Békés Megyei Hírlap, 2000. február (55. évfolyam, 26-50. szám)
2000-02-19-20 / 42. szám
2000. február 19-20., szombat-vasárnap Delon végrendelete A Békés Megyei Hírlap Melléklete Dobos Attila vallomása „Alain folyton hazudik, mert utál magyarázkodni’ 6 Legnagyszerűbb produktumának a lányát tartja 6 Mifune Siró, a színész Apja példáját követve, 48 évesen talált magára Tengerész szárazföldi veszteglésben 7 Császár Csaba alföldi gyerek létére választotta ezt a nem mindennapi szakmát. A vele készült beszélgetésből megtudhatjuk, milyen ma hét tenger vándorának lenni. Sok minden változott, a régi századok hajósai más hajókon szelték a tengert, de azért azt cikkünk elején elárulhatjuk, a rum még mindig tengerészital, és a lányok a kikötőben csak arra várnak, hogy végre kikössön egy hajó... Császár Csaba szívesen újra vízre szállna D-FOTÓ: SUCH tamás — Amikor én jelentkeztem, akkoriban még a MAHART budapesti központjában lehetett feliratkozni tengerésznek, vagy folyami matróznak. Engem a tenger érdekelt. Többet lát az ember a világból, ha tengerre száll. — Korábban mit dolgozott? — Úszómester voltam a 'csabai strandon, előtte meg road. Dolgoztam a Kispál és Borznak, valamint a Nihilnek, és a Jazz—Mine—nak. — Szülei mit szóltak, hogy tengerésznek áll? — Érdekesnek találták a dolgot, bár óvatosabb típusú emberek, szeretik a biztonságot. — Térjünk vissza a MAHART—hoz. Tehát jelentkezett... — Pár hét múlva értesítettek. Ezután két hetes túlélési és technikai tanfolyamon kellett részt vennem mely rengeteg gyakorlati ismeretet tartalmazott. Ezután szigorú repülőorvosi vizsgálat következett. Itt sokat kiszórtak közülünk. Én mgfeleltem, és fedélzeti matróz lettem. Hajón is az a szokás, aki először van ott, az kopasznak számít. Takaríthatja látástól vakulásig a fedélzeti raktárt, étkezésnél felszolgál, pucolja a tisztek, a kapitány, és helyettese körleteit. Egyedül a manőverezési, kikötési munka tengeré- szi feladat, amelyben részt vehet. Eddig két utam volt, az egyik kilenc, a másik tíz és fél hónapig tartott. — Mekkora hajókon szolgált? — A Kapos 3000 tonnás, a Bodrog tízszer nagyobb. Akárcsak a nevük, legénységük is magyar volt. A személyzet tagjai között a rangsor élén az idősebb tengerész állt. — Sok érdekes élményben lehetett része... — Első utamon a Földközi—tenger térségét jártuk be. Különösen nagy benyomást tett rám Egyiptom. Második alkalommal Észak—Amerikát és a Karib—tenger térségét jártuk körbe. New Havenben lehettünk, amikor észak felé jöttében elkapott bennünket az Emily nevű hurrikán széle. A két- három emeletnyi magasságra törő hullámok, torok—, és gyomorszorítóan szép látványt nyújtottak. Persze nem mindig volt vihar, nagyon sok szép naplementét, és sok napfelkeltét láttam. A tengeren látni, ahogy a látóhatár „meghajlik”. Körbe csak a mérhetetlenül nagy víztömeg, a nap, a hold, és a csillagok — már úgy értem, hogy mindez egyszerre: az égboltozat egyik oldalán a felfelé igyekvő nap, a másik oldalon a lefelé igyekvő hold. A természeti jelenségek való- szerűbbek a tengeren, az embernek gyakran volt ilyen érzése. — A viharokat, a háborgó tengert, hogyan viselték el a magyar tengerészek? — Volt köztünk aki már húsz éve hajózik, és a nagy viharban mégis tengeribeteg. Képzelje el szegényt! Ilyenkor harmincöt—negyven fokkal is megdől a hajó. Viharos időben vizes gumiterítőn terítünk meg, arról nehezebben esnek le az evőeszközök. Vihar közben nincs munka, a fedélzetre fel sem kell menni. Azért abba gyakran belegondoltam, hogy a régi idők tengeri medvéinek sokkal nehezebb sorsuk lehetett. Vitorlát igazítani, az árbócrúdon mászkálni... A mai hajókon ilyen nincs. De azért a mai tengerészeket sem kell félteni, az egyik fedélzetmester gondoskodott róla, hogy én is átessem a tűzkeresztségen. Épp Granada szigeténél álltunk a Karib—tengeren. Felküldött a darura, hogy fessem le a tetejét. Van némi tériszonyom, de meggyőztek róla, hogy nincs. Úgy tizenöt méter magasan, miközben fújt egy kicsit a szél, ültem egy dohányzó- asztal nagyságú lemezen, mely egyben munkadarabom is volt, hiszen azt kellett pirosra festenem. Csak egy fogantyúba tudtam kapaszkodni. Alig akartam elengedni. Már rég kész voltam a munkával... Szóval úgy hoztak le. A fickó nem adta fel, egy másik alkalommal is próbálkozott. Felküldött a fedélzetre, hogy csukjam le a raktártetőket. Egy kisebb fajta vihar dúlt éppen. Tíz méteres magasságban, éjszaka kellett volna tíz centi széles párkányon végig egyensúlyoznom, de beültettem neki. Minden őrültséget azért nem volt kötelező megcsinálni ott sem. — Ha a vihar éppen nem sodorta le