Békés Megyei Hírlap, 2000. augusztus (55. évfolyam, 178-204. szám)
2000-08-12-13 / 188. szám
2000. augusztus 12-13., szombat-vasárnap Varnus Xaver játszott A sírkertben gyönyörű orgonamuzsika szólt, kegyeletteljes, megindító A Békés Megyei Hírlap Melléklete Egy falu csillagai 6 Törőcsik Mariról, Koncz Zsuzsáról és Misuról — Pélyen 6 A háború Robinsonja Huszonnyolc év rejtőzködés egy szigeten A 94 éves Erich Rieger újra itthon van. Békéscsabán, ahová — miként ő mondja: vakációs gyerekként — 1918. július 6-án megérkezett, hogy aztán életre szóló barátságot kössön a várossal. Akkor '24-ig maradt, majd két évre visszajött, de szíve később is gyakran visszahúzta. Hatvanöt óta pedig csaknem minden esztendőben eljön gyerekkora emlékei közé. A csabaiak barátjának vallja magát. Ha lenne tiszteletbeli polgár cím a városban, bizonyosan neki ítélném oda elsőként. A Fiume szálló éttermébe ülünk le beszélgetni, egy ünnepi, megérkezését köszöntő ebédre. Elöljáróban mintegy alapelvként leszögezi, a műveltséget teszi az első helyre, csak utána jön az intelligencia. Amíg hozzák az étlapot, a szülőföldet idézzük fel. A huszadik századdal csaknem egyidős karlsruhei docens, népfőiskolái tanár az Osztrák- Magyar Monarchiához tartozó, virágzó üvegiparáról híres csehországi Gablonzban (cseh nevén Jablonecben) született 1906. május 29-én. Erich Rieger édesanyja az első világháború utáni zűrzavartól és nyomortól tartva Békéscsabára jött dolgozni, akihez aztán nagynénje kíséretében 12 éves fia is ideutazott egy nyárra. (Mialatt az étlapot böngésszük, megtudom: vendégem kedvence a pörkölt, csak ritkán eheti, mert egyedül Csabán tudják jól főzni. Végül csókakői húslevest és borjúpaprikást rendelünk, hozzá — ahogy dukál — két deci vörösbort.) A vakációból hat év lett, s mire Erich Rieger 18 évesen hazautazott, már kiválóan beszélt magyarul. 1932- ben jött vissza először, s mindjárt két évig itt maradt. Később újra jött, akkor már rövidebb időre, s a kapcsolata azóta sem szakadt meg a várossal. A háború szülővárosában érte, hajEbéd a huszadik századdal A csabaiak barátjának vallja magát szál híján, de megúszta az SA-t és az SS-t is. A háború után tudta, mint németnek mennie kell, ha a csehszlovák fennhatóság alatt maradó Gablonzban nem akar magának kellemetlenséget. „Mint kitelepített német, általában sose tartottam a tömeggel” — hozza tudtomra, majd elmeséli kalandos menekülését előbb Szászországba, onnan pedig a francia határ közelében fekvő Karlsruhéba, ahol 1946 óta él. Erich Rieger a magyar nyelvet máig nem felejtette el, egyre hibátlanabbul idéződnek fel benne a magyar szavak. (Közben megérkezik a leves: gőzölög az aranysárga húslé, benne húsdarabok, zöldség, tojássárgája. Rieger úr el van ragadtatva, azt mondja, ilyen finomságokat csak itt tudnak harmonikus ízzé összefőzni.) — Mindenre emlékszem, ami itt történt velem — erősíti meg többször is, miközben nevek és emlékek buzognak fel belőle. Elsőként Lauri- nyecz Ádám városi gazdáé a Selyem utcából, ahol először lakott. Majd Fekete tanító úrról beszél, aki a katolikus iskolában tanította, a keresztnél. A tanító úréknak nem volt gyerekük, ezért befogadták, hosszú ideig náluk lakott, különben is édesanyja nevelőnőként dolgozott jómódú családoknál, s ott nem örültek volna a fiúcskának. Fekete tanítónak — az iparosok és a tanítók voltak a legszegényebbek, tudjuk meg — nagy kertje volt, disznaja, tehene, sőt — idéződik fel a nyolcvan évvel ezelőtti történet — egyszer a disznó majdnem megfulladt, mert répát nyelt. De megfeszítették a jószág vállát és az „kiköpte” a bajt okozó falatot. Fekete tanítóék még a piacra is kiküldték árulni egy szakajtó spenóttal, szívesen tette, ha tovább faggatnám, talán még azt is megmondaná mennyit adott el belőle és menynyiért. (A levessel végeztünk. Hozzák a borjúpaprikást, sűrű vörös szafttal, mintha egy perce merték volna ki a bográcsból. Mellette galuska, friss, könnyedén válik szét a fogak alatt.) Ahogy a zaftot rádolgozzuk a galuskára, újabb nevek kerülnek elő az emlékezés mélységesen mély kútjából. Először a Flamm-malom kerül szóba, ahová Erich Rieger édesanyja először állt be dolgozni (címét a gablonzi újságból nézte ki), aztán a hatgyerekes gerendási Liptákékról beszélgetünk, akiknél a gyerek Erich szintén éveket töltött el, nagy szeretetben. Hetven holdas gazdaságuk volt, az állatokat kellett legeltetnie, s mielőtt elindult a jószágokkal, bement a kamrába — soha nem szóltak rá —, kanyarított magának egy darabot a tábla szalonnából. Szarnék fogorvosék is szóba kerülnek, akiknek két lányát Erich Rieger édesanyja nevelte, s Rosenthal doktorék, ahol karlsruhei vendégem egykor — egyetemi vizsgákkal a háta mögött — oktató és nevelő volt. Nevek az ismeretlenség homályából. Valahogy mégis közel állnak hozzám. Rosenthalék talán épp azáltal, hogy tragédia sora sújtotta a családot. Előbb a lányukat vesztették el, mandulaműtét után orvos apja karjai közt elvérzett, majd Rosenthal úr ment el, magas vérnyomás végzett vele. Erich Rieger még jó hetven év távolából is emlékszik Amati-hegedűjükre és Rosenthal úr temetésére, a Kulpin- kereskedésben vásárolt alkalmi nyakkendőt még ma is őrzi. (A borjúpaprikás elfogyott, a hús is, A Fiume szálló azokból az évekből, amikor az épület előtti piacon spenótot árult a gyerek Erich Rieger a galuska is. Ha nem szégyelltem volna, bizony kitunkolom a maradék zaftot. Rieger úr a felénél abbahagyja. „Nem megy, már sok nekem, valamikor két tányérral is meg tudtam enni” — szabadkozik, s régi vágású úriemberként a pincértől is elnézést kér, nyugtatja, nem a paprikással volt baj, hanem az ő kapacitásával.) Aztán megtudom, hogy Péli Mihálynak, az Előre elnökének üvegboltja volt Csabán, Fischer könyvkötő pedig — náluk is lakott és tanult a fiatal Erich — az Előrében jegyzősködött. Az emlékezet szárnyán még előbukkan Orlai Valéria színésznő, akivel Szamekéknál találkozott. Ugyanitt látta Patkós Irmát Sziklay Jenő színész oldalán. Nagy idők nagy emberek! Simon asztalosról is — akinek nagyon szép lánya volt — van története Rieger úrnak. Életében először náluk ivott alkoholt, amikor első locsolkodá- sára ment. Kozsuch kovács is bekalapálta magát a Fiume ünnepi asztalára. Rieger úr oly érzékletesen beszél a kovácsról, hogy szinte hallani az üllő csengését, amint ütemesen koppan rajta a kalapács. A sornak még nincs vége, Teva- néknál — ahol a két gyereket: Gábort és Zsuzsát németre tanította — Kosztolányi Dezsővel találkozott. Most is maga előtt látja, amint egy pesti bírósági tárgyalásról mesélt, amelyen elsírta magát a nagy költő. Lassan menni kellene. Rieger úr levezetésül még elsorolja, kik laktak a mai József Attila utcában, a papírbolt és az Élővíz-csatorna között. (Fizetek. A pincér hozza a számlát. Nem sajnálom a pénzt az ebédre. Nem csak a csókakői húsleves és a borjúpaprikás miatt.) Mielőtt elköszönnénk egymástól, Rieger úr még elmondja, nem érdekli, mit ér meg és mit nem. Este lefekszik, reggel felkel, nem rajta múlik, hogy meddig él. Aztán szomorúan megjegyzi, nagyon fájlalja, hogy kilencven éves korában nem köszöntötte őt a polgár- mester, mint a csabaiak nagy barátját. Amikor kezet fogunk, még mosolyogva megjegyzi: „Talán jövőre, ha megérem a kilencvenötödiket.” A. Z. A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK ŰTJAI Nem tudom, az új köztársasági elnök szerda reggel átszólt- e a miniszterelnöknek? Megmondta-e neki, hogy külföldi utazásait a jövőben maga kívánja bejelenteni, vagy hivatala, esetleg a Magyar Távirati Iroda útján szeretné a nyilvánosság tudomására hozni. Semmi esetre sem tart igényt arra, hogy a kormányfő — mint tette legutóbb —, szerda reggelenként elpletykálja a rádióhallgatók százezreinek, merre is megy legközelebb. Akik ugyanis hallgatták az adást vagy olvasták a lapok erről szóló híradását, a miniszterelnöktől tudhatták meg, hogy Mádl Ferenc első útja nem Vatikánba vezet, mint tervezték, hanem az ENSZ-közgyűlésére. Ha köztársasági elnökünk nem kérte ki a miniszterelnöki ügybuzgalmat, akkor bizony rosszul tette, és nem kell csodálkoznia azon, hogy a közvélemény és a sajtó egy (jelentős) része a jobboldal képviselőjének tartja, mert a rádiós interjúban elhangzottak akár azt is sugallhatják, hogy az államfő a lépéseit egyezteti a (jobboldali) kormánnyal. Azért ez a „jobboldalizás” sem lehet véletlen, ha arra gondolunk, hogy Mádl Ferenc az elnöki hivatal szélnek eresztett — vagy magától távozó — munkatársainak üresen maradt helyét zömmel a miniszterelnöki hivatalból töltötte fel. Ahol ugye köztudottan politikailag nem független szakértők ülnek, de nem is baloldaliak. Csak emlékeztetőül jegyzem le: Göncz Árpád változtatás nélkül vette át a hivatali apparátust, s tudott velük együtt dolgozni tíz éven keresztül. Egy pillanatig nem tartott attól, hogy ellene dolgoznak majd vagy esetleges eltérő politikai nézeteikkel rombolják elnöki tekintélyét. Akárhogy is, nem kezdődött túl jól az új köztársasági elnök hivatali ideje. Már a grandiózus, a brit királyi ceremóniák ünnepélyességével vetekedő Kossuth- téri beiktatási ünnepség vihart kavart. Okkal gondolta az egyszerű magyar, hogy a felhajtás — ezredéves évforduló ide vagy oda — felesleges, a ráköltött 120 milliónak lenne jobb helye is az országban. Erről nyilván nem Mádl Ferenc döntött, de erkölcsi terheit — akár tetszik, akár nem — neki is viselnie kell. Új köztársasági elnökünk a Parlament előtt hitet tett amellett, hogy pártok felett álló, és a közmegegyezést elősegítő államfő kíván lenni, lekaparni magáról annak gyanúját, hogy a jobboldal embere. Az ehhez vezető út — mint látható — igen keserves. De végig kell rajta menni, az ország és a maga érdekében. Árpási Zoltán ... a ,Jobboldalizás” sem lehet véletlen. ■H ■■■■■■ HH Kondoros, 1905. A Főutcza. Akkor még földúttal, rajta tengelyakasztó sárral. (A lapot Kupecz Vilmos kereskedő adta ki.)
