Békés Megyei Hírlap, 2000. augusztus (55. évfolyam, 178-204. szám)

2000-08-12-13 / 188. szám

2000. augusztus 12-13., szombat-vasárnap Varnus Xaver játszott A sírkertben gyönyörű orgonamuzsika szólt, kegyeletteljes, megindító A Békés Megyei Hírlap Melléklete Egy falu csillagai 6 Törőcsik Mariról, Koncz Zsuzsáról és Misuról — Pélyen 6 A háború Robinsonja Huszonnyolc év rejtőzködés egy szigeten A 94 éves Erich Rieger újra itthon van. Békéscsabán, ahová — miként ő mondja: vakációs gyerekként — 1918. július 6-án megérkezett, hogy aztán életre szóló barátságot kössön a várossal. Akkor '24-ig maradt, majd két évre visszajött, de szíve ké­sőbb is gyakran visszahúzta. Hat­vanöt óta pedig csaknem minden esztendőben eljön gyerekkora emlé­kei közé. A csabaiak barátjának vallja magát. Ha lenne tiszteletbeli polgár cím a városban, bizonyosan neki ítélném oda elsőként. A Fiume szálló éttermébe ülünk le be­szélgetni, egy ünnepi, megérkezését köszöntő ebédre. Elöljáróban mintegy alapelvként leszögezi, a műveltséget teszi az első helyre, csak utána jön az intelligencia. Amíg hozzák az étlapot, a szülőföldet idézzük fel. A huszadik századdal csaknem egyidős karlsruhei docens, népfőiskolái tanár az Osztrák- Magyar Monarchiához tartozó, virágzó üvegipa­ráról híres csehországi Gablonzban (cseh nevén Jablonecben) született 1906. május 29-én. Erich Rieger édesanyja az első világháború utáni zűrza­vartól és nyomortól tart­va Békéscsabára jött dol­gozni, akihez aztán nagy­nénje kíséretében 12 éves fia is ideutazott egy nyár­ra. (Mialatt az étlapot böngésszük, megtudom: vendégem kedvence a pörkölt, csak ritkán ehe­ti, mert egyedül Csabán tudják jól főzni. Végül csókakői húsle­vest és borjúpaprikást rendelünk, hoz­zá — ahogy dukál — két deci vörös­bort.) A vakációból hat év lett, s mire Erich Rieger 18 évesen hazautazott, már kiválóan beszélt magyarul. 1932- ben jött vissza először, s mindjárt két évig itt maradt. Később újra jött, akkor már rövidebb időre, s a kapcsolata az­óta sem szakadt meg a várossal. A háború szülővárosában érte, haj­Ebéd a huszadik századdal A csabaiak barátjának vallja magát szál híján, de megúszta az SA-t és az SS-t is. A háború után tudta, mint né­metnek mennie kell, ha a csehszlovák fennhatóság alatt maradó Gablonzban nem akar magának kellemetlenséget. „Mint kitelepített német, általában so­se tartottam a tömeggel” — hozza tud­tomra, majd elmeséli kalandos mene­külését előbb Szászországba, onnan pedig a francia határ közelében fekvő Karlsruhéba, ahol 1946 óta él. Erich Rieger a magyar nyelvet máig nem felejtette el, egyre hibátlanabbul idéződnek fel benne a magyar szavak. (Közben megérkezik a leves: gőzö­lög az aranysárga húslé, benne húsda­rabok, zöldség, tojássárgája. Rieger úr el van ragadtatva, azt mondja, ilyen finomságokat csak itt tudnak harmoni­kus ízzé összefőzni.) — Mindenre emlék­szem, ami itt történt ve­lem — erősíti meg több­ször is, miközben nevek és emlékek buzognak fel belőle. Elsőként Lauri- nyecz Ádám városi gaz­dáé a Selyem utcából, ahol először lakott. Majd Fekete tanító úrról beszél, aki a katolikus iskolában tanította, a keresztnél. A tanító úréknak nem volt gyerekük, ezért befogad­ták, hosszú ideig náluk la­kott, különben is édesany­ja nevelőnőként dolgozott jómódú családoknál, s ott nem örültek volna a fiúcs­kának. Fekete