Békés Megyei Hírlap, 2000. május (55. évfolyam, 101-126. szám)

2000-05-20-21 / 117. szám

2000. május 20-21., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 A HOLOKAUSZTRÓL ÖTVENÖT ÉVVEL A BORZALMAK UTÁN ÜLDÖZÖTTEK, FÉL LÁBBAL A SÍRBAN Az emlékezet foghíjas tárház — mondta John Steinbeck Nobel—díjas ame­rikai író. Zsidó törvények, deportálás, munkaszolgálat, Auschwitz. Mit mondanak ma, több mint fél évszázaddal később ezek a szavak? Auschwitz- t T. W. Adorno művészettörténész — közvetlenül a második világháború után tett híres mondásával: „Auschwitz után nincs költészet” — az emberi­ség korszakhatárának nevezte. Interjúnkban egy asszony beszél arról, hogy a második világháború poklában milyen megpróbáltatásokat kellett átélnie zsidó származása miatt. — Huszonhárom éves voltam, amikor a németek megszállták az országot. Egy Békéscsaba melletti kisváros ügy­védi irodájában dolgoztam titkárnő­ként. Nagyon nehéz volt a negyvenes évek Magyarországán a zsidótörvé­nyek miatt elhelyezkedni. Az utcákat plakátok borították. Állandó volt a rendőri jelenlét. — Amikor megkapták a behívót, gondoltak szökésre? Vagy kapcsolata­ik útján valami mentességet találni? — Hm. Istenem. Maga nem élt még akkor. Az ember sehova nem mehetett. A térképről nem lehet lemenni kedves uram. A városparancsnok, akit Örley Arthumak hívtak, és nyugalmazott al­ezredes volt, a nagynéném ügyében, aki a házvezetőnője volt, még a fővá­rosba is felutazott, hogy összekötteté­sei révén kieszközölje számára, a ma­radást. Azt mondták neki, gondolja azt, hogy egy bomba esett rá. — Hallottak a koncentrációs tábo­rokról? — Nem, azt hittük, dolgozni fo­gunk. Először gettóba kerültünk. A rabbink is velünk volt. A papiakba, a zsidótemplomba, meg az iskolába te­reltek bennünket. Három hétig voltunk ott. Huszonöt—harminc embert zsú­foltak be egy terembe. Itt még voltak ágyak. Később a lovascsendőrök át­hajtottak bennünket Békéscsabára, ahol az állomás közelében lévő, már lebontott dohánybeváltó épületbe zsú­foltak bennünket. Egy hónapig vol­tunk ott. Főzni itt már nem lehetett. Jú­niusban, 1944-ben, bevagoníroztak bennünket. Nyolcvan ember került egy marhavagonba. Csak állni tudtunk, így utaztunk négy napot. Többen ™ rosszul lettek, elájultak, megőrül­tek vagy meghaltak. Egyszer én is rosszul lettem, akkor az „ablakhoz”, egy kicsi, rácsos rés­hez vittek, hogy szívhassak friss levegőt. — A vonat hova ment? — Auschwitzba. A nevelő­anyám végig mellettem volt, azt mondta, fogjuk egymás kezét, mert akkor nem választanak szét ben­nünket. Amikor aztán a tábor terü­letén megállt a vonat, és végre kinyíl­tak az ajtók, üvöltöző német katonák puskatussal kilökdöstek mindenkit. A családom a vagonban maradt, a nagynénémmel ekkor még együtt vol­tunk. A peronon német tisztek vártak bennünket. A munkaképeseket balra, a munkaképteleneket, a tizennégy éves­nél fiatalabb gyerekeket és az öregeket jobbra küldték. Akkor az a hírhedt ná­ci orvos elválasztott a nagynénémtől. — Hogy hívták? — Dr. Mengelének. Tört magyar­sággal megkérdezte, hány éves va­gyok? Amikor megmondtam a koro­mat, a munkaképesek csoportjába osz­tott be. A női táborba mentünk, ahol a szögesdrótok mö­gött kopasz, lesová­nyodott nők álltak. Mocskosak voltak, rongyokban jártak. Kiabáltak nekünk, hogy adjuk nekik amink van, mert úgyse kapunk vissza semmit. Azt hittük, őrültek. Auschwitz­ban több tábor volt, én a legrosszabba kerültem. — A családjával, akiktől elszakították, mi történt? — Napokig gon­dolkodtam azon, hol lehetnek a szüleim, a rokonaim? Akik már három éve ott raboskodtak, mondták meg a szörnyű valóságot. „Látod a hatalmas füstöt — kérdezték — lehet, hogy épp most ég­nek el”. így vesztettem el a hetvenkét éves nagyapámat, a harminckilenc