Békés Megyei Hírlap, 2000. november (55. évfolyam, 256-280. szám)
2000-11-04-05 / 258. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete A látnok Szeder Hajnalka húsz évvel ezelőtt ismerte fel képességét 6 Munka a luxushajón Világkörüli utazásról sok fiatal álmodozik Párkapcsolatok A szerelmes ember rózsaszín szemüvegen keresztül lát Az igazi Robinson-sztori Gavin Rookledge angol fiatalember. Óse egy Dampier nevű hajóskapitány volt, aki arról nevezetes, hogy egyik útján összeveszett tisztjével, akit Alexander Selkirknek hívtak. A veszekedés vége az lett, hogy Selkirk négy évet töltött egy dél-amerikai szigeten. Ebből a történetből született aztán a világirodalom legolvasottabb regénye, Defoe Robinsonja. A hajótörés írói lelemény. Gavin Békéscsabán egyik igen kedves hobbijának, a lovaglásnak hódolt D-FOTÓ: SUCH TAMÁS — A Daniel Defoe számára forrásul szolgáló történetet a mi Pallas lexikonunk szerint először Voodes Rogers mesélte el. Munkája 1712-ben jelent meg. — Már ez is irodalmi alkotás volt. A legeslegelsőnek ősöm, William Dampier kapitány emlékiratai számítanak. William Dampier botanikus volt, növénygyűjtő. Nagyon jó hajós volt, de olyan hajósa az óceánnak, aki ha pénzhiányba került, úgy rendezte az anyagi helyzetét, hogy egyszerűen megtámadott egy hajót. Félig legálisan működött, hiszen az angolokat nem érdekelte, hogy ka- lózkodik, hiszen csak spanyol vagy portugál hajókat támadott meg. De nem az uralkodónak dolgozott, mert a pénzt a saját hasznára fordította, és nem a kincstárat gyarapította vele. William Dampier hosszú életet élt. Hatvanéves korában halt meg, ami abban az időben magas kornak számított. Amikor a hajózástól visszavonult, az akkori szokás szerint megírta kalandos élete történetét, azaz az emlékiratait, mely — szintén a kor szokásai szerint — tekervényes címet viselt: Egy új utazás a világ körül egy angol kalandorral. A könyvet 1697-ben adták ki. Ebben arról számol be, hogy kirakta a társát, egy bizonyos Alexander Selkirket a dél-amerikai Juan Fernandez szigetére. Ok ketten baráti kapcsolatban voltak, de összevesztek, és arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem tudnak egy hajón lenni. Selkirk azt mondta neki, hogy tegyél ki egy szigetre, de adj nekem elég élelmiszert. így is lett. De amikor valóban kitették, meggondolta magát, és kérte a hajósokat, hogy ne hagyják ott, de akkor az én ősöm, Dampier azt mondta neki, hogy most már nem szedi fel, marad és kész. A történet még egy könyvben is megtalálható, mely az Ordögha- jós címet viseli, és Anton Gil írta. — Tud arról, hogy egy francia író, Martin Ballard is megírta? Könyve Az igazi Robinson címet viselte. Magyar- országon a Delfin könyvek sorozatban jelent meg. — Nem, erről a regényről nem hallottam. Reflexiók Kérdések Gavin Rookledge idén kiadott könyvéből: Elvesztettél már egy vagyont? Megkerestél már egy vagyont? Megmentetted már egy embernek az életét? Vetted már el egy embernek az életét? Aláztak már meg? Te aláztál már meg valakit? Küzdöttél már le komoly tabukat? Megtartottad az önbecsülésedet? — Azt mondta, őse, Dampier kapitány nagyon jó hajós volt. Az elmondottakból azonban csak annyit tudok kivenni, hogy kalandor volt, és pedig nagyon dörzsölt, afféle veszedelmes fickó, akivel nem volt érdemes kötözködni. — Ausztráliától negyven mérföldre található egy kis sziget, melyet ő fedezett fel. Ha még hetet hajózik és nem fordul vissza másfél évi hajózás után, felfedezte volna Ausztráliát, amit aztán Cook kapitány meg is tett. —Az angolok hagyománytiszteletéből adódik, hogy kutatják családfájukat. Ön a sajátját meddig tudja visszavezetni? — Anyai ágon 1067-ig. Anyai ősöm francia volt, és akkor került Angliába, amikor a francia támadás érte az országot. Angliában egyébként mindenki az apai ágat kutatja, az anyai nem számít. — Azt hallottam, hogy Ön is ír. — Tizennégy éve írom a naplómat, minden nap lejegyzem, mi történt velem. Több mint száz kötetet írtam már tele. Természetesen az Önnel való találkozásunk és beszélgetésünk is belekerül. — Ha nem a naplóját írja, mivel foglalkozik? — Képzőművészetet tanultam. Szobrász, festőművész vagyok, fotózom is. Jelenleg könyvkötészettel foglalkozom. Szeretek bőrrel dolgozni, legutóbb egy holland hajó belső bútorzatát vontam be. — Egy híres hajós leszármazottja, mint Ön is, mivel szeret utazni? — Én már modernebb vagyok, repülővel megyek. Évente öt-tíz körutat csinálok a világban. —Itt most Magyarországon a békéscsabai Pegazus lovasiskolában beszélgetünk. Hogy került