tanítónak — az iparosok és a tanítók voltak a legszegényebbek, tudjuk meg — nagy kertje volt, disz­naja, tehene, sőt — idéződik fel a nyolcvan évvel ezelőtti történet — egyszer a disznó majdnem megfulladt, mert répát nyelt. De megfeszítették a jószág vállát és az „kiköpte” a bajt okozó falatot. Fekete tanítóék még a piacra is kiküldték árulni egy szakajtó spenóttal, szívesen tette, ha tovább faggatnám, talán még azt is megmon­daná mennyit adott el belőle és meny­nyiért. (A levessel végeztünk. Hozzák a borjúpaprikást, sűrű vörös szafttal, mintha egy perce merték volna ki a bográcsból. Mellette galuska, friss, könnyedén válik szét a fogak alatt.) Ahogy a zaftot rádolgozzuk a galuskára, újabb nevek kerülnek elő az emlékezés mélységesen mély kútjából. Először a Flamm-malom kerül szóba, aho­vá Erich Rieger édesanyja elő­ször állt be dol­gozni (címét a gablonzi újság­ból nézte ki), az­tán a hatgyerekes gerendási Liptákékról be­szélgetünk, akik­nél a gyerek Erich szintén éveket töltött el, nagy szeretetben. Hetven holdas gazdaságuk volt, az állatokat kel­lett legeltetnie, s mielőtt elindult a jó­szágokkal, bement a kamrába — soha nem szóltak rá —, kanyarított magá­nak egy darabot a tábla szalonnából. Szarnék fogorvosék is szóba kerül­nek, akiknek két lányát Erich Rieger édesanyja nevelte, s Rosenthal doktor­ék, ahol karlsruhei vendégem egykor — egyetemi vizsgákkal a háta mögött — oktató és nevelő volt. Nevek az ismeretlenség homályá­ból. Valahogy mégis közel állnak hoz­zám. Rosenthalék talán épp azáltal, hogy tragédia sora sújtotta a családot. Előbb a lányukat vesztették el, mandu­laműtét után orvos apja karjai közt el­vérzett, majd Rosenthal úr ment el, magas vérnyomás végzett vele. Erich Rieger még jó hetven év távolából is emlékszik Amati-hegedűjükre és Rosenthal úr temetésére, a Kulpin- kereskedésben vásárolt alkalmi nyak­kendőt még ma is őrzi. (A borjúpaprikás elfogyott, a hús is, A Fiume szálló azokból az évekből, amikor az épület előtti piacon spenótot árult a gyerek Erich Rieger a galuska is. Ha nem szégyelltem vol­na, bizony kitunkolom a maradék zaf­tot. Rieger úr a felénél abbahagyja. „Nem megy, már sok nekem, valami­kor két tányérral is meg tudtam enni” — szabadkozik, s régi vágású úriem­berként a pincértől is elnézést kér, nyugtatja, nem a paprikással volt baj, hanem az ő kapacitásával.) Aztán megtudom, hogy Péli Mi­hálynak, az Előre elnökének üvegbolt­ja volt Csabán, Fischer könyvkötő pe­dig — náluk is lakott és tanult a fiatal Erich — az Előrében jegyzősködött. Az emlékezet szárnyán még előbuk­kan Orlai Valéria színésznő, akivel Szamekéknál találkozott. Ugyanitt lát­ta Patkós Irmát Sziklay Jenő színész oldalán. Nagy idők nagy emberek! Simon asztalosról is — akinek na­gyon szép lánya volt — van története Rieger úrnak. Életében először náluk ivott alkoholt, amikor első locsolkodá- sára ment. Kozsuch kovács is bekala­pálta magát a Fiume ünnepi asztalára. Rieger úr oly érzékletesen beszél a ko­vácsról, hogy szinte hallani az üllő csengését, amint ütemesen koppan raj­ta a kalapács. A sornak még nincs vé­ge, Teva- néknál — ahol a két gyereket: Gábort és Zsu­zsát németre tanította — Kosztolányi Dezsővel talál­kozott. Most is maga előtt lát­ja, amint egy pesti bírósági tárgyalásról mesélt, ame­lyen elsírta magát a nagy költő. Lassan menni