden este elmegyünk bulizni, de katonás fegyelem sincs. Mielőtt kiviszem a csapatot, előtte mindig kiutazom, megnézem a helyszínt. Mindent részletesen feltérképezek, hiszen könyvekből nem lehet az adott hely vonzerejéről mesélni. —Hogy kezdett el canyoningozni és raftingolni? — Imádok síelni. Ám a szezonnak márciusban vége van, és kellett valami mást keresnem. Roppant konzervatív vagyok. A barátaim három-négy éve folyamatosan mondták, hogy próbáljam meg a raftingot is. Sokáig nem adtam be a derekamat, a boveci út volt az első. Szerencsére nagyon jól sikerült, biztosan megyünk jövőre is. — Mennyire korhoz kötött ez a sport? — Az ajánlott alsó korhatár 10 év, de 120 centi alatt később sem szerencsés vadvízi evezésre menni. Felső korhatár nincs, láttam már 60-70 éveseket is. Ez nem feltétlenül kortól, sokkal inkább fizikai kondíciótól és vállalkozó szellemtől függ. — Hogy néz ki egy raftingtúra? — A raftingnál hat vagy nyolc átlagos fizikai terhelhetőségű ember ül „Sziklára viszed a bőrödet” egy csónakban. Nem kell szupermennek lenni, ahogy azt sokan gondolják. Minden csónakban ül hátul egy irányító, aki lapáttal kormányoz. Nekünk szlovákok voltak a koordinátoraink, akiknek indulás előtt 2 órás magyar nyelvleckét adtam. Tulajdonképpen csak annyit kellett megtanulniuk, hogy előre, hátra, jobbra, balra, lassan, erősen. Ezekkel a szavakkal utasítják az elöl ülőket, akiknek nem kell mást csinálniuk, „csak” evezni. A lényeg, hogy a hajó gyorsabban haladjon a víz sodrásánál, mert ha nem, irányíthatatlanná válik és a saját tengelye körül pörög. Legerősebben ott kell evezni, ahol összeszűkül a víz. Nagyon kell figyelni: vannak akkora visszaforgók, mint egy malomkerék. Ha abba beleesik az ember, nincs kiút. Ezért a csapatban mindig kell olyan ember, aki úgy ismeri a helyszínt, mint a tenyerét, tudja mikor, hol szabad menni. O az irányító. O méri fel, milyen csapattal van dolga: szuper, megfelelő vagy nagyon gyenge. A helyszínt is ennek megfelelően választja meg. Nagyon fontos az összhang a csapattagok között. Egyszerre kell húzni az evezőket, mert ha nem, akkor nem arra megy a csónak, amerre akarjuk. A mi társaságunk elég veszélyes vizeken járt, volt, hogy vízzel szemben eveztünk. A kormányos csak akkor avatkozott be, amikor már nagyon kellett. A raftingban sem ültünk mindig a csónakban. A szlovén irányítók azt is „Az alatt a két óra alatt, amíg az ember leér, többször újjászületik” megmondták, hol lehet ugrálni. Három méter mély vizekbe vetettük bele magunkat. Persze itt is nagyon kellett figyelni, mert mikor beleesel, már visz is a víz. Utána kisodródtunk a partra, de ha a sekély szakaszon nem kapaszkodtunk meg és újra elkapott a sodrás, akkor baj volt. Elmondhatatlan élmény volt, újra gyerekek lehettünk.-—Amit eddig elmesélt, annak alapján elég veszélyesnek tűnik az evezés. Milyen védőfelszereléssel indultak útnak? — Neoplém ruhákban eveztünk, ami megvédett az ütésektől és az öt fokos víz hidegétől. Magától a víztől ugyan nem védett meg, a test vizes lett, de a víz filmréteget képez, így a testhő nem távozott, és nem fázott az ember. Kaptunk bukósisakot is, ami a fejünket védte, és mellényeket, ami fenntartott bennünket a vízen. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem kell tudni biztosan úszni. Az se vállalkozzon ilyen túrára, akinek víziszonya van. A raftinghoz két dolog kell: úszni tudni és bátorság, de ez a bátorság ne legyen egyenlő a vakmerőséggel. — A ruhákat a túrázónak kell vinni vagy benne foglaltatik a túra árában? — A ruhák bérleti díja benne van a lecsúszás árában, 68000 szlovén tolárban, ami 7-9000 forintnak felel meg. Ez ugyanúgy jár, mint a busz, ami a szállástól felvitt minket a rafting kiindulási pontjára, illetve a végén vissza a szállásra. . —Milyen magasról indultak? Hány kilométert tettek meg egy átlagos túra alatt? — A raftingtúra 10-20 kilométer hosszú, jóllehet az átlagos szintkülönbség az indulási és érkezési pont között nem több 100 méternél. Bár ez kevésnek tűnik, de egyáltalán nem az. Az alatt a két óra alatt, amíg az ember leér, esetenként többször is újjászületik. — Miben különbözik a canyoning