Békés Megyei Hírlap, 1999. november (54. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-06-07 / 259. szám
1999. november 6-7., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 7 Jókai Anna nem aratni, hanem vetni ment Frankfurtba „Aki beolvad, az elveszett!” A 20. születésnapját ünneplő József Attila Általános Iskola meghívására nemrégiben Békéscsabán járt Jókai Anna. A Kossuth-díjas írónő többek között az 51. Frankfurti Könyvvásáron szerzett tapasztalatairól, politika és irodalom kapcsolatáról, írói küldetésről és európaiságról nyilatkozott lapunknak. — Elégedett hazánk frankfurti bemutatkozásával? S vajon az üzleté vagy a szellemiségé elsősorban a könyvvásár? — Nagy várakozással mentünk, óriási dolog, hogy ebből a régióból hazánkat választották elsőnek, hogy középpontban legyen a frankfurti vásáron. Ott is elmondtam, hogy a jelenlévő írók nem képezték le a teljes színképet, palettát, ami most Magyarországon megtalálható, vagyis sokan nem voltak ott, akiknek ott lett volna a helyük. Ha meg akarjuk ismertetni a magyar irodalmat, a kínálatot olyanná kell tennünk, hogy mindenki válogathasson a kedvére, és nem elég csak egy fajtát kínálnunk. Én azt a tanulságot szűrtem le, hogy a kínálatot a jövőben mindenképpen színesíteni és bővíteni kell. A másik gond az volt, hogy a német kiadók a náluk már bevett, évek óta divatos neveket keresték. S amit Németországban a magyar irodalomból ismernek, az nem biztos, hogy azonos a magyar irodalom élvonalával, tehát voltak hiánylisták, sértődések. Ha aratni mentem volna, csalódtam volna, de miután vetni mentem, semmi rossz érzés nincs bennem. Ha a Ne féljetek! című, németül is megjelent könyvem csak tized annyi érdeklődést vált majd ki, mint itthon, nagyon elégedett leszek, de ez nem most fog kiderülni, legalább egy esztendő kell, amíg elolvassák. Én természetemnél fogva jobban szeretem a könyvnek az intimebb környezetben való megjelenését. Tavaly is voltam Frankfurtban, lenyűgöz és ugyanakkor megrettent a könyveknek ez az óriási mennyisége. Ilyenkor érzi az ember, milyen pici pont, és milyen nagy az olvasó ember felelőssége a mai világban: mit választ, azt, ami nem épülésére, hanem leépülésére szolgál, vágy ami saját szellemi, lelki szervezetét erősíteni tudja? Frankfurt persze üzlet, a könyv világa egyre jobban piacosodik. Én ezt nem szeretem, mert úgy gondolom, a könyv nem hús, nem hal, nem romlik; nem úgy kell forgalmazni, hogy azonnal fogyjon el! Szerintem az az író, aki az új világ szavából csak a pénzközpontúságot észleli, nagyon hibásan fog dolgozni, ha olyan műveket akar gyártani, amik minél hamarabb eladhatók és minél több pénzt hoznak. Én ezzel szemben dolgozom, úgy gondolom, hogy azt a vonalat kell erősíteni, amire most, 2000 felé közeledve a világnak nagyon nagy szüksége van, hogy megismerje a saját spirituális értékeit és kicsit alábbhagyjon ezzel az iszonyatos pénzhajszával. — Nagy élmény volt 1992-ben előadása a megyei könyvtárban. Az irodalom megváltozott szerepéről azt mondta: már nem az írótól várják, hogy kimondja az igazságokat, megteszik helyette a pártok, a sajtó. Mi változott azóta? — Nem tartozom azok közé, akik a rendszerváltással együtt váltogatják a világról való nézetüket, ugyanazt gondoltam a világról harminc évvel ezelőtt is, mint most. Sok újat nem tudok '92- höz viszonyítva sem mondani. Akkor köszöntem le az írószövetség elnöki tisztéről, ilyen értelemben nagyon közel voltam a politikához. Sőt, olyan embernek érezhettem magam, akin a politikai indulatok lecsapódnak, mert minden oldal ott kereste az igazságot, nagyon nehéz szituáció volt. Ma is azt mondom, ma már csak politikai bátorsággal nem lehet maradandó sikert elérni. A Kádár-rendszerben is csak azok a könyvek voltak maradandóak, amelyek nem pusztán politikával, hanem esztétikai, erkölcsi erővel közeledtek az emberhez. Nem azt mondom, hogy egy írónak ne legyen köze a politikához, hanem azt, hogy ezt magánemberként, állampolgárként gyakorolja! Amikor ír, akkor ne azt nézze, hogy melyik pártot szereti, hanem azt, hogy mi az, amit el tud fogadni a különböző programokból! Nem jó, ha egy írásból az derül ki, hogy az író ennek vagy annak a pártnak olyan feltétel nélküli híve, hogy még a hibáit se látja. Az írás magasabb szférából szól bele a hétköznapokba, beleszól, de nem a politika szintjén. Nem tudom, azt mondtam-e '92-ben, hogy abból látszik, hogy a politikai és a művészeti színtér különböző, és a művészeti a maradandóbb, hogy az nagyon ritkán fordul elő, hogy egy művész egy politikustól idéz... —Igen, mondta. — íróktól, költőktől, különösen régi nágyjainktól viszont nagy előszeretettel kölcsönöznek mondásokat, azt a szeletét veszik ki az életműnek, ami éppen a politikai mondandójukat alátámasztja. Nagyon sok társadalmi tisztségem van, kuratóriumokban védnökséget vállaltam, elnöke is vagyok néhány társadalmi szervezetnek, de a döntéseim és a rokon- szenveim nem a politika szférájából indulnak ki, hanem megnézem, hogy kinek mikor és miért van igaza. — Nemcsak a művészet maradandósá- gára figyelmeztetett emlékezetes előadásában, hanem arra is, hogy az erkölcsi tartást az emberekben az íróknak kell erősíteni. Azt hiszem, az elmúlt hét-nyolc évben ez még inkább szükségessé vált. — Igen, de sajnos az az egység, ami az írók java részében korábban megvolt, teljesen tönkrement. Azt a hasonlatot találtam ki, hogy volt egy nagy fa, ami kukacos is volt, redves is volt, rossz is volt, körbeálltuk, és ott mindenki valamilyen oknál fogva ki akarta ezt a fát vágni, ebben egységesek voltunk. Aztán később kiderült, volt, aki azért akarta kivágni ezt a fát, hogy egy hasonló újat ültessen a helyébe, volt, aki azért, hogy jobbra ültesse egy kicsit vagy balra, és olyan is volt, aki egyszerűen ezt a foglalkozást választotta, mert favágó volt és pénzért csinálta. S mivel nem tanácskoztuk meg a rossz fa alatt, hogy mit csináljunk, ha a fa már nem lesz, mindenki a saját elképzelése szerint nekirontott, a fa eltűnt, helyette pedig ott maradt egy torzsalkodó nemzet... — És milyen fát szeretett volna? — Ha rajtam múlott volna, én olyan írószövetséget képzeltem volna el továbbra is, amiben mindenki benne van. Nem sok értelmét látom, hogy különböző apró szövetségek alakultak, mert nagyon könnyű a kultúrával, az irodalommal szemben eljátszani az oszd meg és uralkodj! elvét, kijátszani az írókat egymás ellen. Sajnos, ez bekövetkezett, ugyanakkor nagyon kevesen léptek ki, megmaradt a nagy írószövetség, és mellette játszadoznak kisebb homokozókban a különböző ízléscsoportok. —Az elnöki teendői nem vettek el túl sok időt az írástól? — Minden időmet elvették. De ha én elvállalok valamit, akkor csak teljes erőbedobással, vagy csinálom vagy nem. Három évig vitacikken, temetési beszéden, táblaavatáson, emlékbeszéden kívül nem írtam semmit; akkor az író Jókai Anna állt, és volt helyette egy másik ügyeit intéző ember, villámhárító, akin a különböző szélsőségek csapódtak le. Fő eredménynek azt tartom, hogy nagyon sok kollégának tudtam úgy segíteni, hogy nem is tud róla. Azonkívül egybetartottam ezt a társaságot. Volt egy fiatal író, aki a búcsúztatásomon azt mondta, amíg ez az asz- szony volt az elnök, addig csukva ma- radtA a zsebekben a bicskák. Akkor én ezt úgy fogtam fel, hogy nagyon nagy dicséret. Később elkezdtem gondolkodni és rájöttem, igazi dicséret az lett volna, ha azt mondja: nem volt a zsebekben bicska. Szerettem volna azt a teoretikus világot, amit az írásaimban megfogalmazok, kicsit a gyakorlatban is megvalósítani; hogy van törődés, szeretet, empátia, bele tudok szállni a másik ember leikébe, van erőm és képességem arra, hogy ami nekem rossz, azt ne adjam tovább. — Eljut ez az üzenet elég olvasóhoz? — Mostanában sokat beszélünk arról, hogy az emberek nem olvasnak irodalmat, de néha kiderül, hogy nem egészen így van. '98-ban jelent meg a Ne féljetek! című regényem, ami az öregedésről és a halálról szól, és egy év alatt tíz utánnyomást kellett csinálni, most, karácsonyra a tizenegyediket készítjük elő. Olyan érdeklődést váltott ki, annyi visszajelzést és személyes melegséget hozott, amit a harminc éves pályám alatt, bár sosem voltam félretett író, sosem tapasztaltam meg. Tehát nem arról van szó, hogy az emberek nem olvasnak, hanem arról, hogy az írónak is van felelőssége, nem csak az olvasóknak. Ha megtalálja, ami igazán érdekli azokat azt embereket, akik saját sorsukkal is szembenéznek, akkor áldoznak rá. Az olyan könyveket, amelyek a bevett sémák szerint, panelrealizmussal készülnek, nem veszik, minek, ugyanolyan könnyen emészthető számukra a televízió vagy a szappanopera. A rejtvény- vagy szövegirodalmat, ami ügyel arra, hogy semmit ne mondjon az embernek, azért nem veszik meg, mert minek, fárasztó. Tehát olyan könyvet kell találni, ami érdekli az embereket, mert a legszemélyesebb sorsukról szól, de magas művészi fokon. Két dolgot kell egyesíteni, ami nincs egymással ellentétben: az esztétikai erőt és a részvételi, erkölcsi megnyilvánulást. Aki azt mondja, hogy erre nincs szükség, lebecsüli a világot vagy nem veszi észre, hogy milyen kétségbeejtő állapotban van most, az ezredév végén az emberi lélek, hogyan idegenedtek el egymástól az emberek, hogyan keresik a megoldásokat, a kiutat. — Már hét évvel ezelőtt mondta, hogy „Európa ott van, ahol mi európainak érezzük magunkat", figyelmeztetett a saját kultúra megőrzésére is. Azóta csak gyorsult a felzárkózási folyamat... — Igen, örülök, hogy már akkor is elmondtam. Lázas igyekezettel megyünk Európába, de közben nem szabad elfelejtenünk, hogy igazában véve úgy kell részesévé válnunk egy nagyobb egységnek, hogy önmagunkat sem veszítjük el; nem beolvadni kell, aki beolvad, az elveszett. A saját értékeinket megőrizve kell gazdagítanunk a világot, nemcsak várni kell Európától, hanem adni kell valamit Európának! Niedzielsky Katalin Ajánló CD-Sikerlista 1. Mariah Carey: Rainbow 2. Kontor vol. 5. 3. Jethro Tull: J-tull Dot Com 4. Dream Teatre: Scens from a Memory 5. Mr. Oizo: Analog Worms Attack 6. Members only # 5 7. T. K. O.: Mesél az alvilág 8. Notting Hill (filmzene) 9. DJ Newl: Weekend 10. Tommyboy: Roxy Matic (Rock Island) Film A TÁBORNOK LÁNYA Mikor Paul Brenner (John Travolta) a Bűnügyi Főosztály tiszthelyettes nyomozója megpróbálja felderíteni Elisabeth Campbell százados — maga is egy tábornok lánya — meggyilkolásának körülményeit, a katonai élet rendezett felszíne alatt mocskos titkokra akad, melyek gyanúba keverik a hadsereg legjobbjait. Könyv Nem kérek bocsánatot T0NHAUSER LÁSZLÓ NEM KÉREK BOCSÁNATOT m Itt a Tonhauser-könyv! Amely — mint a címlapon is olvashatjuk — NINCS BETILTVA. Nem csak egyelőre, alighanem később sem. A nagy szenzáció — amilyennek jgérték a 35 ezer példányban megjelent könyvet — nem akkora szenzáció. Legalábbis a Békés megyei vonatkozása nem. A Kuzma-ügyről például az átlag Békés megyei olvasó többet tud, mint amennyit Tonhauser László megoszt velünk. De ne lépjünk fel túlzott elvárással a memoárral szemben — az ország nem csak Békés megyéből áll. S ha többre vagyunk kíváncsiak, mint ami itt történt szűkebb, „olajos” hazánkban, hát érdemes megvenni, de legalább beleolvasni a Nem kérek bocsánatot című könyvbe. Érdemes, mert a szerző beavat bennünket kulisszatitkokba, nyomozati módszerekbe, alvilági és nem alvilági alakok kisebb-nagyobb ügyeibe. Ha már az utóbbiaknál tartunk Békés megyei vonatkozásokkal a kötetben másutt is