a bádogtányérokat, akkor mit ettek? — Inkább magyaros ételeket. Kevesebb halat, és tengeri herkentyűt, mint amennyit gondol. Pörköltek, gulyásleves, töltött káposzta — általában ez volt a menü. Reggelire gyakran kaptunk olajos halat. Persze ha horgonyon álltunk, mindig halásztunk, és amit fogtunk, azt mindig megsütöttük. — Ha változott is a tengerészélet, azért gondolom néhány területen ma is követik az elődöket. A rum még mindig tengerészital? — Természetesen. Amikor kikötöttünk, rendre a csapszékbe vezetett az első utunk. Hogy mit isznak a tengerészek? Egyszerű a válasz. Ami ,,a” betűvel kezdődik, vagyis mindenféle alkoholt. Emlékszem Hondurasban ötven fokos melegben kilencvenöt százalékos páratartalom mellett ittuk a rumot kólával. — A lány vagy nő a hajón veszedelmet jelent. Legalábbis a régi tengerésztörténetekből ezt lehet kiolvasni, így van ez mostanság is? — Veszedelmet? Csak a régi történetekben. Ami a lányokat, szóval ami a kikötői kurvákat illeti, egészen mások, mint az itthoniak. Például a night klubokban lévők esetében úgy tűnt, mintha én tennék szívességet. Az ottani lányok nemcsak szexuálisan elégítik ki a legváltozatosabb módon a vendéget, de szolgálják is abban az időszakban. Volt aki megvett egy lányt, mondjuk egy hétre. Ügy olcsóbb, mert meg lehet egyezni. A hölgyek nem csak kiváló társalkodónők, de mosnak is az emberre. Ami az árakat illeti, a már említett Hondurasban például húsz dollárba került egy éjszaka, miközben egy sör két. dollárba. Persze a kereslet—kínálat aránya itt is mértéket szabott, mert amikor beállt egy amerikai hajó a flottából, az árak az egekbe szöktek. De akkorra mi már készek voltunk... — Öt éve hajózott utoljára. Mikor száll ismét tengerre? — Ha minden papíromat összeszedtem, mert a privatizáció óta a hajózásban is nagy a fejetlenség... Pánics Szabó Ferenc Ami a lányokat, szóval ami a kikötői kurvákat illeti, egészen mások, mint az itthoniak. De hol vannak a kishalak? A nagyokat láttuk. Mutatta a televízió, s megnézhették, akik az elmúlt napokban a Tisza partján jártak. Kapitális példány csaknem valamennyi. Ha igazak a híradások, összesen 110 tonna, azaz tizenegy vagon mérgezett haltetemet vetett partra a folyó. Ha igazak a híradások... Az ember immár két hete a nagybányai ciánszennyezésről szóló hírek özönében él. Elképesztőbbnél elképesztőbb információkkal árasztanak el bennünket. De egy idő után —' éppen most — felteszi az ember a kérdést: szabad-e kételkedni, s szabad-e még reménykedni? Mintha a kételkedés és a remény jogát is el akarnák orozni tőlünk! Először a tudós professzor roggyantja meg a ciánszennyezés miatti döbbenetét. Azt nyilatkozza — tudós(?) professzor —, hogy ez megfáz a halfajta kipusztult. Semmi talán, semmi valószínű. Csak a holtbiztos megállapítás. Miből gondolja? — teszem fel a kérdést. Végig- úszta a folyót, víz alatt, búvárfelszerelésben? Egy másik, szintén tudós(?) professzor szerint évtizedekre meghalt a Tisza, mert az egész tápláléklánc elpusztult (nyilván az ösz- szes hallal együtt), s hosszú évekbe telik, míg újratelepítik. A valószínű, a talán az ő számára is ismeretlen. Cáfolnak viszont az adatok és a képek. Az ember nem hülye, nem csak néz, hanem lát is, meg számol is, sőt néha gondolkodik is. A 110 tonna haltetem hallatán előkapja az atlaszt, hogy utánanézzen: hány kilométeren is úszkált ez a sok kopoltyús? Kiderül, mintegy 520-on, a Tisza most beszennyezett magyarországi szakaszán, vagyis egy kilométerre mindössze két mázsa hal jutott. Ez persze marhaság, mert ilyen kevés hallal a Tisza már rég halott lenne. Kétkedésünket csak erősítik a tévében vetített képek: az elpusztult halak zöme több kilós, gyakran több tízkilós. De hol vannak a kishalak? Talán túlélték a környezetszennyezést? Lehet, hogy erősebbek, mint a nagyok, lehet, hogy mégis van élet — ha mégoly halvány is — a Tiszában? Lehet, hogy perre sem kell menni? Az egész történet tipikusan magyar. A nagyotmondás, a hullámkorbácsolás, az egymásra licitálás esete. Ahol a politika is szerepet kért magának azzal, hogy bejelentette: pert fontolgatunk a románok, az ausztrálok és az aranymósók ellen. Mint a banánköztársaságokban szokás. Másutt leülnek a tárgyalóasztalhoz és előadják a panaszt. Pert csak azután fontolgatnak, ha rájuk borították az asztalt. Másutt. De ez Magyarország, s mint írtam, ez tipikusan magyar történet. Arpási Zoltán Az egész történet tipikusan magyar. Ilillllll 7C Szeghalom, 1902. A Kárász kastély — közel száz évvel ezelőtt. Ragyogó állapotban, tetszetős park közepén, kovácsoltvas kerítéssel körbe véve. Milyen szép is volt...
