Békés Megyei Hírlap, 1999. november (54. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-20-21 / 271. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Matyuc Gyula világa Az erőpróba már gyermekkorban, az iskolában elkezdődik 6 Sára mozgóképei és fotói Az operatőr-rendező a pályafutásáról, a művészet befogadásáról és terveiről r* D 150 éves a Lánchíd Pest és Buda hallani sem akart a két part összekötéséről A HETVENKEDŐ FESTŐMŰVÉSZ Művész úr, tanár úr, Józsi 'bá, Józsi, Józsika... A városban tisztelői, tanítványai, ismerősei, barátai így szólítják Bartóki Józsefet, a Mezőberényben született, s most is itt élő és alkotó festőművészt A közelmúltban ünnepelte hetvenedik születésnapját Ebből az alkalomból a helyi Petőfi Művelődési Központban jubileumi kiállításon mutatkozott be huszonegyedik önálló tárlatán. A település jellegzetes alakja volt mindig, nemcsak művészetéről, de jó humoráról, segítőkészségéről, a közösségeket összetartó törekvéséről és erejéről, s olykor bohémságá- ról is ismertté lett. Mindezzel együtt szerették és szeretik a herényiek. „Soha nem álmodoztam, nem vonzottak a különleges hívsá- gok” FOTÓ: .« (I TAMÁS — Az egész famíliám Berényhez kötődik, ismernek, mint a rossz pénzt. Itt születtem, itt gyerekeskedtem, itt tanítottam és alkottam, mindenki szeme láttára itt lett belőlem föstő — kezdi a beszélgetést a „hetvenkedő” Bartóki József. Otthonában fogadott, mely kis túlzással — hitvese, Erzsébet asszony szerint — most bombatámadásra emlékeztet, mivel képei a kiállításon vannak, s csak szögek jelzik helyüket a falon. — Munkáim az évek során családtaggá váltak, most kicsit üres a lakás nélkülük... —jegyzi meg a herényi festőművész, miközben méreg erős feketével kínál. Cukor nélkül kortyolja, azt mondja, nem szabad elrontani, közben kicsit mosolyog rajtam, fejét ingatja, amikor a negyedik kanállal szórok a csészémbe. — Számomra megtisztelő, hogy sokan eljöttek a jubileumi kiállításom megnyitójára, s jó érzés volt, hogy táviratban, levélben vagy telefonon köszöntöttek azok is, akik elfoglaltságuk miatt távol maradtak. Egyik legjobban sikerült kiállításom... — dől hátra foteljében. — Tárlaton van huszonöt olyan képem, melyektől semmi pénzért nem válnék meg, hozzám nőttek. Vallom: ez kiállítás és nem vásár — magyarázza. Akik közelebbről ismerik Bartóki Józsefet tanúsíthatják: soha nem a pénzért festett, hanem maga és mások gyönyörűségére. Megrendelésre nem készített képet. — Nekem ne mondja meg senki, hol legyen a gémes- kút, a vályú és a gulya... Istenadta tehetsége már gyermekkorában kezdett kibontakozni: először csipketerítőket készített, kisiskolásként könyvekből másolt képeket, gimnazista korában pedig temperával, majd olajjal kísérletezett. — Főiskolásként akvarellel is próbálkoztam, de megmaradtam az olajnál, az első perctől festőkéssel dolgozom: ezt nem kell mosogatni mint az ecsetet, ronggyal lehúzom és tiszta a szerszám — summázza. — Stílusirányzatokkal próbálkozott? — Soha. Az alföldi festészetnél ragadtam le, mert alföldi vagyok magam is. Ennek ellenére varrnak egyedi stílusjegyeim: szeretem az élénk, de nem harsogó színeket. Ezek képeimből is tükröződnek — folytatja, s máris legkedvesebb munkáiról beszél. Mint mondja, imádja a napraforgót, több változatban is megfestette, de még mindig vannak elképzelései ábrázolására. Egyik kedvence a „Csutkakúp”, sokan szerették