éves nevelőanyámat, a nagybátyámat, a feleségét és két kiskorú gyerekét, a másik nagynénémet, annak tizennyolc éves lányát és édesapámat. Egyszer még üzent is, hogy él... —Ön életben maradt, jóllehet—mint mondta — a legrosszabb helyre került. — A ruháinkat elvették, majd szőr- telenítettek bennünket. Rongyokat ad­lőnők, a blockkovák meg nem számol­tak minket. A létszámot komolyan vet­ték, ezért még azokat is ki kellett hoz­ni, akik meghaltak. Legvégül az SS— legények is megszámoltak bennünket. —A felügyelőnők kik voltak? Nácik? — Foglyok, mint mi, de rendkívül kegyetlenek voltak. Vertek, ütöttek bennünket. Négy éve raboskodtak. El­mondták, hogy ők építették a tábort, a krematóriumokat, aztán végignézették velük, ahogy a családjukat elégetik. A lett, litván, ukrán felügyelőnők voltak még ilyen kegyetlenek. Napokig gondolkodtam azon, hol lehetnek a szüleim, a roko­naim? Akik már három éve ott raboskodtak, mondták meg a szörnyű valóságot. „Látod a hatalmas füstöt — kérdezték — lehet, hogy épp most égnek el”. mmmmmmmmmmmiimmmmmmm ■ tak, alig takarta a testünket, cipőnek fapapucsot kaptunk. Egy istálló volt a szállásunk, ahol a nyirkos földön fe­küdtünk. Több százan lehettünk. Olyan szorosan feküdtünk egymás mellett, hogy csak egyszerre lehetett fordulni. Fél évig voltam itt. — Hogyan teltek a napjai? — Hajnalban ébresztettek bennün­ket. Öt—hat órát kellett a barakk előt­ti téren mozdulatlanul állnunk — sza­kadó esőben is — amíg a cseh felügye­Auschwitzban több tábor volt, külön a férfiaknak és a nőknek — Barátságot sikerült valakivel kötnie? — Édesanyám unokatestvérével egy csoportba kerültünk. Ügyeltünk rá, hogy ne veszítsük el egymást. Ott nem barátkoztak az emberek. Veszélyes volt megkedvelni bárkit a foglyok közül, mert bármelyikünket elvihettek örökre. — Mennyit adtak enni? Mekkorák voltak a fejadagok ? •— Én egy hétig semmit nem bírtam enni. Azt mondtam inkább belepusztu­lok. Erre egyébként nagy esélyem volt. A vízcsapra kiírták, hogy senki ne igyon belőle, mert fertőzött, en­nek ellenére sokan itták. Tudja, a szomjúságot nehezebb elvisel­ni mint az éhezést. Skarlátjárvány is kitört, aki megkapta, azt elvitték a teherau­tók. Elgázosították őket. Én is fél­tem, hogy megkapom. A szok­nyám szúrós anyagból készült, ki­dörzsölte a bőröm, s a pöttyök a skarlát tüneteihez hasonlítottak. Egy cseh orvosnő — aki szintén IJlll fogoly volt — félreállított. Magya­ráztam, neki, hogy a ruha miatt van a dolog. Úgy kellett könyörögnöm neki, hogy várjunk még egy kicsit. Egy délutánnyi haladékot adott. Szerencsére elmúltak a kiütések. Megmenekültem. A táborlakók között nyílt titok volt, hogy a krematóriumok dolgoznak. Ha zu­hanyozni vittek bennünket, soha nem tud­hattuk, gáz jön a rózsákból vagy víz. Ha nagyritkán erre sor került, alig lettünk vi­zesek, máris hajtottak ki a fürdőből. A szappan úgy nézett ki mint egy szürke kő, rajta németül: tiszta zsidó zsírból készült. Ami a fejadagot illeti, reggelire ká­vénak nevezett bamásfekete löttyöt adtak. Ebédre mosogatólészerű lét kaptunk, benne nagyritkán egy takar­mányrépa—levél úszkált. Ezt nagy tá­nyérban adták ötünknek, mindenkinek két korty jutott. Estére kis kocka avas margarint és egy darab keserű, fekete kenyeret osztottak ki. így aztán örültünk, ha találtunk vala­hol egy krumplihéjat, és szinte eszelő­sen kerestük egy falat elhullatott kenye­ret. A löttyökbe brómot tettek, amitől az ember fásult, tompa lett. Enerváltan, a végsőkig legyen­gülve ^ szédeleg- tünk. Őrzőink bez­zeg jól tápláltak voltak, 15-20 kiló­val nehezebbek nálunk. Azt tehet­tek velünk, amit akartak. Amíg ott voltam, nem em­lékszem, hogy szökés előforduít volna. Olyan vi­szont igen, hogy akik nem bírták, nekirohantak a nagyfeszültségű