Békés Megyei Hírlap, 2001. február (56. évfolyam, 27-50. szám)

2001-02-24 / 47. szám

2001. február 24-25., szombat-vasárna|) A Békés Megyei Hírlap Melléklete Száz éve hunyt el Wenckheim Viktor Munkálkodásával a kiegyezést segítette Jósnők, kártyavetők, távgyógyítók A szolgáltatást főleg nők veszik igénybe Milliók nyomában Világszerte nagy üzlet a pénzmosás István megkoronázása a nyugati parton Keresztény államiságunk 1000. éves évfordulóján ellátogat hozzánk Magyar- országról Corvus-Kora Róbert, aki festészetének témáihoz ihletét a magyar történelem jelesebb eseményeiből meríti. Időszerűen, ebben az évben készült el István megkoronázása című 9x5 méteres hatalmas festménye. Munkácsy Mihály és Feszty Árpád óta nem készült ilyen tárgyú és üyen méretű kép — olvasható a kanadai Vancouvert Magyar Kulturális Egyesület „Tárogató” cí­mű folyóirata XXVII. évfolyamának 10., tavaly októberi számában. A leleplezés pillanata a vancouveri Round—House-ban A fiatal alkotót otthonában kerestük fel, s egyáltalán nem lepődtünk meg azon, hogy nem a műteremben, hanem a sírkőkészítő műhelyben találtuk. — Ebből élek, ebből finanszírozom művészi ambícióimat. Most, hogy visszatértem Kanadából, minden erőm­mel igyekszem kielégíteni megrendelő­im kegyeleti kívánságait. Majd novem­ber táján, ha kifagyok a földből, ismét annak a tevékenységemnek hódolok, amelyekkel hírnevet szereztem Lökös- házának, Békés megyének, sőt talán Magyarországnak is'. A vancouveri be­mutatkozásomat elsősorban egy lökös- házi származású fiatal hölgynek, Vásár­helyi Pálmának köszönhetem. Pálmika Kanadában él, fönn északon, Fort Saint Johnban, körülbelül 2000 kilométerre Vancouvertől. Tavaly április 29-én ide­haza tartózkodott, részt vett az István megkoronázása című képem bemutató­ján. Nagyon tetszett neki a munkám, il- letve a millenniumi rendezvényünk. Mi­után visszatért Fort St. Johnba, felvette a torontói, a calgary-i és a vancouveri ma­gyar házakkal a kapcsolatot. Mindhárom helyen örömmel vállalták volna az István bemutatását, de csak a vancouveri magyarok tudtak olyan kiállító helyiséget szerez­ni, amelyben elfért az alkotás. Végül is a kanadai közönség, egy közbejött sztrájk miatt, no­vember 25-26. helyett február 3- án és 4-én láthatta a millennium tiszteletére megfestett tablómat. — Mindössze két napig? — Ez — a tetemes költségek miatt — nekem is nagy fejtörést okozott. Nagyon sokan voltak, akik az taná­csolták, ne hagyjam ki ezt a soha visz- sza nem térő lehetőséget, mert lehet, hogy megváltoztatja az életemet, hogy fontos állomása lesz művészi pályám­nak. Ezzel a lehetőséggel én is számol­tam, de azzal is, hogy csalódom, s ösz- szetörten térek haza. — Hallgatott az önt bátorítókra, s ment. De hogyan lehet egy ekkora ké­pet ki- és visszaszállítani? — Egy idős vancouveri úriember, Palotai László vállalta, hogy elkészíti a festmény vakrámáját. így, ezt a két és fél mázsa súlyú alkalmatosságot nem kellett föltennem a repülőre. Csak a fel­göngyölt festményért és magunkért kel­lett fizetnünk. Merthogy ketten men­tünk a barátnőmmel. A vancouveri ma­gyarok csodálatos fogadtatásban része­sítettek bennünket. Csütörtökön érkez­tünk. Állófogadás egy jachtklubban, a magyar nagykövet, a főkonzul és a kiál­lítás szervezőinek, támogatóinak rész­vételével. Már itt sok-sok nagyszerű emberrel megismerkedhettünk, hadd említsem meg közülük elsőként ven­déglátóinkat, Kerti Jánost és a feleségét, Éva asszonyt. Ok voltak a szállásadó­ink, akik elláttak bennünket minden föl­di jóval, sőt arról is gondoskodtak, hogy minél többet lássunk Vancouverből és környékéből. Sok száz kilométert utaz­tak velünk. Ez a határtalan kedvesség volt az egyik feledhetetlen élményünk. A másik az épített és a szinte érintetlen természeti környezet minden képzeletet fölülmúló szépsége, tisztasága, az örök ta­vasz, a vízesések, az örökzöldek, a mamutfe­nyők, a kanadai életmi­nőség és a magyaror­szágitól teljesen eltérő léptékek. Ha már az él­ményeknél tartok, hadd említsem meg azt is, hogy lenyűgöző volt látnunk és megélnünk azt, hogy mennyire ös­szetartó nép vagyunk... távol a hazától. —A fogadásnál tar­tottunk... — Pénteken a kiállí­tás helyszínén, a belvá­rosban lévő körépít­ményben, a Round- House-ban összeszerel­tük a festményt. Csodá­latosan jó munkát vé­geztünk a 72 éves Palo­tai Lászlóval, aki — akárcsak a segítői, és akárcsak a kanadaiak többsége — legalább 20 évet letagadhatna az életkorából. A vak­rámához ő hozta a faanyagot, 300 dol­lárba került, ezt a magyar ház fizette. A terem díját és az egyéb költségeket kü­lönféle támogatásokból fedezte a kö­zösség. Vancouverben száznál is több náció él, s ezek csodá­latos egyetértésben itt szokták