Békés Megyei Hírlap, 1999. december (54. évfolyam, 280-305. szám)
1999-12-24-26 / 300. szám
20 Karácsony 1999. december 24—26, péntek—vasárnap ,,A SZERETET ÜNNEPÉN ÉDESAPÁMHOZ SZERETNÉK KIMENNI A TEMETŐBE” Egy asszony, aki megjárta a poklok poklát, de nem adta fel Nem ítélkezhetünk mások felett, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy a mi életünk mikor és milyen fordulatot vesz. Az a fiatalasszony, aki hozzánk fordult, megjárta a poklok poklát, elkeseredésében az alkoholhoz nyúlt. A pillanatnyi mámoros megoldás azonban nem vezetett eredményre, az asszony önként jelentkezett az elvonókúrára. Igaz, családja már nem várja vissza, ő azonban nem adja fel. Az ünnepi készülődés helyett az idén egy szanatóriumban vállalkozik arra, hogy lelke legmélyén rendet vágjon. A bábaasszony segítségével láttam meg a holdvilágot a Romániához tartozó Kisiratoson édesanyám nagy megkönnyebbülésére — és örömére, hogy leánykát szült. Édesapám — mások elmondásából tudom — csalódásként élte meg jöttömet — fiút várt. Évtizedek múlásával úgy érzem, nincs elég időm, hogy megköszönjem nekik azt a sok jót, amit tőlük kaptam. Apám arra biztatott, tanuljak, hogy jussak előre, doktor legyek. Én Nagyenyedre jelentkeztem tanítónak. Akkor ért az első pofon — abban az évben nem volt felvétel. Elhatároztam, varrónőként pénzt keresek. Az aradi készruha-gyárba kerültem, ahol 900 nő közül manökennek választottak. Három év után ismét a gép mellé ültem, a teljesítményem után megkaptam a kiváló dolgozóknak járó elismerést. A magyar név ott díszelgett a faliújságon — a munkatársak utáltak, de apám büszke volt rám. Mit meg nem adnék, ha újra elénekelné kedves nótáját — de kivitték a temetőbe, ahol már csak a dalos ajkú madárkák szállnak a fejfájára. 1977-ben mentem férjhez, egy év múlva megszületett kislányom, a szemem fénye! Teltek az évek, gyermekünk román iskolába járt. Elhatároztuk, hogy az ő érdekében átszökünk Magyarországra. Senkitől nem búcsúztunk 1988 szeptember utolsó estéjén. Hajnalban az 1926-os országkőnél jártunk. Könnyes szemmel csókoltuk meg férjemmel a magyar földet. Ösz- szes vagyonunk egy hátizsákba volt csomagolva, sáros ruháinkat lecseréltük, majd egy közeli városban kerestünk szállást, munkát. A férjem három diplomával megtanult seprűt kötni, együtt azt próbálgattuk, hogyan kell mindent elölről kezdeni. Újabb pofonok persze itt is értek, mindenkinek románok voltunk, pedig magyarnak születtünk. A szorgos munkánknak az lett az eredménye, hogy kölcsönből vettünk egy parasztházat. Nekünk ez volt a legszebb — mert csak a miénk volt! A lányunk leérettségizett, de jöttek az újabb csapások, nem sikerült a továbbtanulása. Mint minden családban, nálunk is zajlott az élet, volt abban ilyen is, olyan is. A szeretet megmaradt, jóban, rosszban együtt maradtunk, míg a halál el nem választ bennünket — ezt fogadtuk meg Isten színe előtt a párommal. Sajnos a baj az könnyen jön, a férjem és szeretett édesanyám között a kapcsolat elmérgesedett — énmiat- tam. Ha az egyik ujjamat haraptam, az fájt, ha a másikat, az is nagyon fájt. A megoldatlan probléma elől az alkoholba menekültem. Megoldásként az ön- gyilkosság gondolata is megfogalmazódott bennem, de rá kellett jönnöm, hogy az én problémámat ugyan megoldhatom, de maradt volna utánam egy árva, egy özvegy és egy édesanya, akinek el kellett volna temetnie saját gyermekét. Ekkor döntöttem úgy, kezeljenek Gyulán, a József Attila Tüdőszanatórium addigtológiáján (szenvedélybetegek gondozója). Hónapok teltek el az elhatározásom óta. Gyógyítanak. Úgy érzem az alkoholfüggőségemet sikerült legyőznöm — sorstársaim mondták, a „kezdőknek” gyorsabban sikerül... Nagyon nehéz volt az elején azért is, mert 23 év után most kerültem először távol szeretteimtől. Egy vigaszom volt, van: értük is teszem! Végig akarom csinálni! A talpraállásban segítenek nekem végtelen türelemmel, sok jó tanáccsal a szanatórium dolgozói. Igaz, az idegeim még nincsenek rendben, de meg akarok gyógyulni, egészségesen akarok hazamenni! Haza? A családomat nem szeretném elveszíteni, az élet még jár nekem, nekünk. Szeretném, ha álmaim valóra válhatnának: ha a szentestén édesanyám karácsonyfája alatt megszólalna a telefon. Ha a pénzzel meg nem váltható, pénzért nem vásárolható szeretetem december 24-én általam eljutna a családomhoz. Nem szeretnék többé egyedül lenni, a szeretet ünnepén a férjem és a lányom mellett a helyem. Édesapámhoz is szeretnék kijutni a temetőbe, ahol kiönthetem a szívemet — bárcsak hallaná! Felidézem jó tanácsait — bárcsak újból hallhatnám! Bárcsak újból hallhatnám! A hosszú, csendes napjaimon Harsányi Lajos Mit akarok? című verse ad erőt és hitet nekem, kívánom, hogy mások is értsék, érezzék, soha nem lehet késő... „Azt akarom, hogy a nap mindenkire süssön! / Hogy ember embert soha többé arcul ne üssön. / Azt akarom, hogy a föld mindenkinek teremjen! / Hogy az ember embert láncon tartani ne merjen. / Azt akarom, hogy minden ember ártatlan legyen: / gyermekként sütkérezzen egy napos hegyen. / Azt akarom, hogy mindannyian hívott vendégek legyünk, / Isten vendégei piros gyümölcsöt és mézet együnk, / Azt akarom, békén ölelkezzék a föld s a tenger, / Az Isten legyen Isten és az ember legyen — Ember! Lejegyezte: Csete Ilona (A kisiratosi asszony vallomását illusztráló képek a József Attila (korábban: József) Szanatórium épületeit ábrázolják századeleji képeslapokon) ____________________Türelmes ember vagyok, harmonikus az életem”_____________________ Dr. Nagy Sándor - édesapa, ügyész és festő Keveset látjuk Orosházán, pedig minden nap jön, s megy. Ingázik szegedi otthona és munkahelye, az Orosházi Városi Ügyészség között. Mondhatnánk azt is, hogy dr. Nagy Sándor éli a jogászok hétköznapi életét: munka, család és a maradék időben a hobbi. Ám az ő életében a karrier másodlagos, olyasmire vállalkozott az elmúlt években, amire mostanában egyre több férfi: hivatásával szemben a gyermeknevelést választotta. Azt viszont nem mondhatjuk el valamennyi apukáról, hogy a gyes ideje alatt festeget, kiállításokat szervez. Nagy Sándor: Mediterrán kikötő (olaj) Az orosházi Táncsics Mihály Gimnázium elvégzése után a fiatalember úgy érezte, egyéniségéhez, érdeklődéséhez a jogászi pálya áll a legközelebb. A szegedi egyetem elvégzése után szülővárosában helyezkedett el ügyészként. Állítása szerint nem kapkodta el a család- alapítást. Későn nősült — harmincévesen, merthogy az élet legfontosabb döntését hozza meg az ember, ha társat választ magának — vallja az azóta három- gyermekes édesapa, akit Szegeden kerestünk fel az ünnepvárás idején. — Evekkel ezelőtt a bíróság folyosóján találkoztunk, egy elhíresült ügyben képviselte a vádat. Ott mondta, hogy a jövőben nem lesz alkalmunk konzultálni, mert gyesre megy. Mikor fogalmazódott meg a családfőben, hogy egy időre félreteszi a paragrafusokat és a gyermekeinek szenteli minden idejét? — Feleségem, Ági szintén ügyész. Szinte fillérre azonos a fizetésünk, tehát nem az anyagiak motiválták döntésünket. Egyszerűen arról volt szó, hogy nagy családot terveztünk — talán azért, mert mindketten „egykék” voltunk — és Panni lányom, Nándi fiam után a feleségem visszavágyott a munkahelyére. Azt viszont elhatároztuk, hogy a gyerekeket nem adjuk idő előtt bölcsődébe, inkább megoldjuk a dolgot. Szerintünk pótolhatatlan az első néhány évben a velük való együttlét. Ráadásként pedig volt előttem egy jó példa! Egykori orosházi kollégám már a nyolcvanas évek közepén felvállalta az apaszerepet ügyészként. — Mekkorák a gyerekek? — Panni az általános iskola második osztályába jár. Nándika 4,5 éves, óvodás. Borika pedig szeptemberben kezdte az ovit. — Könnyű volt-e az átállás a hivatalnoki hétköznapokból a családapai szerepkörre? — Bevallom, előtte nem voltam házias férj, de hamar belejöttem! Alapvetően én egy türelmes ember vagyok, harmonikus az életem, a gyermekeim nem tudnak idegesíteni. így azután jól megvoltunk a két kicsivel. Megtanultam főzni, azóta is szívesen teszek, veszek a konyhában. — Megváltozott-e az élete, a kapcsolatai az elmúlt két év alatt? — Sokkal közelebb kerültem a gyerekeimhez! Az édesanyjukra az első pillanattól szükségük volt, én később igyekeztem a fejlődésüket, a cseperedésüket segíteni. A baráti társaságunk nem változott meg, ott is a többgyermekes családmodell alakult ki. A feleségem néha hozott haza aktákat, előfordult, hogy belenéztem, de nem hiányzott az a munka a sok tennivaló mellett. — Tudott-e időt szakítani hobbijára, a festészetre? — Tudtam, de keveset, mert a gyerekek folyamatos elfoglaltságot adtak. — 1998-ban kaptunk egy meghívót, orosházi kiállítására invitált. Milyen alkotásait válogatta össze a tárlatra? — Gyakorlatilag 10 éves korom óta ecset van a kezemben — de nem azért, mert különösebb kézügyességgel rendelkezem! —, a természet ha megérint, ha tájélményben van részem, lefestem. Úgy gondolom, a látványok és a hangulatok iránt vagyok fogékony. Az orosházi kiállításon az addig készült legjobb munkáimat igyekeztem bemutatni. Egyébként úgy vagyok vele, hogy én akkor is festenék, ha másoknak nem lenne módjuk megnézni, esetleg megvásárolni a képeimet. Életszemléletemhez ez is hozzátartozik. — A képeit el is adja? — Volt rá példa. A gyes egy része alatt, a Bokros-csomag hatására semmilyen jogcímen nem kaptam pénzt. A feleségem volt a családfenntartó. Néhány képem gazdára talált akkoriban, de nem mindennapos a dolog. — A gyerekek érdeklődnek a festés iránt? — Pannikának már sikerélménye is volt: egy gyermekrajz-pályázaton második lett. Ügy látom, lesz belőlük valami! — Októberben visszatért az ügyészségre. Nem okozott nagy kiesést az eltelt néhány év? — Ä bűn folyama sajnos hömpölyög. A mi munkánkba bármikor vissza lehet állni, hiszen a jogszabályi változások követhetők. Ahogy már mondtam, harmóniára törekvő ember vagyok, aki a családjában és a munkahelyén is megtalálja az összhangot. Szeretem például Orosházát, az ingázás ellenére meg sem fogalmazódik bennem, hogy elkerüljek onnan. Ugyanakkor nem célom az ügyészi pályán karriert építeni. Úgy gondolom, ha valaki jól érzi magát a beosztásában, márpedig én jól érzem magamat, akkor — csak azért, mert ez a divat, vagy ezt várják el mások — ne törjön felfelé. Én nem is teszem — pedig vallom, hogy a jogászi tevékenységek közül az ügyészi munka a legtradicioná- lisabb, a legnemesebb. Szerencsés ember vagyok: azt csinálhatom, amit szeretek. — Itt a karácsony, készülődik a Nagy család is? — O, igen. Ebben a feleségemé a főszerep. Nálunk az a szokás, hogy a három gyereknek nagy-nagy fát hoz a Jézuska. S hogy mi kerül alá? Igyekszünk küzdeni az ellen, hogy a karácsonyunkat is behálózzák a fogyasztói társadalom szokásai. Megpróbálunk ellenállni! Csete Ilona Dr. Nagy Sándor szerint pótolhatatlan a gyerekeivel való együttlét (képünkön balról jobbra: Nándika, Borika és Panni)