kerítésnek. Mint mondtam, közvetlen őrzőink csehek voltak. A németek jelölték ki őket a feladatra. Gyűlöltek bennünket, mert Magyarországot csak 1944—ben szállták meg a németek, ők viszont akkor már három éve raboskodtak. Ha valamit nem úgy csináltak, ahogy a németek akarták, gázkamrába küldték őket. Az el­látásuk valamivel jobb volt mint a mienk. Az SS-katonák nagyon durvák voltak velünk. Az volt a szórakozásuk, hogy belénk rúgtak, amikor eléjük kerültünk. — Tetoválták? — Nem. Auschwitz Birkenau nevű része, ahova kerültem, megsemmisítő tábor volt. Ezért nem tetováltak. Azt mondták, bármelyik pillanatban vihet­nek a gázkamrába. — Három hónap után, 1944 októ­berében munkára vitték. — Muníciógyárban dolgoztunk, há­rom műszakban. Az ellátás jobb lett valamivel. Hat hónapig voltam ott, közben más munkára is elvittek. Volt, hogy lakások takarítására toboroztak, aztán két méteres havat kellett lapátol­ni mezítlábasán, fapapucsban. — 1945 áprilisában Ön is annak a transzportnak volt a tagja, amelyiket a Prágához közeli Terezinbe, német ne­vén Terezienstadtba vittek. — A vonatot sűrűn bombázták a szövetségesek. Az épületet ahova be­szállásoltak bennünket, aláaknázták... Egy hónap múlva jöttek az oroszok. Elszömyedtek amikor megláttak ben­nünket... Csak három hónap múlva tudtunk haza jönni, mert nem jártak a vonatok. Addig sokat kellett dolgozni. A férfiakat hullák, bennünket romok takarítására vittek el. Pánics Szabó Ferenc Ajánló Videofilm-sikerlista 1. Háborgó mélység 2. A 13. harcos 3. A tábornok lánya 4. Az ideglelés 5. Oltári nő 6. Ösztön 7. Dilisek vacsorája 8. Bigyó felügyelő 9. Existenz — Az élet játék 10. Csodás álmok jönnek +1. Tűzforró Alabama (Fanfár Videotéka) Filmajánló Halálsoron I-II. A Remény rabjai után elkészült Stephen King másik börtönben ját­szódó regényének filmes adaptációja is. A nagy gazdasági válság idején USA-ban börtönőrünk (Tom Hanks) kénytelen felülvizsgálni a rabokhoz való hozzáállását, mikor behozzák a misztikus gyógyító képességekkel megáldott és két kislány meggyilko­lásával vádolt néger melákot. Könyv Kaland a vasúton A cím olvastán senkinek ne jusson eszé­be napjaink valamelyik krimi történeté­re gondolni, jóllehet akár ilyenről is szólhatna ez a könyv... Az Osiris kiadó­nál a MÁV Rt. és a Vasúttörténeti Ala­pítvány támogatásával megjelent közel 400 oldalas kötet egészen mást tartal­maz, a századforduló hazai vasúti novel­láit Szabó Pál Csaba válogatásában. Ő írja Szegeden keltezve, tavaly novembe­rében, hogy „a századforduló nagy no­vellista nemzedékének vasúti történetei, játszódjanak bár az állomás melletti kuglizóban, a peronon, a forgalmista gyakornok hónapos szobájában, egy ül. osztályú váróteremben, az Orient exp­ressz buffet-kocsijában, a Cuha völgyé­ben, a Kárpátok őrházaiban vagy a ko­lozsvári indóháznál, egyaránt ebből a teljességigényből táplálkoznak, nyerik erejüket, pontosságukat és szemkápráz­tató frissességüket.” És akkor csupán néhány név, szinte találomra: Gárdonyi Géza, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Nagy Endre, Szép Ernő, Somlyó Zoltán, Babits Mihály... F. I. Üzenet egykori iskolámba , föl, föl, fiúk, csak semmi félelem. Bár zord a harc, megéri a világ. Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák." (Ady) Fagyosszentek kellős közepére, Szervác napjára szólt a meghívó. Ebben a tavaszi nyárban 50 éves osztálytalálkozóra hív az iskolai csengőszó, egy­fajta ünnepi sorakozóra és kései névsorolvasásra. Összegyűlnek a vén diákok, hogy szívüket föl­emeljék. Ötven esztendő, úristen! Fél évszázad, öt évtized, két emberöltő, halandó életünk kéthar­mada; az emberiség történetében csak szempil­lantás, egy iskolai osztályközösség életében vi­szont korszakos mérföldkő. Szaladtak a fák a kocsi ablakán, miután elin­dultunk az ismerős útvonalon. Mezőgyán— Gyanté—Okány—Vésztő—Szeghalom: nekem nem térkép e táj. Már csak az utolsó stáció van hátra: FÜZESGYARMAT, születésem helye, ahonnan 1950 júniusában gyönge szárnyamra röptetett az alma mater, egy hónap híján ötven év­vel ezelőtt. A nagyközség lombosabb végén nem bírtam kifürkészni a hajdani katolikus iskolát, ahol unitárius létemre a hatodik osztály padját koptattam Illés tanító úr szigorú keze alatt. Láttam viszont bal oldalt a Gara Szálló és a strandfürdő impozáns környezetét. Az egyházi iskolákat álla­mosították annak idején, így kerültem a reformá­tus templom melletti nagyiskola hetedik osztályá­ba, 17 leány és 18 fiú közé. Vajon hányán marad­tunk meg e szörnyű évszázad második felében? Vajon hányán jövünk össze, hogy felidézve a múlt ifjúság tündértaváról felröppent fecskeraj szárnyas útját, beszámoljunk társainknak a ránk szabott élet kanyargós ösvényeiről? Fél tízre érkeztünk a hatalmas épület elé. A mostani pedellus szívélyesen invitált a hűvös fo­lyosóra. Ott egymás szeméből, a lélek tükrében kerestük a hajdani bakfist vagy kamasz fiút akivel ötven éve kiléptünk a vaskos tölgyfakapun, hogy nekivágjunk az Élethez címzett nagy kalandnak. Az idő a legkontárabb arcképfestő: minél tovább dolgozik rajta, annál inkább elrontja a portrét. Fél 11 táján bevonultunk egy terembe, hogy megtart­suk a jubileumi osztályfőnöki órát. A szokásos zsibongás után egyszerre halálos csönd támadt: öt őszbe csavarodott öregúr és nyolc fiatalos nagy­mama egyperces néma felállással adózott hat osz­tálytársunk emlékének. Bökfi Imre, Földi Jani, Győri Sanyi, Sári Zoli, Szende Pisti és Zsadányi Pista már csak Kovács Gyuláné osztályfőnökünk­nél tudja igazolni távolmaradását. Akiknek már nem fáj semmi, ők hatan mosolyogva nézték fent- ről, hogy idelenn hogyan birkóznak a 64—65 éves osztálytársak a lehetetlen feladattal: öt perc­ben elmesélni ötven esztendő történéseit. Nagy utat tett meg mindegyikünk, Králik Laci talán a legnagyobbat, hiszen zentai feleségével Torontó­ból repült Füzesgyarmatra. A modem technika le­hetővé tette, hogy hangunkat kazettán rögzítsük, arcunkat pedig gyorsfényképek örökítsék meg. Aztán a fáradhatatlan szervező, Nagyné Szabó (Bús) Marika, aki Debrecenből, gyűjtötte össze és fogta egy marokba a szerteszórt életgombolyagok fonalvégeit — elvezényelt mindannyiónkat a kies Strand vendéglőbe, ahol már megterítettek ne­künk. A fehér asztal mellett kiegészítettük a hiá­nyos beszámolókat, családi képeket adogattunk körbe, felelevenítettük az elsuhant gyermekkor is­kolai élményeit is sok más egyéb között. Délután ismét búcsúzkodtunk. Könnyes foga­dalmakat tettünk, hogy 50 év múlva ismét talál­kozunk, ha másért nem, hát a centenárium kedvé­ért. Addig is őrizzük az emlékezés rőzselángját, tápláljuk az osztályközösség kohéziós erejét. Is­ten veletek, cimborák... Gaudeamus igitur. Vi­szontlátásra hát! Hazafelé már nem szaladtak a fák, hanem hát­rafelé lépegettek. Lassan, tűnődve dúdoltam az erdészeti főiskolások ballagási nótáját: „Az hol én elmegyek, még a fák is sírnak...” P. S.: Otthon összeállítottam a hiteles adato­kat. Ezek szerint a füzesgyarmati Állami Általá­nos Iskola 1949/50-es tanévében végzett 8. osztá­lyának 36 tanulója közül örökre igazoltan maradt távol hat fiú (lásd fent). Nem adott életjelt magá­ról két leány. Okkal, ok nélkül, de mindenképpen hiányzott hét lány és nyolc fiú. Jelen voltak tizen­hármán, nyolc lány és öt fiú, nevezetesen: Ájer Magdolna, Barna Émma, Branyiczki Ferenc, Bús Mária, Csató Margit, Diviki Emma, Eke András, Kovács István, Kovács Margit, Králik László, Makra Emma, Zsoldi Emma és Szász András.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom