Békés Megyei Hírlap, 2000. április (55. évfolyam, 77-100. szám)
2000-04-01-02 / 77. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Antal Imre magáról Aki felülről szagolja az ibolyát 8 A jó pásztor Ötvenöt éve halt mártírhalált Győrben báró Apor Vilmos 9 Lehoczky Zsuzsa Oscarja A baráti römiparti tétje: cikizés 8 Závada Milotája szereti a méheket Nem folytatja híressé vált nagyregényét, a filmre vitt Jadviga párnáját Závada Pál. Ezt a történetet ugyanis nem lehet folytatni, állítja. Sem az előzményekből, sem a következményekből, sem a vele párhuzamosan futó szálakból már nem lehet semmit kihozni. Závada Pál Tóth Ildikó színművésznő és Korim Jánosáé társaságában a Jadviga párnája című film tótkomlósi bemutatóján d-fotó: such tamás Egészen más témájú, más tárgyú, más formájú regényt ír. A feléig már el is jutott, de mint mondja: ennek talán a negyede tekinthető végleges szövegnek. A többit újra kell írni. — Menet közben is sokat változtatok a szövegen. Ahogy szövöm a szöveget, látom, hogy túl terjengős, vagy rájövök, hogy nem kell mindent részletezni, s akkor feldarabolom, a felét elhajigálom, és a maradékot írom újra. — Hrabal ollóval szerkesztett. Kivágta a saját maga által utólag rossznak tartott részleteket, és a maradékot összecsúsztatva eltüntette a szövegbeli réseket. — Manapság ugyanezt csinálod! a számítógéppel. Ugyanaz a technológia. Olvasom, olvasom, látom, hogy ez nem jó, ebből meg csak három mondat hasznosítható, azt kivágom, feltolom, a többi pedig megy a számítógép szemétkosarába. Csak a maradékkal dolgozom. Ezt nevezem istenes fázisnak, amikor már csak gyúrom, csiszolom és működtetni kezdem a szöveget. Eldönteni azt a legnehezebb, hogy abból, amit elgondoltam, mit kell megírni és mit nem, illetve milyen formában, milyen pozícióból beszél a hős, egyáltalán ki beszél, s amit közöl, azt leírja vagy elmondja. Kérdés lehet az is, hogy én beszélek vagy a szereplő? Külön bekezdéseket, oldalakat kell kitalálni azért, hogy a történetet jól tálaljam. Ez a legnehezebb. Néha hetekig, hónapokig rossz nyomon vagyok. Az is előfordul, hogy elveszek a sűrűben. Hirtelen eszembe jut egy ötlet, és azt be akarom ékelni. Gyorsan lejegyzőn, nehogy elfelejtsem és valami fogalmazási rutin viszi-viszi az embert, és amikor elolvasom, hogy mit írtam, persze, hogy nem tetszik. — Egy alkalommal ezt mondta, Jadviga történetében az elbeszélési forma megtalálása okozta a legtöbb gondot, s lényegében akkor kezdett el írni, amikor rájött, hogy a naplóformát választja... — Abban biztos voltam, hogy lesz benne napló, csak azt nem tudtam, hogy nem lesz írói narráció. Hogy a történet a naplóíró szövegeiből bontakozik ki. És kellett egy hangütés is, a naplóíró hangja, amellyel elindíthattam a szöveget. Igen, ez eltartott egy ideig, amíg kitaláltam. Új regényem formájáról egyelőre csak annyit mondhatok: lesz egy beszélő, aki úgy beszél, ahogy élő szóban nem szoktunk, inkább írásban. Valóságos pozícióját, meg a történetből kikövetkeztethető helyzetét tekintve azonban mégiscsak beszél. De valószínű, hogy lesz egy másik elbeszélő is a regényben, aki pedig ír. Természetesen nem az élő beszédben. A két szöveg váltakozni fog. Szeretném ezt úgy megoldani, hogy ne tűnjön erőltetettnek. — Akárcsak Gregor alakja a Jadviga párnájában, úgy képzeli, itt is lesz egy olyan elbeszélő, aki évszázadokat fog majd át a történeteivel? Marquez Ursulája is ilyen a Száz év magányban. — Lehet, hogy pont ez a nyomvonal érdekel. Több száz éven keresztül — ami persze csak a fikcióban létezhet — egy olyan elbeszélő, aki bármeddig vissza tud tekinteni és úgy tud ezekről a történetekről beszélni, mintha átélte volna őket. Holott ezek nyilván valamiféle legendák, szájhagyomány útján örökölt régi emlékek, vagy pedig csírájukból ő maga bontakoztatja ki. Vagyis hadovái. Ahogy nálunk, Tótkomlóson mondják: tarafangyí. Abban bízom, hogy ez a terjedelmesebb mese, ez a több szálon futó történet egységes írásművé szervesül, és regénnyé válik. Remélem, úgy tudom majd kezelni ezeket a mozaikokból és különféle töredékekből öszszeálló gondolatokat, leírásokat, hogy a végén regény képződik belőlük. — A cselekményről gondolom annyi már most elmondható: a történet to- vábbadója egy idős elbeszélő, aki vagy ott lakik, vagy ott lakott, ahol a Jadviga párnája szereplői éltek. Tehát ismeri ezeket a helyzeteket. — Attól a kontextustól, amelyet az eddigi könyveim körvonalaztak, az ő történetei sem lesznek idegenek. Ezen belül még egyet elárulhatok. Ennek az elbeszélőnek lesz egy súlyos mániája. Egy méhészről van ugyanis szó, vagy egy olyan emberről, aki méhészkedik is. Úgy mesél a mé- hekről, a mézről, a méhészkedésről, hogy