kellene. Rieger úr leve­zetésül még el­sorolja, kik laktak a mai József Attila utcában, a papírbolt és az Élővíz-csa­torna között. (Fizetek. A pincér hozza a számlát. Nem sajnálom a pénzt az ebédre. Nem csak a csókakői húsleves és a borjú­paprikás miatt.) Mielőtt elköszönnénk egymástól, Rieger úr még elmondja, nem érdekli, mit ér meg és mit nem. Este lefekszik, reggel felkel, nem rajta múlik, hogy meddig él. Aztán szomorúan megjegy­zi, nagyon fájlalja, hogy kilencven éves korában nem köszöntötte őt a polgár- mester, mint a csabaiak nagy barátját. Amikor kezet fogunk, még mosolyogva megjegyzi: „Talán jövőre, ha megérem a kilencvenötödiket.” A. Z. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ŰTJAI Nem tudom, az új köztársasági elnök szerda reggel átszólt- e a miniszterelnöknek? Megmondta-e neki, hogy külföldi utazásait a jövőben maga kívánja bejelenteni, vagy hivata­la, esetleg a Magyar Távirati Iroda útján szeretné a nyilvá­nosság tudomására hozni. Semmi esetre sem tart igényt arra, hogy a kormányfő — mint tette legutóbb —, szerda reggelen­ként elpletykálja a rádióhallgatók százez­reinek, merre is megy legközelebb. Akik ugyanis hallgatták az adást vagy olvasták a lapok erről szó­ló híradását, a miniszterelnöktől tudhatták meg, hogy Mádl Ferenc első útja nem Vatikánba vezet, mint tervezték, ha­nem az ENSZ-közgyűlésére. Ha köztársasági elnökünk nem kérte ki a miniszterelnöki ügybuzgalmat, akkor bizony rosszul tette, és nem kell csodálkoznia azon, hogy a közvé­lemény és a sajtó egy (jelentős) része a jobboldal képvise­lőjének tartja, mert a rádiós interjúban elhangzottak akár azt is sugallhatják, hogy az államfő a lépéseit egyezteti a (jobb­oldali) kormánnyal. Azért ez a „jobboldalizás” sem lehet véletlen, ha arra gondolunk, hogy Mádl Ferenc az elnöki hivatal szélnek eresztett — vagy magától távozó — munkatársainak üresen maradt helyét zömmel a miniszterelnöki hivatalból töltötte fel. Ahol ugye köztudottan politikailag nem független szak­értők ülnek, de nem is baloldaliak. Csak emlékeztetőül jegyzem le: Göncz Árpád változtatás nélkül vette át a hiva­tali apparátust, s tudott velük együtt dolgozni tíz éven ke­resztül. Egy pillanatig nem tartott attól, hogy ellene dolgoznak majd vagy esetle­ges eltérő politikai nézeteikkel rombolják elnöki tekintélyét. Akárhogy is, nem kezdődött túl jól az új köztársasági elnök hivatali ideje. Már a grandiózus, a brit királyi ceremóniák ünnepélyességével vetekedő Kossuth- téri beiktatási ünnepség vihart kavart. Okkal gondolta az egyszerű magyar, hogy a felhajtás — ezredéves évforduló ide vagy oda — felesleges, a ráköltött 120 milliónak lenne jobb helye is az országban. Erről nyilván nem Mádl Ferenc döntött, de erkölcsi terheit — akár tetszik, akár nem — ne­ki is viselnie kell. Új köztársasági elnökünk a Parlament előtt hitet tett amellett, hogy pártok felett álló, és a közmegegyezést elő­segítő államfő kíván lenni, lekaparni magáról annak gyanú­ját, hogy a jobboldal embere. Az ehhez vezető út — mint látható — igen keserves. De végig kell rajta menni, az or­szág és a maga érdekében. Árpási Zoltán ... a ,Jobboldalizás” sem lehet véletlen. ■H ■■■■■■ HH Kondoros, 1905. A Főutcza. Akkor még földúttal, rajta tengelyakasztó sárral. (A lapot Kupecz Vilmos kereskedő adta ki.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom