Békés Megyei Hírlap, 2000. július (55. évfolyam, 157-177. szám)
2000-07-15-16 / 164. szám
2000. július 15-16., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Rákosi üzent A jósnő megidézte népünk „hőn szeretett, bölcs” vezérét Czigler Győző emlékezete Százötven éve született a gyulai szanatórium építésze 6 Leltár Felfedezések, amelyek megváltoztatták életünket Simon M. Veronika égi jelet kapott... „Nyolc évvel ezelőtt, egy őszi éjszakán különös álmot láttam. Terus néni, a nagymamám édestestvére bevezetett egy nagy terembe, ahol sok üres vászon volt. Azt mondta, ezeket mind nekem kell telefestenem. Különös álom volt, éveket éltem át és láttam magamat« ahogyan festek. Nagyon sok képet megfestettem. Ma is gyakran felvillan előttem, hogy ezt a képet én már álmomban festettem...” Simon M. Veronika templomokba ajándékként készíti festményeit, mint a legújabbat is, amelynek témája álmában már felbukkant i D-FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET — Amikor felébredtem, elmentem a rokonaimhoz Cseténybe, a szülőfalumba, hogy meséljenek nekem Terus néniről — kezdte művészi pályafutásának különös történetét Simon M. Veronika, a Székesfehérváron élő festőnő. O volt az, aki a gyulai belvárosi római katolikus templomnak megfestette Apor püspök képmását. — Terus néni még pici gyermekkoromban meghalt, alig-alig emlékeztem rá, mégis tudtam, hogy ő jelent meg álmomban. A rokonok elmesélték, Terus néni híres festőművész volt, az akkori nagy politikusoknak ő festette a portréit. A mostohalányával rossz viszonyban élt. Amikor meghalt Terus néni, a mostohalánya kivitte az udvarra mintegy száz festményét és elégette. A rokonokkal való beszélgetés utáni éjszakán újra előjött az álom: láttam Terus nénit és az üres vásznakat. Megint kért a tekintete, ezeket fessem meg. Mondtam: de Terus néni, én nem tudok festeni! Ő pedig: igenis tudsz és fessél! Az álom utáni napon elmentem egy papír—írószer boltba és megkértem az eladónőt, adjon olyan eszközöket, amelyekkel próbálkozhatok. Most már tudom, a lehető legrosz- szabbakat adta, olyan festékeket és papírokat, melyek nem voltak összhangban egymással. Mindezt nem tudva, éjszaka fennmaradtam és megfestettem életem első képét. Reggel megmutattam a férjemnek, azóta is őrzi, semmi pénzért nem hajlandó megválni tőle. — Emlékszik, mit ábrázolt a kép? — Egy impresszionista stílusban megfestett tájkép volt. Későbbi mesterem szerint olyan a festmény, hogy nulláról induló ember nem festhette. Amikor a férjem meglátta, rögtön mellém állt, bár az álmomban nem hitt. Évekig nem beszéltem senkinek a látomásomról... Az életem tele van különös véletlenekkel azóta is. Addig minden olyan kiszámítható volt. A foglalkozásom szakközgazdász, az egyetem után a bírósági szakértői képesítést is megszereztem, s ehhez nyelvvizsgákat. Éltem azt az életet, amit az átlagember: munkahely, család, szórakozás... Szabadidőmben rendszeresen teniszeztem, még ma is amatőrként versenyeken indulok. Tehát nem sok közöm volt a misztikus dolgokhoz. — Mennyire sikerült megfelelnie Terus néni kívánságának? — Az első kép megfestése óta mintegy hatszáz zsűrizett festményem van. Látom, egyes festők mennyit szenvednek, hogy megtalálják témájukat. Nálam ez nem így van, annyi megfesteni való gondolat foglalkoztat, ha éjjel— nappal dolgoznék, négy évre meglenne a munkám. Az álmom óta csak a festészetnek élek. A foglalkozásomat otthagytam, a tanult szakmáimat nem gyakorolom. Ha nem is éjjel—nappal, de reggeltől estig festek mindennap. — Álmodik még éjszakánként? — Minden éjszaka! Legutóbb például azt álmodtam, amit már korábban is: emberek feladatokat adtak nekem, ott álltak mellettem és érződött, ellendrukkerek. Meg kellett küzdenem az ellenérzéssel, a feladattal. Megfestettem a képet, amivel megbíztak és jól, mert elkullogtak az ellendrukkerek. Napok múlva a csákvári alkotótáborban életre kelt az álom. Székesfehérvár városa felkért, hogy fessek a belvárosi Himmer- ház falára egy nagyméretű festményt. Idő hiányában egy délután kellett megfestenem és a festőtársak nem hitték, hogy sikerülhet. Négy óra alatt elkészültem egy másfél méteres Szent Ist- ván-portréval, koronával a fején, ami önmagában is nagyon összetett munka. Mindezt számomra ismeretlen festékkel kellett megoldanom, mely állja az időjárás viszontagságait. Bennem nem volt aggodalom, emlékeztem rá, hogy sikerülni fog. A festőtársak csak álltak és nézték, nem bíztak a sikerben... Terus nénit édesanyám váltotta fel álmomban, szeretetteljes aggodalommal figyeli az életemet. — A gyulai Apor-kép megszületése is a véletlen műve volt? — Előzőleg már nagyon megszerettem a portréfestészetet. Többek között megfestettem a mesterem arcképét is, akinek annyira megtetszett, hogy hajlandó volt érte bármelyik alkotását nekem adni. Ha valami, a gyulai Apor-portré elkészítése teljesen a véletlen műve volt. Az Apor Vilmos Emlékbizottság felkéréséig nagyon sok váratlan fordulat következett be. Nem volt véletlen az sem, hogy a portrét épp Csetényben, szülőfalumban mutattam be egy kiállításon először és utoljára, ahol az Apor-emlékbi- zottság egy tagja meglátta és azonnal „beleszeretett”. így került a kép Gyulára. Apor portréját azóta még ötször kellett megfestenem, hogy azután Székesfehérvár, Nagyvárad, Segesvár, Csongrád és Szolnok templomaiban is kérhessék a hívek az azóta boldoggá avatott püspök közbenjárását. Nem véletlenül kerültek ezekbe a templomokba a portrék: Segesvár Apor Vilmos születését, Nagyvárad papi pályájának kezdetét, Gyula plébá- nosi pályáját szimbolizálja. Dr. Takács' Nándor, fehérvári püspök helyezte őt koporsóba, Csongrád pedig a plébániaépítés során bekövetkezett egyik Apor- csodát mondhatja magáénak. A többször félbeszakadt plébániaépítést azután tudták befejezni, hogy azt Apor Vilmos oltalmába ajánlották. Mi, a családban úgy tartjuk, kétszer indult a festőpályám: Terus nénivel és Apor Vilmossal. Azóta három ország mintegy húsz közintézményében találhatók portréim Kossuth Lajosról, Széchenyi Istvánról, Prohászka Ottokárról, Pázmány Péterről és az Árpád-házi Szentekről. Az idén kétszer állítottam ki Londonban és meghívtak Franciaországba is. — A Bibliában Veronika megtörli kendőjével a vérző Krisztus arcát... — Úgy érzem, amit teszek festészetemben, hasonlatos a szenvedő arc megtörléséhez. Égi jelet kaptam, képeim váljanak Veronika kendőjévé. Szőke Margit Névjegy Született: Csetény, 1952. jan. 8. Családi állapota: férjezett (1989), férje Enyedi Béla, gyermeke Renáta. Pályája: Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (1982). Mesterei a Holland Királyi Akadémiát végzett Bujdosó Dénes, a szobrász, grafikus Szakái Antal, a restaurátor dr. Bajkai Braun Géza és a Budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, Topor András. Budapesten, a Zilahy Stúdióban dolgozott. Szőnyi István Festőakadémiát végzett (1998). Művészeti folyóiratok, így a Délibáb, a Kláris, a Kristály rendszeresen közölnek műveiből. Eddig 20 kötetet illusztrált. Elismerései: nemzetközi festőverseny művészeti díja (1996), nívódíj (1997), Cserhát-díj (1999), a római katolikus egyház elismerő oklevelei, érméi. Kiállításai: Négy országban 50 egyéni kiállítását rendezték meg, három ország mintegy 20 közintézményében találhatók nagyméretű portréi. Árverezésről — háborgó lelkiismerettel Ha a csabai plébánia bútorainak elárverezése után bárki is úgy gondolja, minden rendben van, téved. Akkor is téved, ha azt képzeli, semmi köze az egészhez. De rossz úton járnak azok a templomjáró és templomot nem járó katolikusok, reformátusok, evangélikusok, izraeliták, más feleke- zetűek és ateisták (vannak-e még ilyenek), akik azt hiszik, hogy itt a plébános, az árverezést elrendelők és levezetők, továbbá az értékesítésen megjelent tisztelt vásárlók magánügyéről van szó. A csabai plébánia kiürítése bizony mindannyiunk szégyene. Valamennyiünké, akik itt élünk. Az újságok, a rádiók, a televíziók jöttek — mint vérszagra éji vad — a jó „balhéra”. Békés megyébe, Békéscsabára. Mihozzánk. Hogy hírül adják az országnak, itt olyan történik, ami még soha, semmikor Magyar- országon. Mert nálunk minden megtörténhet: olajügy, rendőröngyilkosság, korrupció, képviselői nagyotmondás, gyerekrablás, tömeges gyárbezárás, az ipari termelés csökkenése, a lakosság elvándorlása... Minden, amitől elhíresülhet egy megye, amire másutt, nyugatabbra lakók azt mondják: a Balkán. Látható, az árverésre nem volt forgatókönyve senkinek. Se egyháznak, se társegyháznak, se városi, se megyei ön- kormányzatnak, se múzeumnak, se alapítványoknak, se tehetős vállalkozóknak, se a megye értelmiségének. Lehet, hogy nem hitték el: mindez bekövetkezhet. Az is lehet, hogy arra gondoltak, úgyse lesznek vevők, vagy ha lesznek is, vásárlás után otthagyják az értékeket bérbe, ajándékba, ingyenes használatra. Mégiscsak egyházi vagyonról, ha jelképesen is, isteni eredetről van szó. De hát erkölcsöt, etikát ne keressünk ott, ahol üzlet van, ahol pénz forog! Ennek ellenére nem hiszem, hogy hagyni kellett elkótyavetyélni évszázados értékeket. Nem hiszem, hogy ne lehetett volna megmenteni a bútorokat, a zongorát, a Mária-képet. Még szerencse, hogy a História Domust (a plébánia papok vezette naplóját) s vele együtt múltunkat nem árverezték el. Valami kevés azért még maradt nekünk. Ami történt, megtörtént. Az árverező kalapácsa nem üt visszafelé. Mint ahogy a boldog vásárlók (boldogok-e egyáltalán?) se fogják visszavásárlásra felajánlani a megszerzett tárgyakat. Szégyellem magam. Szégyellem, hogy ez megtörténhetett. Szégyellem magam csabaiként, gyulaiként, Békés megyeiként. Szégyellem magam mindazok nevében, akiknek van lelkiismeretük és akiknek jelent még valamit ez a térség. Szégyellem magam és reménykedem, hogy ez soha többé nem ismétlődik meg. Arpási Zoltán Szégyellem magam. Békéscsaba, 1916. A Szent István tér hajdanán, több, mint 80 évvel ezelőtt. Akkor sem volt talán csúnyább, mint most