találkoztunk. A könyv történetei — ahogy egy nyugdíjba ment zsaruhoz illik — átnyúlnak a rendszerváltás évein, így tehát nem csak a közelmúlt történéseiből kapunk Tonhausertől ízelítőt. „A könyv nem hús, nem hal, nem romlik; nem úgy kell forgalmazni, hogy azonnal fogyjon el!” FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET ...Csak hogy valami fájjon A ráncos, vén bohóc kupányi „könnyet” facsar zsebkendőjéből a fűrészporral felhintett porondra. (Gyermekkorom óta szeretem ezt az ősi trükköt.) Aztán jön az unterman, s tudakolja a keserűség okát. De a bohóc csak legyint (erre a bánatra nincsenek szavak), s egyre jobban sír-rí. Nagy sokára jut csak szóhoz a fájdalomtól, s akkor — hüppögve, köny- nyeit nyelve — elmondja, hogy egy édes kislányt sirat: nagy-nagy szerelmét. Most az unterman részvétteljes kérdései következnek: Elhagyott?... Mást szeret?... Elrabolták?... Csak tán nem halt meg?... A bohóc azonban minden kérdésre tagadólag rázza a fejét, majd hosszú szünet után kinyögi: Negyven évvel ezelőtt feleségül vettem. Bohóctréfa. De van benne logika, sőt filozófia. Mert képzeljük csak el Rómeót és Júliát negyven évi házasság után, vagy Miller Lujzát és Ferdinán- dot, ama von Waltert. Az agg Philémon és Baukisz, akiknek soha nem kellett egymás elvesztésén keseregniük, mert — isteni jutalomként — egyszerre hagyhatták itt az ámyékvilá- got, szóval a phrügiai öregek esete inkább kivétel. A bohóctréfa a túlhordott szerelem fonákságára figyelmeztet. A nagy nyereséget idővel szinte veszteségnek érezzük. Mert hol van az a nyár?... Száz szónak is egy a vége, sok-sok évvel ezelőtt nem nyertém meg Katit, így aztán máig megőrizhettem egy 19 éves lány alakját, jellemét egyéniségét, ami bennem már nem is fog változni. A hús-vér alak minden külső és belső változását a férjnek (férjeknek?) kellett, kell elviselni. Haha... Szóval, az immár öreg hölgy nem az én gondom (tán meg sem ismerném az utcán), de az egykori kislány belső szépsége, romantikus hevülete... Tartozom neki ezzel a pár sorral, 1956 után 43 esztendővel, mikor... De hisz' tudjuk. — Katit kirúgták az állásából — újságolta a barátnő. Majd hozzátette: a napló miatt. Nem kellett tovább magyarázni; magam is olvastam Kati naplóját — a forradalom napjaiban írt feljegyzéseit. Ennél kisebb dolgot is zokon vettek akkoron; 1957 kora tavaszán. Pufajkás őrjáratok (igazoltatás utcán, vonaton, moziban, presszóban) kijárási tilalom, letartóztatások etc. A falakon az „ellenforradalmárokat” fenyegető plakátok, de a festékkel mázolt három betű is: MŰK!, azaz MÁRCIUSBAN ÚJRA KEZDJÜK! Kati nem akart semmit újra kezdeni, korábban sem kezdeményezett, csak írta a naplóját. Arról, hogy amíg ő itt ül egy vidéki hivatalban — s érdektelen tételeket könyvel — addig odakinn... Oda- kinn hernyótalpak tapossák szét a magyar reményeket. S talán éppen most éri találat valamelyik ismerős fiút a pesti utcán. (Erre spéciéi jól ráérzett: F. T. volt osztálytársamat egy vöröskeresztes nővér mellől lőtték ki ama napon.) Kati rendkívül fogékony, érzékeny volt -— megviselték a tragikus események. Ötvenhat novemberében találkoztunk; alig szólt, csak átnyújtotta a naplót. — Miért nem figyelmeztetted, hogy az ilyesmi veszélyes lehet — korholt később az édesanyja. Hallgattam. Mostanáig soha, senkinek nem mondtam el, hogy Kati szándékosan felejtette íróasztalán naplóját a megtorlások idején. Ezzel mintegy közszemlére téve az inkriminált feljegyzéseket. így kért, így vállalt részt a forradalomból. Tagadta persze, mert szemérmes ember, romantikus lélek volt — 19 évesen. S én — 43 évvel később — mint megvénült bohóc, állok a manézsban (két állatszám között), és magam elé nézek. Avagy — Váci Mihály szavaival: „Az egész nem igaz: — álom. / Fekszem és kitalálom, / csak hogy valami fájjon.” Gyarmati Béla