Békéscsabára? — Tíz évvel ezelőtt a magyar köztársasági elnök és Károly herceg védnöksége alatt kiadásra került egy kötet, melyet itt nyomtak a békéscsabai Kner Nyomdában. Én voltam a felelős a könyvek bekötéséért. A művészeti antológia, melyben szépirodalmi művek és képzőművészeti alkotások is voltak, fiatal magyar és angol művészek megsegítésére jelent meg. Jelentős szponzori díjért, 2500 font körüli áron keltek el a kötetek. — Úgy hallottam nem csak naplót ír. — Én is kiadtam egy könyvet. Csak kérdések voltak benne. El akartam vele gondolkoztatni az embereket. Az volt a címe, hogy Reflexiók. Kérdéseimmel sok ember lelke elé tartottam tükröt. A könyvecske alcíme arra buzdította az olvasót, hogy élje a saját életét. A családomban nagy hagyománya van az irodalomnak. Apámnak kiadó- vállalata van. A nővérem is könyvkiadással foglalkozik, a férje is író. — Rendelnek Öntől üres könyveket is, hiszen Angliában nagy hagyománya van a naplóírásnak, és az is divat, hogy az emberek kedvenc szerzőjük könyvét újraköttetik. Ön a szakma jelese, így semmi csodálkozni való nincs rajta, hogy az Ön által kötött könyvek, ahogy hallottam, több híresség könyvespolcát is díszítik. — Vett tőlem könyvet Richard Attenborough, Cher, a popsztár, Philip herceg, de még II. Erzsébet angol királynő is. — Szabad idejében mivel foglalkozik? — Kajakozok, hegyet mászok, úszom, lovagolok. Szeretek filmeket nézni, zenét hallgatni, olvasni és utazni. Vettem egy projektort, otthon vetítek vele a házi mozimban. A komoly és klasszikus zenén kívül Annie Lennoxot, a Rolling Stonest, a Nazarethet és a Queent szeretem. Freddie Mercury emlékére, akit nagyon szerettem, egy könyvet is készítettem, melyet a Mercury emlékmúzeumnak ajánlottam. — Innen Magyarországról hova utazik legközelebb? — Haza, és utána Finnország lesz az úti cél, az ottani barátaimat látogatom meg. Pánics Szabó Ferenc Bü Könnyek egykori ábrándokért Az utóbbi napokban egyre gyakrabban jut eszembe a hajdani csabai pártbizottság első titkára, akit azért állított pellengérre a sajtó, majd kellett távoznia pozíciójából is, mert két garázst vásárolt, az egyiket spekulációs szándékkal. Ami annyit jelentett, hogy pár tízezer forint felárral akarta továbbadni. Az ügy óriási vihart kavart a nyolcvanas évek végi megyeszékhelyen: lám ilyenek a párttitkárok. Egy másik pártvezetőt azért vett szájára a közvélemény, mert a posta hatalmas tűzfalára ablakot vágatott a felesége* nyomására, aki nem volt hajlandó villany mellett főzni a nappal is sötét konyhában. Amikor ezeket a történeteket elmesélem a mai húszéveseknek, nem értik, miről beszélek. Néznek rám zavarodottan, s kérdezgetnek arról a bomírt világról, ahol ilyenekért hurcoltak meg embereket. A nyolcvanas évek elmúltak, a párttitkárok zöme is beej- tőemyőzött a társadalomba. (Van-e aki még ismeri a kilencvenes évek elejének divatszavát: ejtőernyős, aki vezető pártpozícióból hirtelen civil vezetői beosztásba — igazgató, vezérigazgató, elnök — került, vagyis beejtőemyőzött valahová.) Na, megint egy zavarodott történet, abból a korból. Szóval elmúltak a nyolcvanas, sőt már a kilencvenes évek Az Isten óvja meg az országot is, de maradt a zavarodottság, meg a szájtáti csodálkozás a múlton, hiszen ma nagyobb lenyúlások és tömegesebb ejtőernyőzések folynak. Ha komolyan vennénk az akkori mércét, bizony alig maradna felelős pártpozícióban bárki, és ejtőernyősök hadáról cikkeznének a lapok. Nem csoda, hiszen a korrupció, a kivagyiság, a harácsolás tengere már a kisebbik kormánypárt „partjait” nyaldossa, s maga a párt egésze is eresztékeiben ropog. Táskás embereik és palotákat építő pártvezéreik vajon milyen viszonyban állhatnak a múlttal, a régvolt annyit szidott erkölcsi normáival? Természetesen nem a leváltott rendszert siratom, hanem az ábrándokért hullatok könnyeket, amelyek „ezt a homloknyi országot, ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát” s e népet jellemezték, amikor az új, a demokratikus rendszerre szavazott, tíz évvel ezelőtt. Jön-e tisztább kor, vagy marad a korrupció, a hatalom csúcsaiba is befészkelődő zsigeri zsákmányszerzés? Veszélyes vizekre jutottunk. Ha naponta derülnek ki újabb és újabb botrányok, robbannak bombák pártok háza táján, a maradék remény foszlik szét. Az Isten óvja meg az országot attól, hogy otthonmaradásukkal szavazzanak a polgárok két év múlva. Arpási Zoltán Gyula, 1929. Békés vármegye közkórházának sebészeti pavilonját ábrázolja a képeslap, amelyet nyolcfilléres bélyeggel adott postára az üdvözlet küldője