a raftingtól? — Miután a canyoningban nincs csónak, ami védene bennünket, komolyabb védőfelszerelés szükséges, mint a raftingban. A canyoningban a saját bőrödet viszed a sziklára. Szigorúan követni kell, amit az oktatók mondanak, és akkor nem történik baleset, bármilyen veszélyesnek is tűnik. A szlovák kísérőink minden komoly csúszás előtt megmutatták, hogyan kell a kezünket, a lábunkat, a fejünket tartani. így nem történik baj, még akkor sem, ha mindössze egy méter széles szakadékban csúszunk le. A csúszások 80 százaléka kötött, a maradék 20 százalékban a túrázó választ pózt. •— Milyen mélyek azok a medencék, ahol csúsztak? — Fokozatosan mélyülnek a víz által vájt kádak, vízesések. A túra általában egy kisebb, egy méteres „csúszdával” kezdődik. Utána jönnek a két, három, négy, öt méteresek. A legcsodálatosabb élmény viszont az volt, amikor 12-13 méter magasról ugrottunk. Erre persze nem mindenki vállalkozott. A 12 fős csapatból ösz- szesen négyen mertük magunkat a mélybe vetni. Olyan ez, mintha az ember felmenne egy négyemeletes ház tetejére, és onnan egyméter átmérőjű kört látna. Abba a méteres körbe kell belezuhanni úgy, hogy amikor el- ugrunk, a kiinduló pont alatt egy méterre kinyúló sziklaszirtet is kikerüljük, és a szemben lévő falnak se csapódjunk neki. Persze, mikor beleesik az ember a vízbe, látszik, hogy a katlan nem egy, hanem öt méter átmérőjű. Az a négy másodperces szabadesés leírhatatlan. Bár 6-7 méter mélyre süllyedtünk a víz alá, de még ez is kellemes élmény volt. Ilyet még életemben nem éreztem. Féltem, de megérte. Fekete G. Kata A MEZŐKÖVESDI DIADAL ÍZE Azt mondta a miniszterelnök az épülő M3-as autópálya mezőkövesdi szemléjén, hogy kérem, ez diadal. A magyar vállalkozók fényes diadala, mert bebizonyították, hogy képesek megfelelő ütemben és minőségben európai színvonalú autópályát építeni. Biztosan így van, ha már egyszer a betoI Wjk I non tett egy-két lépés után a kormány feje ekként látta. Nagy kérdés persze, hogy mire alapozta a benyomásait? Árra-e, hogy ruganyos a pálya, hogy elég széles az út, esetleg nem látni rajta göröngyöket, hullámokat, netán széles repedéseket? Ki tudja? Tudom, különböző szervezetek, meg egyetemi tanszékek mérik a munka minőségét. Csakhogy épült már pálya Magyarországon echte ungarische vállalkozókkal, ami kormányunk és pártunk büszkeségé volt annak idején, aztán húsz év múlva kiderült, mégse volt echte csak ungarische. Ami persze a beruházó hatalom embereit a legkevésbé is izgatta, mert akkor ők már nem voltak sehol. Fura dolog ez, ahogy a puding próbája az evés, úgy egy autópályáé a huzamos használat. Ha tíz, húsz, ötven vagy száz év múlva is azt mondják — mint a hitleri sztrádákra öt évtized elteltével —, hogy kérem, ez „meg van csinálva”, akkor beszélhetünk diadalról. Meglehet persze, hogy addig.. az ellenkezője is igaz. SMÉi ra beruházó, kivitelező, kormány, miegymás már sehol, de attól a diadal diadal marad. Aztán egyszer azon is el kellene gondolkodnunk így kollektíván, persze szigorúan csak logikai alapon, hogy tud-e a húsz-harminc éve pályaépítéssel foglalkozó külföldi cégeknél jobb utat csinálni az a magyar, amelyik életében most látott először sztrádát? Tudom, persze, hogy tudom, illő megadni a lehetőséget nekik is, az elemi bizalmat, mint minden kezdőnek, s nem szép ítélkezni felettük szim- pátia-unszimpátia alapon. De az ellenkezője is igaz! Nem osztható babér és nem adható menlevél senkinek előre a „pudingpróba” nélkül csak azon az alapon, hogy a „mi kutyánk kölyke”. Ez a diadal a szavak diadala. Üres, melyet a kormány és a kormányfő a maga igazolására és valamiféle nemzeti büszkeség felmutatására használt. Diadalról beszélni tehát ebben az összefüggésben alighanem felesleges és propagan- disztikus ízű, hasonlatos a hajdani politikai bizottsági tagok vidéklátogatásokon elejtett bombasztikus kijelentéseihez. Az autópálya persze ettől függetlenül épül, s az is megeshet, hogy igazán jó lesz. Még húsz év múlva is. Árpási Zoltán Vármesguhííra Gyula, 1940. Békéscsabára, Szépreményű Vidovenyecz Jucika úrleánykának címezték a Gyula neves építményeit megörökítő képeslapot
