Békés Megyei Hírlap, 2000. augusztus (55. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-05-06 / 182. szám

2000. augusztus 5-6., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Armstrong hetvenéves „Houston, itt a Nyugalom Tengere bázis. A Sas leszállt” Pribojszky Zsófia elismerései Aranyérmet kapott a békéscsabai festőművész Nagy Imre, a földosztó „Minden cövek egy koporsószeg a nagybirtok ravatalán” Aki mindenhol magyar maradt Doboz központjába, a régi katolikus parókiára költözött. Felújíttatta a község egyik legrégebbi épületét: abban szép, egyszerű bútorokkal be­rendezett lakrészt alakítottak ki ré­szére, a ház másik felében pedig az alkalmanként idelátogató békéscsa­bai plébánosnak és a dobozi vendé­geknek rendeztek be imatermet. A faluban töltött gyermekkor óta eltelt oly sok év után hazatérő grófnő új otthonában fogadott bennünket. Jeanne-Marie Wenckheim (teljes ne­véhez a Dickens is hozzá tartozik, de Magyarországon csak a régi családne­vét használja) még a diktafon bekap­csolása után is kérdez. Faggatja az új­ságírót, annak korai éveiről, melyek szintén egy Wenckheim-kastély „tövében”, Szabadkígyóson teltek el. Pedig nem ezért, hanem a hazatelepü­lő asszony válaszaiért jöttünk Doboz­ra, hogy megtudjuk, milyen tervekkel érkezett haza a főrendi leszármazott, aki „belakta” a fél világot. — Hö nem haragszik, szeretnénk megkérdezni... — ... engem az érdekel egy kicsit, az emberek hogyan vélekednek a Wenckheim családról. Nekem egyálta­lán nem mindegy: itt éltünk, a nagypa­pám és a család sok jót tett... Most, hogy itt vagyok, sokat beszél­getek az emberekkel, megállunk az ut­cán, elkezdenek mesélni: ez volt, az volt. Szeretnek erről beszélni. Sokan azt mondták nekem: „Emlékszik? Mi együtt játszottunk!” Ez annyira szép dolog, igazán úgy érzem ilyenkor, hogy hazajöttem — utóvégre az ember mindig haza vágyik. Láttam az ameri­kaiakat, akik azért látogattak Angliába, mert tudni akarták, honnan jöttek. Tud­ja én is így vagyok ezzel, több mint 50 éve annak, hogy elmentem, mégis bár­hol megkérdezték a származásomat, mindig azt mondtam: magyar vagyok. Nagy büszkeség tölt el emiatt. Sok ma­gyar él a világban, és fel lehet nézni rá­juk, mert nagy részük a semmivel érke­zett nyugatra — mint az én családom is —, mégis boldogultak. — Tényleg teljesen magyarnak tart­ja magát? Hiszen a család Ausztriából származik és a testvére ma is ott él. Osztrák öntudata nincs? — Nincs semmi, csak magyar. Va­lóban vannak olyan Wenckheimek — a testvérem, Engelbert is ilyen, ő Bécs- ben él — akik osztráknak érzik magu­kat, de az én lelki beállí­tottságom, temperamen­tumom olyan mint a pap­rika. Mondok egy példát. Angliában, ha szóba ke­rült valamilyen társalgás során a férjem, gyakran így azonosították: „Á igen, tudom, Christopher Dickens! A felesége azt hiszem magyar, nem­de?” Úgyhogy az én nemzetiségem mindig a magyar maradt. — Nehéz volt elvisel­ni, hogy itt kellett hagy­niuk az országot? — Nagyon nehéz volt. A papám mindig itt élt, itt volt mindene, itt gazdálkodott. Kevés ér­téket tudtunk elvinni, azt is csak Bécsig, ott aztán egy amerikai bomba a holmink nagy részét el­pusztította. Hamarosan meghaltak a szüléink is — édesanyám 1947-ben, édesapám 1949-ben —, 14 éves ko­romra árva maradtam. Mindenünket elveszítettük a bátyámmal: hazánkat, szüleinket. Végül apám osztrák barátai segítettek rajtunk, akik Dobozra jártak