Békés Megyei Hírlap, 2000. december (55. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-23-26 / 300. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Történetek Bibliai hullócsillag — lappföldi Télapó — levél a szerkesztőnek St. Martin a pályájáról Az ünnepre a zenész is „megtér” családjához VII Beszélgetés Varga Imrével „A szobrászat nekem olyan, mint a vakrepülés” VIII „Amikor elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” Az üszkös romok már csak a fotókon és az emlékeinkben élnek. A tavaly leégett hunyai templom helyébe újat építettek a hívek. A december 23-ai templomszentelés eló'tt kopogtattunk be Iványi László plébánoshoz, hogy a templomépítés szép, de küzdelmes munkájáról beszélgessünk. A katolikus papot az elmúlt másfél év történései megerősítették abban, hogy vannak még jóakaratú emberek. Az endrődi Szent Imre-plébánia hivatali szobájában a század eleji bútorok közé a modem technika is beköltözött. Az öreg íróasztalon számítógép, aminek szerepe témánk szempontjából sem elhanyagolható, a tűz után szerte a világból az interneten érkeztek a plébániára az együtt érző levelek. S hogy a távol élők az örömben is osztozhassanak, Iványi László a világhálón írja — a www.szikszi.hu/isk/gellert honlapra — az új templom születésének naplószerű krónikáját. A szöveg mellett egy-egy kép. Az elsőn a romoktól megtisztított domb, az utolsón az új templom, amit december 23-án szentelnek fel. Mielőtt a közelmúlt történéseit vettük volna sorra, visszakalandoztunk kicsit az időben. A plébánossal a régi endrődi karácsonyokat, a meghatározó találkozásokat idéztük fel. „Papi pálya — isteni titoh” — A családunk igen szűk volt már gyermekkoromban is, mert nincsen testvérem és a szüleimnek sincs. Voltak viszont mindkét ágon nagyszülők, akiket nagyon szerettem. Az apai nagyszülőkkel éltünk együtt, de az anyai nagyszülők is közel laktak, így mindkettejüknél sokat időztem. A karácsony is dupla karácsony volt — idézte a múltat Iványi László. — Mint minden gyermeket, engem is először a karácsonyfa ragadott meg. Szerettem az ünnep hangulatát, a szentestéket, amelyeket hagyományosan töltöttünk el. Gyertyát gyújtottunk és vacsorához ültünk, amelynek jellegzetes endrődi étele volt a mákos csík. Úgy szokás, hogy a kifőtt tésztára nem tesznek zsírt, csak mákot. Ezt karácsony este mézzel vagy cukros vízzel csurgatva, hidegen eszik. A karácsony öröméhez hozzátartoztak az éjféli misék és a délelőtti ünnepi szentmisék, ahol megcsodáltam a feldíszített templomot és a betlehemet. — Az ön gyermekkorában az egyházi oktatás száműzetett az iskolákból. A fiatalok többségét egészen más dolgok foglalkoztatták. Plébános úr, miért választotta az egyházi pályát? — Isteni titok ez, amit emberi módon nehéz megmagyarázni és nehéz megérteni is. Ha valaki ezt firtatja és az illető nős vagy férjezett, mindig visszakérdezek: élete párjául miért őt választotta? Azt hiszem, egyikre sincs racionális magyarázat. Hangsúlyozom, racionális válasz nincs. Mert érzelmi és szívbeli érvekkel a házasságot is alá lehet támasztani. Akik összetartoznak, ezt kimondatlanul is értik. A papi hivatás is ilyen misztérium, amit szavakkal nagyon nehéz körülhatárolni. Az ember szívét-lelkét megérinti az Isten és hívja. Megriadva a feladat nagyságától, az első reakció az, hogy nem. Ám ahogy erősödik a belső megszólítás hangja, úgy kap egyre nagyobb megerősítést az ember Istentől: „Félretéve mindent, neked menned kell”. — Ön hány évesen hallotta először ezt a hívást? — Tizenhat lehettem. — A szüleinek beszélt róla? — Nem. Szuverén elhatározásom volt, tehát nem családi sugallatra történt, hogy elfogadtam a belső meghívást. Elég későn is tudták meg, hiszen ezzel a nagy titokkal először magamnak kellett megbirkóznom. Amit sose feledhetünk — A papi hivatás bizonyosan egy sor emlékezetes találkozással is megajándékozta. Megosztana egyet velünk? — Annak idején létezett egy ifjúsági közösség, amely félig-meddig titokban eljárt ide, az endrődi plébániára és szoros kapcsolatot tartott az itt szolgáló fiatal lelkipásztorokkal. Abban a közösségben egymás közt is jó barátok voltunk, ami tovább erősítette a hitünket. Hivatalosan ugyan az ateista és kommunista társadalom vett körül minket, ám szép csöndben, az őskeresztényekhez hasonlóan éltük a magunk belső életét, ami kifelé egyfajta titok is volt. Mégis, a legemlékezetesebb számomra a szent életű Stefan Wyszynski lengyel bíborossal való találkozás. Az életpályája hasonló volt Mindszenty bíboroséhoz. Az ötvenes években lett a lengyel egyház vezetője. Üldözték, letartóztatták, ám a lengyelek olyan erővel fogtak össze érte, hogy elengedték. Keményen tartotta a lengyel egyházat, nem engedte, hogy a kommunista hatalom szétverje. Még teológus voltam, amikor Czéstochowában, a világhírű lengyel kegyhelyen, a folyosón összetalálkoztam Stefan Wyszynski bíborossal. Akkor már beszéltem lengyelül. Amikor megtudta, hogy magyar kispap vagyok, nagyon megörült, magához ölelt és azt mondta, mindennap imádkozik értünk, magyarokért. Ez több mint húsz év után is kedves emlékem. — Gondolom, azt a tavaly június 4- ei éjszakát sem feledheti, amikor hírül vette, hogy kigyulladt a hunyai templom. — Viharos éjszaka volt, áramszünet. Ledőltem pihenni. Félálomban lehettem, amikor megszólalt a telefon. A hírt hallva az első gondolatom az volt, hogy ott a helyem. Autóba ültem és indultam. Hunyához közeledvén megrázó kép fogadott. A tűz fénye már tíz kilométerről látszott. A templom körül ott állt a fél falu. A tűzoltók már kiértek, de túl sokat nem tehettek. — Aki két nap múlva részt vett a hunyai művelődési házban megtartott úrnapi szentmisén, örökké emlékezni fog rá. A hívek sírtak és ön is nehezen palástolta a megindultságát. Mi járt a fejében, amikör arra a misére készült? — Arra gondoltam, hogy az egyházat annyi csapás és üldöztetés érte, ám valamennyi katasztrófát és megpróbáltatást túlélte. Túléljük mi is. Ebben igyekeztem erősíteni a híveket. Az ember itt is, mint egy halálesetnél, legelőször a tragédiát látja, ám van megújulás és feltámadás. Hiszem, hogy ez Isten akarata volt, s ezt próbáltam az emberekkel is megértetni. Isten a rosszból is tud jót kihozni, s ez a mi esetünkben is kitapintható. A villámcsapást megelőzően néhány hónappal a hunyai belvíz több lakóépületet meggyengített, erősen megrongálódott a templom is. Az alap megsüllyedt, a torony megdőlt.. A mérnökökkel éppen arrpl tárgyaltam, hogyan lehetne a romlást megállítani. Bár a templom igen rossz állapotba került, ez még kevés volt ahhoz, hogy azt mondjam, le kell bontani. Érzelmileg ezt senki nem fogadta volna el. A Jóisten azonban azt mondta, kész, induljunk tiszta lappal és megadja hozzá a segítséget. Néhány százezer forint — a nyolcszáz lelkes falu egyházközségének nagyjából ennyi pénze volt, ami egy szervezet napi működéséhez elegendő, többre aligha. Nem maradtak magokra — Gondolta volna, hogy egy kis közösség tragédiája ismerőst és ismeretlent ilyen együttérzésre és adakozásra indít? — Húsz éve vagyok az egyház papja, így sok mindent láttam. Abban biztos voltam, hogy nem maradunk magunkra. Már akkor azzal biztattam az embereket: egy új templomot felépíteni könnyebb lesz, mint a régit felújítani. Bár nem vagyok próféta, a szavaim igazolódtak. — Kevés papnak adatik meg, hogy előkészítsen és vezessen egy templomépítést. Milyen tapasztalással szolgált ez a másfél év? — Már több építkezést és felújítást intéztem. Előző helyemen kápolnát hoztunk létre, többször újíttattam fel templomot és Gyomaendrődön felépítettük az egyházi iskolát is. Utóbbiról azt hittem, az lesz életem fő műve, de ma már érzem, a templom az. Mint feladat, nagyságrendben az iskola túltett a templomon, mégis a templomépítés talán egy fokkal még édesebb gyermekem. A templom a pap élettere, mint ilyen, az első az életében. Az építkezés idején több nehézség is felmerült, értek fájdalmak is, ám mindig erőt adott az a tenni akarás és összefogás, amit megtapasztaltam. — Hunyát istenhívő közösség lakja, a régi templomukat is nagyon szerették. Ha az ő próbatételüktől elvonatkoztatunk, sokszor egyéni sorsunkban is megtapasztaljuk, hogy megpróbál az