volna már megvenni, volt aki kisebb vagyont kínált érte. De közel áll hozzá a ,flémet evangélikus templom tornya" is, abból —- nüánsznyi különbséggel — két változatot készített, az eredeti az ötvenkilenc kiállított kép egyik reprezentánsa. — Grafikával is foglalkozott... — váltok témát. — Az csak kirándulás volt, mint a kisplasztika, de egyik sem igazán jellemző rám. A hetven évbe belefért... A témát először megfestettem, aztán művésztelepeken készítettem grafikát róluk, mert ott volt alkalom ofszet nyomásra. Néhány könyv illusztrációt is készítettem, de ismétlem, ez munkásságomnak nem számottevő része, csupán kipróbáltam magamat, s hogy feketefehérben miként jönnek ki a dolgok. — Evekkel ezelőtt a Bartóki— Várkonyi kettőst a pályatársak csak „herényiek” -ként emlegették... — Ez az időszak volt életem legtermékenyebb korszaka: Janival együtt tanítottunk, együtt dolgoztunk, sok közös kiállításunk volt, művésztelepeken, alkotótáborokban is együtt vettünk részt. Egymás munkájába nem szóltunk bele, amikor elkészült egy-egy képünk, megbeszéltük, hogy jó e vagy kellene-e még valamit javítani rajta. — Művészetéből nem kovácsolt anyagi tőkét... — Mondják is, hogy balek voltam. Nem volt menedzserem, magamat sem szerveztem, mert soha nem érdekelt a vagyon. Annyi pénzem mindig volt, hogy a legszükségesebbekre futotta, soha nem álmodoztam, nem vonzottak a különleges hívságok. —Festői munkássága kicsit hullámzó. — Tény: volt az életemnek olyan szakasza, melyet nem kívánok senkinek. Dolgoztam, csak kevesebbet, képeim felhősek, komorak voltak. Amikor rendbe jöttek a dolgaim, kisütött rajtuk a nap, visszatükrözték a hangulatomat. Most, hogy ’97-ben nyugdíjas lettem — előtte a gimnáziumban teljes óraszámban tanítottam —, megint sokat dolgozom, hiszen van időm — mondja, miközben feláll, s jó nagyot nyújtózik. Amolyan tétova félmozdulattal int, hogy menjek utána a tetőtéri műtermébe. Utólag tudom meg: ritka megtiszteltetésnek vehetem, hogy beléphettem a szentélyébe, mely valóságos múzeum. Régi bútorok, köcsögök, tányérok, tulipános láda, saroktéka díszítik, s a könyvek katonás rendben sorakoznak a polcokon. Az íróasztal és a mögötte álló karosszék nagyszüleié volt, akik ugyancsak örökölték. A falon festő és grafikus barátai képei néznek szembe velem. Az egyik bekeretezett tusvázlatot Gaburek Károly 1977. július 21-én, az egyik művésztelepen készítette Bartóki Józsefről. — Karcsi le is festett, de azt a képet Pogány Ö. Gábor megvásárolta a Nemzeti Galéria részére. így én is bekerültem — igaz „olajban” — a Galériába — neveti el magát, majd ismét komolyra fordítja a szót. Irodalmi és helytörténeti munkásságáról faggatom. Megtudom, hogy a német és a tót templom történetét önálló könyv alakban már feldolgozta. — A német egyháznál volt apám kántor-tanító, én ott vagyok presbiter, a tót egyházhoz pedig a nagyszüleim tartoztak. Hozzáfogtam a református templom történetének feldolgozásához is, a könyv fotóanyaga már elkészült, csupán néhány dokumentum kutatása van még hátra. — A családban örökölte e valaki kivételes tehetségét? — Mind a fiam, mind a lányom ügyes kezű, jól rajzolnak, a négy unokám közül pedig a,hét esztendős Réka már most kiválóan kezeli az ecsetet és a ceruzát, szerintem van benne fantázia. Hogy nyomdokaimba lép-e még nem tudom... Szekeres András Bartóki József Született: Mezőberény, 1929. Iskolái: Aszód, Hódmezővásárhely, Békés (középiskola), Szeged (rajz-földrajz szakos tanári diploma). Mesterei: Buday Lajos, Vinkler László, Fischer Ernő. Munkahelyei: Mezőberényben az általános iskola, illetve a gimnázium. Elismerések: Emlékplakett Mezőberény újratelepítésének 250. évfordulójára, Békéscsaba Város Díja, Pedagógus Szolgálati Emlékérem. Munkái megtalálhatók: Svédország, Dánia, Németország, Belgium, Csehország, Svájc, Szlovákia, USA. Ars poeticája: „Az anyaföld szeretete az, ami pályámat és képeim témavilágát megszabja. Minden más ebből következeik, ide gyökerezik, ebből indul ki.” Fekete eehékea — ........................................................... J..................................—...— Vvxo Kó rházi ellátás, európai színvonalon Az ember némi szomorúsággal néz az Unió felé. Hol vagyunk mi tőlük — sóhajtunk fel nekikeseredve. Gyötörnek a kétségek, ha egyszer bekerülünk, nem leszünk-e mások csicskása, lába kapcája. Eljutunk-e oda valaha is, hogy az élet valamely területén normálisan, pontosan, úgy is mondhatnánk, összkomfortosán, a fogyasztók igénye és érdeke szerint mennek majd a dolgok. Miközben így tengődünk remény és kétségbeesés között, hirtelen megcsap bennünket a hír, amely egy csapásra a legjobbak közé emel bennünket — legalábbis a kórházi ellátás területén. Az olajbotrány- és korrupció-gyanúban megfürdetett Belügyminisztériumnak köszönhetjük a felhőtlen napot. Illetékese jelentette be: a szabálysértési törvény módosítása nyomán a strichelő örömlányokra kirótt pénzbüntetést a megbírságoltak a jövőben ápolónőként végzett közmunkával is kiválthatják. Heuréka — kiáltom égbe a nagy görög után valamennyi férfitársam nevében az örömhírt. Akárki meglássa, ez bizony már Európa. Az ember nagy betegen befekszi magát a kórházba, a tizenkét ágyas kórterem valamelyikébe. Kikapják a vakbelét, kiszedik a szívét, a máját, az epéjét (a kollégák szerint főleg azt kellenék), s amikor már kezd íábadozni, odaáll az ágyához a közmunkás ápolónő és halkan a fülébe duruzsolja: ketteske, bírná már? A kacsára váró ketteske reményteljesen ápolónőjére pillant, s alkonyba konyuló szemhéja rögvest virradatba emelkedik a látványtól. A szolgálatra odarendelt áll előttemellette, felhúzott szoknyája alól elővillan combfixes harisnyájának felső vonala, s ingerlőn kikandikál csipkés bugyija. Ki vonja (majdnem azt írtam: kivonja) kétségbe a leírhatatlan hatást: ketteske rögvest lábadozni kezd, mi több, férfiassága egy-kettőre a csúcsára hág. Az eredmény: kevesebb gyógyszer és kevesebb kórházi nap a teljes gyógyulásig. Az összkomforttól — már ami a kiszolgálást illeti — nem is beszélve. Mintha otthon lenne ketteske. (Meglehet, némely kettes hazaküldésével zűrök lehetnek, de annyi baj legyen.) Nos, ebben érjenek utol bennünket az ojrópaiak! Kapaszkodhatnak utánunk, míg beérnek minket! Szeretnének ők még betegek lenni magyar kórházban! Az ügynek pillanatnyilag egyetlen szépséghibája van: az egészségügyi minisztériumi államtitkár asszony fúrja a dolgot. Naná, férfi prostituáltak közmunkájáról egyelőre nincs szó. Mindig mondtam, az a nyomorult emancipáció ront el minden jó dolgot a világban... Árpási Zoltán Ingerlőn kikandikál csipkés bugyija. Békéscsaba, 1915. A Fő-tér, közel 85 évvel ezelőtt. A régi katolikus templommal, a kisvasút egyik kocsijával, konflissal és sétáló urakkal. A tovatűnt nyugodt polgári világ.