megtartani nagyobb ünnepei­ket, kulturális rendezvényei­ket. Talán ennek a verseny­helyzetnek is betudható, hogy vendéglátóim olyan színvona­las kiállítást rendeztek, ami­lyet Magyarországon én még soha, sehol nem láttam. Pedig Vancou­verben „csak” 45 ezer magyar él. A Round-House-on kívül a magyar ház és magyar templom is fontos szerepet vál­lal a kultúra ápolásában, megőrzésében. — Hogyan emlékszik vissza a meg­nyitóra? — Óriási volt az érdeklődés, a fest­ményt a kanadai magyar nagykövet lep­lezte le. Simándi József hangján föl­hangzott a „Hazám, hazám!” Elmond­hatatlan, hogy mit éreztem. A vancou­veri magyarok szeméből kicsordult a könny. Egy házaspár azt mondta, hogy a festménnyel bearanyoztam az életü­ket, egy férfi pedig azt, hogy meglátván a képet, annyira erőt vett rajta a hon­vágy, hogy elsírta magát. Mintegy ez­ren voltunk a megnyitón, a közönség­nek körülbelül fele lehetett magyar nemzetiségű. A másik felét többek kö­zött angolok, franciák, németek, hollan­dok, kínaiak, arabok, indiánok és mások alkották A két nap alatt legalább ötezer vancouveri látta az István megkoroná­zását. De nem csak azt! Ez a két nap volt ugyanis az ottani magyarok millen­niumi rendezvénye: a látogatók ízelítőt kaptak történelmünkből, irodalmunk­ból, építészetünkből, népi kultúránkból, és megismerkedhettek a magyar tudo­mány néhány jeles képviselőjével is. — Szakmai szempontból mit hozott a kanadai bemutatkozás? — Nagyon sok kollégával megis­merkedtem, többek között az Erdélyből 30 évvel ezelőtt kitelepült szobrásszal, Schmerholz Györggyel. De említhet­ném a tárlat egyik fő szervezőjét, Czink Pétert, aki a Csillagok háborúja című filmhez készített fantázia szülte fegy­vereket, és aki ezüstből megalkotta a szent korona megszólalásig hű másola­tát. Emellett a Palotai házaspár felaján­lotta, hogy egyik szobájukat átalakítják műteremnek, s arról is gondoskodnak, hogy az ott született képeimet eljuttat­ják a különböző galériákba. Valószínű­leg eleget teszek kedves meghívásuk­nak, s novemberben ismét kiutazom Kanadába. Ménesi György TÁROGATÓ a Vancouveri Magyar Kulturális Egyesület lapja Kótyavetye, testületi mutyizás Gyulán Elkelt egy kastély. A hír önmagában nem lenne érdekes, kastélyokat adnak-vesznek, örül az ember, ha a múlt egy darabja gondos kezekbe kerül. Ám a most dobra vert gyu­lavári kastély történeté egy kicsit más. Úgy is mondhat­nánk, az épületet értékesítő fürdőváros képviselő-testület­ének az átgondolatlan privatizáció állator­vosi lovát sikerült megalkotnia. Nem elő­ször! Előbb pályázatot írtak ki a 8 millió fo­rint értékre felbecsült kastély megvásárlá­sára, majd egy huszárvágással — anélkül, hogy megversenyeztették volna az ajánlat­tevőket, s próbáltak volna minél nagyobb összeget kipréselni belőlük — az épületet odaszavazták a képviselő-testület egyik tagjának. Aki — minő meglepő — éppen „kormánypárti”. S hogy még gyönyörűbb le­gyen a történet, a kastély árát nem kápéban egyenlítette ki, hanem 4 millióra taksált (egyesek szerint értékébén vi­tatható és a város számára használhatatlan) cseretelket adott és ugyanennyi értékű munkát ígért érte. Kótyavetye, képviselő-testületi mutyizás — mondják Gyulán. Bizto­san nincs igazuk, a gyulaiaknak immár tíz éve semmiben nincs igazuk, amikor a városi vezetést bírálják, csak ab­ban, hogy rosszul látják a dolgokat. Hogy közben megál­... a hűtlen ke­zelés gyanúja forog fenn líthatatlanul csúszik lefelé a város és veszíti el egyre zsu­gorodó szerepkörét, senkit nem érdekel, csak a gyulai polgárokat, akiknek viszont — mint említettem — úgy­sincs igazuk. De térjünk vissza a gyulavári kastély dicsőséges passzra vágására! Azt nyilatkozta a boldog és grandi­ózus elképzeléseket felvázoló vevő, hogy a múlt év nyarán értette meg, miként lehetett a pósteleki kastélyt annak idején széthordani. Azt látta ugyanis, hogy a legutóbbi önkor­mányzati választás után még csak lesújtó álla­potban lévő kastélyt szinte szétszedték, az aj­tókat, ablakokat, villanyvezetékeket kitépték, a csempéket összetörték, a padlót eltüzelték. Akárhogy is nézzük, ez a nyilatkozat egy feljelentés, amire az ügyészségnek nyilván­valóan azonnal ugrani kellene. Mert bizony itt — szó, ami szó — a hűtlen kezelés gyanúja forog fenn. A gyönyörű az, hogy a képviselő-testület tagja — vagyis az épület pusztu­lásáért felelősök egyik felelőse — „dobja fel” a város va­gyonát lepusztulni hagyó „ismeretlen” tetteseket. A történet olyan, mint egy rémálom. Még ha az lenne! Sajnos, nagyon is valóságos. Árpási Zoltán Köröstarcsa, 1938. Gyökössy Lajos gimnáziumi tanárnak névnapja al­kalmából küldte Békésre egyik tanítványa az egykori Köröstarcsát megörökítő képeslapot

Next

/
Oldalképek
Tartalom