Isten. Miért?! — kérdezi ilyenkor az ember. — Érdemes a Szentírásban megnézni Jézus Krisztus próbatételét. Amikor a sátán megkísérti, az ember első olvasásra elcsodálkozik. Jézus Krisztust, aki Isten fia és bűn nélkül való, megkísérti a sátán? Hogy engedheti meg ezt Isten? Azután az ember rádöbben, hogy ez a megkísérlés, a mi megkísérlésünk. Jézus Krisztus példát mutat arra, hogy ezek a kísértések legyőzhe- tők. A próbatétel tükröt tart elénk és hosszú távon a megerősödésünket szolgálhatja. Visszatérve a hunyai esethez, az adakozók közt számos vidéki volt, sokat nem is ismertem. Volt aki érzelmileg kötődött a faluhoz, s olyan is, aki azt sem tudta, hol van Hunya. Hallott a tragédiáról és segíteni akart. Másnap, amikor a tévé és a rádió világgá röpítette a tűzeset hírét, az endrődi plébánián izzottak a telefonok. Ismerősök és ismeretlenek hívtak, sokan az interneten érdeklődtek. A történtekről szóló híradást és a fényképeket azonnal feltettem a világhálóra. Innen értesülvén egy amerikai magyar református gyülekezet is adomány- gyűjtésbe kezdett. Megdöbbentett, milyen együttérzést váltott ki ez a tragédia. Érdekes, mekkora különbözőséget mutat a világ! Mert merem mondani, hogy a huszadik század az emberiség legsötétebb százada. Pusztított a nácizmus, a kommunizmus, erkölcsileg, lelkileg romokban voltak az emberek. Most, hogy talpra állt Európa, pusztít a liberalizmus. Bekapcsoljuk a televíziót és nem telik el tíz perc, hogy valamelyik csatornán ne folyjon vér, ne történjék erőszak, kegyetlenség. A filmekben látott „mesebeli” erőszak mellett ott vannak a híradások, amelyek ugyanerről szólnak, csak a valóságban. De sok szépet és jót is lehet látni és tapasztalni, csak éppen az elmondottak miatt ezt nem mindenki veszi észre. „Megtapasztaltam a jóakaratot” A Szentírásban van erre egy szép mondat: „Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem” (Róm 5,20). Ha az egyház középkori történelmét nézzük, volt kevésbé dicsőséges időszaka, amikor a befolyása alá vonta a világi- hatalom, a vagyon és a politikai érdek. Ám akkor támadtak az egyház legnagyobb szentjei, akikkel az Úristen kárpótolta és ellensúlyozta ezeket a folyamatokat. Ma ugyanezt tapasztalhatjuk. Az emberiség történelmének sötét korszaka mellett sok jó is van, csak észre kell venni. Látni kell azt is, a szenteknek és a hősöknek a példája és a nagysága olyan rejtett fény, ami később kezd világítani. A rossznak a hangja mindig harsányabb, viszont az igazság hangja halkabb, de fajsúlyosabb. — A mostani karácsony kivételes lesz Hunyán. Az évezred utolsó szere- tetünnepe, mégis a templomszentelés valaminek a kezdetét jelöli. Plébános úr, milyen lelkülettel készül rá? — A karácsony üzenete a betlehemi jászolnál: „Dicsőség a magasságban Istennek, a Földön békesség a jóakaratú embernek”. Ezt szeretném hangsúlyozni: vannak jóakaratú emberek. Attól, hogy az ember az élet árnyoldalát hajlamos meglátni, s a szomorú történéseket zúdítja rá a tömegkommunikáció is, fel kell fedezni a jót is. Jézus korában sem volt ez másként. Emlékezzünk a bibliai történetre: József és Mária a népszámlálásra mennek. Útközben elérkezik Mária szülésének az ideje, de nincs aki befogadja őket. Korunk számára mély értelmű jelentése van ennek az eseménynek, de a körülményeknek is. Az emberek akkor is mással voltak elfoglalva és igazából senki nem törődött a másikkal. A fiatal pár a városszéli kis barlangban, poros szalmán, állatok közt talál menedéket. S kik érkeznek először? A szegény pásztorok, majd jönnek a napkeleti bölcsek. Utóbbiak nem tartoztak Isten választott népéhez, a pogány világot szimbolizálják, de eljönnek és hódolnak. Ott a szegény és ott a gazdag, az egyszerű és a bölcs, mégis a hangsúly a jóakaraton van. Az elmúlt másfél évben a hunyai események során megtapasztaltam a jóakaratot. Hiszem, hogy a jövő évszázadban is fogunk még találkozni sok ilyen emberrel, csak meg kell őket látni és meghallani a hangjukat. Csath Róza Iványi László a világhálón írja — a www.szikszi.hu/isk/gellert honlapra — az új templom születésének naplószerű krónikáját