vadászni. Amikor a papa beteg lett, őket kérte meg, hogy vigyázzanak ránk. Jó emberek voltak, támogattak minket. A testvérem Bécsben maradt, de én tovább szerettem volna menni. —Afrika, Franciaország, majd Skó­cia következett ha jól tudjuk... — Igen, 18 éves koromban Algériá­ba mentem, a nagymamámhoz... — O hogyan került Eszak-Afrikába? — A fia, Krisztián Nizzában élt, meg­nősült, majd az akkor Franciaországhoz tartozó Algírba került és vitte magával Wenckheim Dénesnét, a nagymamámat. Én meglátogattam őt Afrikában, és ott is maradtam egy évre. Onnan Párizsba mentem, légi kísérőként szerettem volna elhelyezkedni, de nem tudtam angolul, így került képbe Nagy Britannia. Idős, skót házaspár vett pártfogásába északon, kaptam hivatalos brit útlevelet is. De nem bírtam magammal, ismét útra keltem, a cél Kanada volt. Igazából az Egyesült Államokban akartam letelepedni, de amikor sorba álltam vízumért—még Pá­rizsban — azt mondták, hogy túl sok már a magyar az USA-ban, nem kellek! Kanadában még befogadtak. Két hotelben dolgoztam, nagyon szerettem ott lenni, bár nagyon hideg hely — mindig fáztam! — Mit csinált a hotelben? — Jól ment a sorom: az előcsarnok­ban árultam egy kis butikban, újságot, ajándékot... — Tudták a munkaadói, hogy ön egy vérbeli grófnő? — Nem, de egyszer odajött valaki hírlapot venni és azt mondta: „Maga nem kanadai”. Azt válaszoltam: „Valóban”. „Hát akkor honnét jött?” Elárultam, hogy magyar vagyok, mire ő: „Én is! Mi a neve?” Amikor el­mondtam, hogy Wenckheimnek hív­nak, megdöbbent. Kiderült, beszélge­tőpartneremhez rokoni szálak fűznek, de mivel a barátnője kíséretében ven­dégeskedett a hotelben, én meg ugye a pult mögött, azonnal kikötötte: „Erről nem beszélünk többet!”. Ismét Skócia következett, mint fia­tal korom új otthona, majd egy másik rokontól kapott meghívás eredménye­ként Argentínába utaztam egy évre. Nagyon szép volt. Ezután Londonban dolgoztam, ahol már egyre inkább úgy éreztem: férjhez kellene mennem. Ak­kor azt gondoltam, ha harminc éves koromig nem házasodom meg, Indiába megyek dolgozni — mert az életben valamit csinálni kell, segíteni máso­kon. Miért élünk? A pénzért, mindig csak a pénzre gondolni, ennyi lenne az egész? Nem hiszem. — Aztán mégis inkább üzletasszony lett. — Az már jóval később történt. Én örököltem, a féljem rám hagyta felme­nője, Charles Dickens író székét és asz­talát, amelyen dolgozott. Vállalkozá­sunk, amely már jó ideje a regényíró ne­vét viselő alapítványként működik ezek­nek a bútorolaiak a másolásával, és érté­kesítésével indult. Amerikában jól ment az üzlet, mert a Karácsonyi ének című könyve miatt Dickens rendkívül népsze­rű a tengerentúlon. Később több alapít­vánnyal kezdtem foglalkozni, mintegy harmincat szerveztünk a Dickens név köré. Gyerekekkel, betegekkel és alko­holistákkal foglalkoznak, segítenek raj­tuk. Ma már Catherine, a lányom intézi az ügyeket: ő mégiscsak Dickens és tud beszélni a család nevében.-j- Tervez-e Magyarországon ha­sonlót? ’— Gondolom idővel itt is megszer­vezhetnénk egy Dickens alapítványt. Kezdenem kellene valamihez, amiből fenn lehetne tartani az alapítványt, mert kérni nem akarok. Nagyon nehéz az idősebbek sorsa. A fiatalokon már látom, hogy tettre készek de akik felett eljárt az idő, azok nehezen élik meg a változásokat. Vi­gyázni kell az öregekre! Ezért nagyon szeretnék itt Dobozon például egy sze­retetotthont létrehozni. — Miből építené fel, miből működ­tetné? — Még nem tudom, de bízom Isten­ben. Elsősorban azonban az emberekre szeretnék hatni, meg kell győzni őket: a magyarok soha nem állnak meg, mindig jutnak valahová. Bízni kell, hinni benne és akkor menni fog! Ezért jöttem haza, megpróbálom felvenni a ritmust, a következő lépcsőben pedig serkenteni az embereket — ez lassú folyamat, de én nem sürgetek senkit és semmit. Fontos dolog, az élettől nem csak elfogadni kell tudni, de visszaad­ni is szükségszerű. Vandlik János ,,Az én lelki beállítottságom, temperamentumom olyan mint a paprika” D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET IB ——— Szeretem Orbán Viktort! Vasárnap jön a miniszterelnök! Hozzánk. Ide a megyébe, Elekre, a németek világtalálkozójára, ahol millenniumi zászlót ad át. Orbán Viktor Békéscsaba felől, a 44-esen kö­zelíti meg a várost. A Gyula határában kialakított körforgal­mú csomópontnál jobbra fordul, rákanya­rodik a várost elkerülő új útra, aztán az eleki leágazásnál megint jobbra tart. Ez holtbiztos. Azt is mondhatnám: tuti. Csak a hülye nem tudja, meg az, aki nem ezen az úton közlekedik. Mert aki erre jár, tanúsíthatja, bizony hogy erre jön a kormányfő. Úgy glancolják a Békéscsaba— Elek távot, hogy csuda. Kezdődött azzal, hogy a hét elején az út mentén levágták az itt-ott hasig érő füvet. A gépekkel néhol még az árok oldalára is lemerészkedtek. Aztán jött az aszfaltfoltozó gép, bekátyúzta a finom kis mélyedéseket. A korábban magas fű által jótékonyan eltakart tengernyi sze­mét ugyan ott maradt az árokban, már gondoltam is, elha­lasztják a nagy látogatást, de tegnap reggel nekiállt a brazil gépsor, gyűjtötte a szemetet, s lapáttal egyengette az aszfal­tút peremét (ha az a mafla sofőr ne adj' isten lehajtana az út­ról, ne zökkenjen akkorát a kerék). Olyat láttunk az elmúlt napokban Csaba és Gyula, Gyula és Elek között, amilyenre emberemlékezet óta nem volt pél­da. Még azt sem várták meg, hogy az újonnan kialakított körforgalmú csomóponton kizöldelljen a fű, gyeptéglát hoztak, hadd higgye a kormányfő, magától kinőtt... Mi több, tegnap virág is került a csomópont közepébe. (Gondo­lom, ha elmegy a miniszterelnök és her­vad a virág, újat ültetnek.) Okos dolog ez a nagytakarítás a negyvennégyes mentén. Hadd lássa a miniszterelnök, takaros ez a megye, figyelnek a szépre. Ha szegények is vagyunk, de igényesek. Új útra, gyorsforgalmira ugyan nem telik, a karbantartásra legalább futja. Csöppnyi ciniz­mus nélkül mondom, ilyen utakat csak a Lajtán túl látni. Egészen más kedvvel autóztam itt az elmúlt napokban, mint korábban. S közben rájöttem, tulajdonképpen szeretem Or­bán Viktort. Csak egy bajom van vele: ritkán jár Békés me­gyébe. S hajön is, mindig a negyvennégyesen. Legközelebb mehetne a 47-esen, a Kondoros—Nagyszénás vagy a Békéscsaba—Tótkomlós közötti úton. Sőt, utazhatna egész évben. Mindennap valahová. Autóval. Itt-ott megállna, ke­zet fogna az emberekkel, megnézné mit csinálnak, hol lak­nak, hogy élnek. Higgyék el, egy éven belül olyan gyönyörű lenne ez az ország, hogy rá se ismernénk! Arpási Zoltán ...utazhatna egész évben. Medgyesegyháza, 1927. Mozgószínház. Pontosabban — a cserepeken olvasható szöveg szerint — EDISON MOZGÓ, ma úgy mondanánk: mozi. A mozgószínház megszűnt, helyére üzlet és lakás került. A mozi viszont még „él”, de már nem EDISON — ;v,

Next

/
Oldalképek
Tartalom