az finoman átszövi az egész történetet. Szóba kerül persze benne más is. Például a máktermesztés. De ez mind csak mint motívum lesz érdekes. Kitaláltam egy vezérsztorit, amelyet most azért sem szeretnék elmesélni, mert ki tudja, mi mindent dobok ki belőle. Azoknak a részleteknek, amelyek már megjelentek a lapokban, a Milota előadásai gyűjtőcímet adtam. Milota előadásai a főtérről, Milota előadásai a mákról. Ezek önállóan is olvashatóak, ugyanakkor egymásra is utalnak. A történet gerince mindezt nyilván magába foglalja, ezek mégis csak olyan oldalvizeken evező motívumok. A Milota név magától ugrott be. Tetszik a hangzása. Szépen cseng és jól mondható. — Néha csak fél, máskor három oldalt ír egy nap alatt. Vannak hetek, hónapok, amikor ennyit sem. Aztán vannak lendületesebb időszakai is. De a legtöbb időt az átfaragások veszik el... — Sűrítek, vagdosok szigorúan. Időnként arra gondolok, jó lenne profinak lenni. Olyan szakértelemmel dolgozni, hogy az aktuális lelkiállapotomtól függetlenül is tudjak írni. Egy profi, véleményem szerint, akkor sem hagyja abba a munkát, ha rosszul érzi magát. Olyankor legfeljebb nem kifejezetten a termelő fázis foglalkoztatja, hanem a kidolgozás, a szerkesztés, az átírás. Amit kitalál, azt meg is tudja csinálni. Nem kerül naponta vagy hetente átugorhatatlannak tűnő szakadékok elé, amelyekkel nem is tudja, hogyan boldogul, és csak toporog hosszasan. Aztán esetleg keres magának egy más helyet — ahol még nagyobb szakadék lehet. Ezek olyan naiv képzelődések arról, hogy ha az ember profi lenne, akkor mint sakkjátékos jobban előre látna. Ellenkező esetben viszont megy, mint a vakló, és megpróbál szaglászni, hogy akkor mégis merre? A lápos, iszapos utakat igyekszem elkerülni, de a kitaposottakat sem szeretem, amelyeken már nagyon sokan végigmentek a nem igazán jó megoldások felé. A könnyen bejárható út hívja, csábítja, csalogatja az embert, de többnyire megbosszulja magát. A profi viszont megállíthatatlanul, lankadatlanul tör előre. De mondom, az nem én vagyok. Szabó G. László Magyarok, ha magyarról beszélnek Na most akkor szeressük Bokros Lajost vagy ne szeressük? Azt a Bokrost, aki előbb nemzetmentő hírében állott híreshírhedt csomagjával, majd fekete fenekű pávián lett polgárék által, újabban pedig nemzetünk megbecsült tagjának kiáltották ki. Utóbbit nem más tette, mint maga a kormányfő, aki a minap odanyilatkozott, hogy örül a hímek, miszerint Bokros Lujdzsi az Európai Fejlesztési és Újjáépítési Bank (EBRD) elnöki székének esélyese. Nehéz az egészet felfogni olyan országban, ahol ahhoz igyekeznek szoktatni bennünket, hogy a fehér, az fehér, a fekete az fekete, más megközelítésben: a baloldali az baloldali, a jobboldali az hétszentség, hogy jobboldali, esetleg polgári. És akkor most itt állunk a nagy kérdéssel, milyen ember is Bokros Lajos? Mert ha igaz, amit róla a kormány vezetői hirdettek, hogy csomagjával már annak bevezetése előtt külföldre ballaghatott volna, akkor bizony a Lajos egy nemzetvesztő. Ha pedig egy gané ember (bocsánat kedves Bokros Lajos), akkor meg mi a francnak kell azt mondani, hogy jó lesz az EBRD elnökének. Vagy inkább arról lenne szó, hadd rombolgasson Lajosunk egy picit a nemzetközi porondon is, mert ha rosszabbul mennek a dolgok Londonban, jobbnak tűnhetnek az itthoniSzeressiik hát Bokros Lajost! ak odakinn? Esetleg az egész Bokros-sztori egy nagy összeesküvés része? Lássa a magyar, hogy a Németh Miklós nem is akkora nagy ember, szinte senki, hiszen ő csak az EBRD személyzeti igazgatói székig vitte. Olyan ez, mint amikor a magyar fociválogatott megveri az osztrákokat, azok tévedésből a brazilokat, mi pedig világgá kürtöljük, hogy jobbak vagyunk a braziloknál. Igaz, hogy a következő meccsen laposra vernek bennünket, de az már kit érdekel. Szóval „mi” jobbak vagyunk a Bokrosnál (csomaggal vagy anélkül), a Bokros jobb a Némethnél, következésképp, mi jobbak vagyunk a Némethnél. (Amíg a következő választáson esetleg meg nem ver bennünket — laposra). Na, most őszinte leszek. Egy kicsit szégyellem magam ezért a körmönfont gyanúsítgatásért. A képlet ugyanis alighanem sokkal egyszerűbb. Ha Bokros Lajos elnök lesz Londonban, sok múlik azon, milyen véleményt is sugall a magyar kormány gazdaságpolitikájáról az EBRD-ben. Vissza tehát az agarakkal! Szeressük hát Bokros Lajost! Természetesen azért, mert ő is magyar. A kilencvennyolc óta rászórt mocskot pedig megbocsátjuk neki. Mi, neki! Végtére is, magyarok vagyunk! Árpás! Zoltán Körösladány. Egy igen-igen régi és különleges képeslap a nagyközségből. Gazdakör és nagyvendéglő (a ház falán: Vendég fogadó) Körösladányban, talán nyolcvan-kilencven évvel ezelőtt
