Békés Megyei Hírlap, 2000. október (55. évfolyam, 231-255. szám)
2000-10-21-23 / 248. szám
2000. október 2 !-2.'!., szombat-hétfő A Békés Megyei Hírlap Melléklete „Apátok hős volt...” Emlékeznek az ‘56-ban elítéltek gyermekei Király Béla hagyatéka „Ha kilopjátok a ruhámat a kórházi raktárból, jövök!” Nosztalgiazene A szegedi csikós a Körös parton is itat! Utolsó csöngetés Tehát újfent ötvenhat, október 23. Amit nem csupán publicisztikailag vagy éppen történelmileg, hanem — egyelőre még — szubjektív módon, személyes emlékezet alapján is életre kelthetünk. Igaz, már-már az utolsó pillanatban. Hiszen a „pesti srácok” is elérték a nyugdíjas kort, vagy maholnap elérkeznek oda. Ami hallatszik tehát, jószerével az utolsó csöngetés. Mert akik érett fejjel vetették magukat a forradalomba, bizony idősek, megöregedtek, vagy — alighanem a többség — eltávoztak e világból. E világból, amely megpróbálja a maga szája íze szerint továbbadni és magyarázni a történteket. A történelmet, ha tetszik. Nem kevés azok száma, akik tudva- tudattalanul, adott pillanatban úgy döntöttek, vagy ma „gondolják” úgy, hogy mostantól minden másképp volt. Ez ugyan a humoristáknak is kedvelt fordulatuk, de azért még sajnálatosan igaz. ítélése szempontjából. Nevezetesen, hogy sokan, akik tudatosan akarták, akartuk az átalakulást, sőt, fordulatot, megrendültén figyeltük a kitört felkelés, a szabadságharc elemi erejét. De hadd beszéljek illendőbb módon, ostoba diktatúra megdől, és valami új következik. Nem vitás, hogy ez a legfontosabb ötvenhat megértéséhez. Hogy az emberek túlnyomó többsége károsnak, sőt elviselhetetlennek ítélte a fennálló politikai rendet. Ez mozgatta a forradalmi fejleményeket. De hogy a résztvevők, egy országnyi ember fejében pontosan mi minden járt, hogyan hatották rá a történtek, és ki-ki milyen pillanatnyi törekvés, milyen távolabbi cél érdekében cselekedett (vagy maradt éppenséggel passzív), azt akkor és még sokáig alig lehetett sejteni. Az ellenindulat lényegében homogenizálta, hasonneművé tette, vagy legAz események a Magyar Rádió ostromlott falai közt, egy szerkesztőségi szobában bonyolult gondolatmenetet provokálnak E sorok írója sok mindent megért eladdig, mígnem elérkeztek az ötvenhat október 23-ához vezető, szabadságot és igazságot követelő hetek, napok. Minek folytán nem az ^események” hatására döbbent rá a változás, a változtatás szükségességére, hanem már sokkal-sokkal előbb. Ez persze „önigazolásként” lehet teljesen érdektelen, annál megfontolan- dóbb az egykori gondolkozásmód megelsősorban a magam nevében. Huszonharmadika éjszakáján, ha mégannyira érzem is, hogy végre, végre megkezdődött, amit akartunk, szabad lesz a sajtó, hisz ledőlt a Szobor, a Rádió ostromlott falai közt, egy szerkesztőségi szobában, ez némileg bonyolultabb gondolatmenetet provokál. De ebbe most ne menjünk bele. Elég annyi, amiben bizonyos voltam, hogy a rendszer, a kegyetlen és alábbis ekként láttatta a tengernyi akarást, igyekezetét. Félreértés ne essék. Az emberség szándéka dominált. Huszonnegyediké hajnalán, többedmagam- mal, mondhatni, békés módon, bántatlanul hagytam el a Rádió székházát, a fegyveres, kézigránátos, immár győztes fiúk sorfala közt. Pedig ahogy én nem tudtam, hogy mi motoszkál a gondolataikban, ők sem tudhatták, hogy újságíróként, rádiósként mit írtam, mit mondhattam, tehát kiféle, miféle vagyok, és mit gondolok. Nem is igen kérdezték. De szidalom se hagyta el a szájukat. Ilyen tisztán fogant a forradalom. A következő napokban, hetekben végzett rádiós tevékenységem és a megtorlás, ami ezért pályámon ért, nem tartozik ide. Már csak azért sem, mert még csak nem is hasonlítható sokak szenvedéseihez. Különben is, a bosszú és az elnyomatás hosszú korszaka következett, a hazugság és a rágalom időszaka, ötvenhat igazát tekintve, a bénult némaságé. Nem sejtettük, mikor lesz ebből feltápászkodás, legföljebb reménykedhettünk, hogy megérjük. Az elhallgatás évtizedeiben úgy tetszett, továbbélt a látszólagos egység, hol a dac, hol az utálkozás valószínűsítette az együvé tartozást. Mindez ma olyan távoli, mintha a rendszerváltozástól nem csekély tíz esztendő, hanem egész emberöltő választana el. Persze fölfogom, hogy számos kortársam, aki túlélt mindent és megérte a mát, más- és másféleképpen vélekedik múltról és jelenről. Réges-rég nem roko- nítja őket az alapjában egységes forradalmi ellenállás szelleme. De hogy gyűlölködő, szélsőséges hang, békeidőben különösen disszonáns, embertelen, kirekesztő törekvés is hivatkozhassék ötvenhatra, az elfogadhatatlan. Számomra, mindenesetre az. Akkor is, ha tudjuk, a vereség rettenetes volt, gyötrő és megalázó, de alapjában külső hatalom mérte ránk. A föltámadás pedig, amiben legföljebb reménykedni lehetett, hogy egyáltalán megéljük, szintúgy nem a mi — közvetlen — érdemünk. (Ötvenhatnak természetesen, történelmileg, része van benne, de az más kérdés.) Egyszóval, úgy képzelem, az ötvenhatosoknak ma — a demokrácia, a szólásszabadság körülményei közt — kritikusan, ha kell, erősen kritikusan, de a mértékletességet, a méltányosságot kell (kellene) képviselniük. Ez és csakis ez cseng egybe legendás ifjúkorukkal. Minden más képmutatás vagy gonoszság. Arra gondolok, hogy azok a srácok, akik azon az októberi éjszakán a Rádiót sikeresen megostromolták, s egyszerre tanúsítottak — nem túlzás — világraszóló bátorságot és emberséget, ma, hatvanas éveiket taposván, nem is fordulhatnak más irányba. Aki mégis, az nem azonos egykori önmagával. Annak arca elveszett. Balog János A RÁDIÓ MELLETT Jobbágy Károly Rólunk beszélnek minden nyelven sikong az éter és csodál: ,f>ávid harcol Góliát ellen." Népmilliók aggódva nézik, hányán indulnak halni még? S küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek a füttyöngő golyók hangja közt támadnak neki a pribéknek. Nem akartunk híresek lenni, ilyen áron meg semmiképp, hisz' bánatunk már végtelennyi, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáljon s fiaink kapják a golyót. Kint ágyú szól, gyors lövés pattan, a falról Petőfi figyel, ahogy járkálok egymagámban. így járkált ő is átkozódva ,Jturópa újra csendes..." Ól csak minket húz a sors karóba, csak minket öl száz év után is ugyanaz, aki hajdan ölt, hogy hányán hullunk? — sose számít. Mások csodálják bátorságunk mi meg naponta meghalunk, dzsida, s golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul s csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenképpen minden mindegy, hát Eletet adunk Szabadságért cserébe. És ha a Sors minket így büntet, mert hogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, s tudjuk, hogy mindent megbocsát. Budapest, 1956. október 29. (Megjelent az Irodalmi Újságban, 1956. november 2-án.) Babérsöprés Gyulán Vasárnap ünnepélyesen átadják Gyulán a posta épületét. Az újat, de nem szépet. Biztosan lesznek nagy és hangzatos beszédek a tervezők és az építők dicsőségére, valószínű lesz nemzeti színű szalag, hozzá olló, amivel átvágják. Vagyis avatás lesz, üzembe helyezés, ahogy illik egy ekkora nagy beruházásnál. Elég lesz utána a sok babért összesöpömi. Mindenesetre, ha polgármester lennék Gyulán vagy országgyűlési képviselő, esetleg postavezér, beszédemben először is bocsánatot kérnék a várostól és polgáraitól, amiért az a postahivatal oda épült. Utána fogadalmat tennék, hogy soha többet ilyen merényletet az ország egyik legszebb városa ellen nem fogunk elkövetni. Nem engedjük meg, hogy egy műemléki jellegű, egy városképileg egyedi környezetbe oda nem illő bunkert, rakétasilót, uszodát (ilyeneket mondanak a gyulaiak) építsenek, hogy a zöldfelület felét elvegyék, s modem kandelábereket állítsanak fel. Különben megtörténhet, hogy holnapután arra ébredünk: a Tiszántúl talán legszebb téregyüttesén, az Erkel-Petőfin vandál kezek megpróbálják megismételni, amit az Eszperantó téren elkövettek. Mostantól, aki hangulatra vágyik, annak nem lesz érdemes elsétálni oda, bandukolni a régi háA postavezér erőltette a városra. zak tövében, mert nincsenek már régi házak, és nincs már tér sem. Az Aranykereszt étterem sarki asztalához sem lesz érdemes beülni és nézni az ablakon át, miként színesednek a falevelek vagy hull a hó a század eleji hangulatot árasztó városrészre. Mindez a múlté, a századelő is, a hangulat is, I csak a kivagyi, mellet düllesztő huszonegyedik század van, amely pénzével és hatalmával beleterpeszkedik az évszázados hangulatba. Egy városatya szerint az önkormányzat nem volt döntési helyzetben, amikor az új posta felépítéséről határoztak. A postavezér erőltette a városra az épületet, annak ellenére, hogy a kiállított látványterv melletti vendégkönyvben a bejegyzések kilencven százaléka tiltakozott az építés ellen. Lehet, de akkor fel kell tenni a kérdést: kié a város? A postavezéré, a Magyar Postáé vagy a gyulaiaké? S ki mondja meg, hogy mi épül ezen a tíz éve istenverte helyen? Nem a képviselőtestület, a polgármesteri hivatal, a főépítész? Ami megtörtént, az megtörtént. Az új postaépület most már ott áll időtlen időkig, mementójaként az ostobaságnak. Reménykedjünk, hogy az utolsó ilyen mementó Gyulán. Arpási Zoltán Doboz, (?). Egy réges-régi képeslap Dobozról. Pontosabban egy jó minőségű felvétel, amelyből képeslapot készítettek, hogy évtizedekkel később — most — az utókor csodálkozhasson, milyen is volt valamikor a behavazott falu
