Békés Megyei Hírlap, 1999. november (54. évfolyam, 254-279. szám)
1999-11-02 / 255. szám
1999. november 2., kedd HAZAI TŰKOR Lefegyverző egyetértés Nincs, aki meg tudná mondani, hány olajvonat, benzlnvonat érkezett Békésbe, hány haladt át a megyén, mennyi szőkített olaj készült, illetve kelt el a Viharsarokban. Azt meg végképp nem, mennyi a szőkített rendőrök, s más olajozottan működő „hatósági emberek" száma... Képünk (Folytatás az 1. oldalról) Gondoljunk bele: a nem ok nélkül viselt fegyvereket olyan cég dolgozói kezébe kellett volna adniuk, melyről gyanították, hogy netán bűncselekményt követnek el a telepén. Kaptak egy másik ajánlatot is: tegyék be kocsijukba a fegyvereiket, s hagyják sorsukra azokat... A vámnyomozók természetesen nem tettek eleget a nevetséges felszólításnak, fegyvereikkel mentek be szolgálati feladataikat elvégezni. A kótpusztai fegyveres biztonsági őrség parancsnoka arra hivatkozott, hogy pár nappal előbb a cég vagyonvédelmi főosztályvezetője telefonon utasította őket, hogy amennyiben vámosok jelennének meg, csak fegyver nélkül engedhetők be a telepre. Ez a szabály viszont nem vonatkozik a rendőrökre — tette hozzá, A vámnyomozók nem sokkal később már megállapíthatták: valóban bűncselekmény nyomára bukkantak. Ez alapján azonnal lefoglalták a kőolajszármazékok tárolásának, bértárolásának, ki-be tárolásának nyilvántartásait és más iratokat. Egyben (a telep időközben előkerült vezetőjének jelenlétében) megállapíthatták: a jó fél éve alakult országos cégnek nincs engedélye jövedéki termékekkel kapcsolatos tevékenységre.., Géppisztolyok árnyékában A jövedéki termékek iratanyagának átvizsgálása közben a helyszínen termett(!) a budapesti cég említett telefonutasítást kiadó biztonsági vezetője, géppisztolyos őrökkel körülzáratta a vámnyomozókat, s ő is fegyvereik átadására vagy a telep elhagyására szólította fel őket, noha azonnal tudatták vele: büntetőeljárást folytatnak. Ez nyilvánvalóan a nyomozók jogszerű munkájának akadályozását jelentette. A főosztályvezető közölte: ha a vámnyomozók nem tesznek eleget felszólításának, értesíti a Szeghalmi Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályának akkori vezetőjét (ő néven nevezte a rendőrtisztet), s a rendőrök közreműködésével vezetteti ki őket. Fellépésével annyit meg tudott akadályozni, hogy a nyomozók hatósági tanúkat vegyenek igénybe. A vámnyomozók kénytelenek voltak kapcsolatot keresni főnökségükkel, de ezt csak a telepen kívüli nyilvános telefonról tudták megejteni. (Az is megérne egy misét: kiknek állhatott érdekükben az, hogy az évente százmilliárdos nagyság- rendű állami bevételeket előállító vámosokat évekig ne lássák el mobiltelefonokkal akkoriban, amikor már a bűnözők — az ellenség megtévesztésére — külön mobilt használtak az általuk kezdeményezett hívásokra, s mások hívásának fogadására. Sőt, akár készülékkel és előfizetéssel is meglepték gyanútlan rendőrbarátaikat.) Országos parancsnokságuk ügyelete megerősítette: nem adhatják át fegyvereiket a civileknek. Tisztázták azt is, hogy az új cégnek 1995. január elseje és július 20- a között nem volt jövedéki tevékenységre feljogosító engedélye. Márpedig az olaj- és a jövedéki termékekkel kapcsolatos tevékenység vidáman folyt a cég kótpusztai és több más telepén. Közben a megkezdett eljárás kényszerűségből szünetelt. (Le)beszélőviszonyban a rendőrséggel Odakapcsolták viszont a Szeghalmi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetőjét, aki megkérte vámnyomozó kollégáit: a cég fegyvereseinek kérésére tegyék le a fegyvert, elismervény ellenében adják le pisztolyaikat. illusztráció! Akár egy ruhatárba a kabátjukat, Pedig akkor már tudatták a bűnügyi osztályvezetővel is, hogy annak a cégnek az alkalmazottaival akarja lefegyverez- tetni őket, akik ellen éppen büntetőeljárást folytatnak. A bűnügyi osztályvezető azzal indokolta fegyverletételi felhívását, hogy a rendőrségnek megállapodása van a közhasznú társasággal, s a kótpusztai telepre a rendőrök is csak nyílt parancscsal léphetnek be (nehogy odatévedjen valami „illetéktelen” rendőr?), s ők is csak fegyvereik leadásával tehetik meg ezt. (Ez utóbbit az őrök másként tudták.) Hát nem észbontó?! Már akkor felmerült, hogy a rendőrségnek nem csupán a céggel, hanem a Vám- és Pénzügyőrséggel is van érvényes megállapodása: e szerint a rendőrségnek biztosítania kellett volna a vámnyomozók törvényes fellépését. A bűnügyi osztályvezető inkább a törvény szerint kötelező célú és formájú fellépésről igyekezett lebeszélni a vámnyomozókat. A Vám- és Pénzügyőrség Békés Megyei Nyomozóhivatala az országos cég fegyveres őrségének parancsnoka ellen hivatalos személy elleni erőszak alapos gyanúja miatt napokon belül feljelentést tett — a Szeghalmi Rendőrkapitányságon. Nem találják ki: a bűnügyi osztályvezető az általa meghozott határozatban bűncselekmény hiánya miatt megtagadta a nyomozást. Hogy mivel indokolta döntését? Például azzal, hogy ami a telepen történt, az (szerinte) szóváltás volt. (Ami bandák harcaként persze előfordulhatott volna, de a jogszerűen eljáró hatóság és a gyanúsított cég között aligha értelmezhető így.) Tényként fogadta el a nyomozást megtagadó határozat: a civil cég fegyveres őrsége szolgálati szabályzatának akár fegyveresen is érvényt akart szerezni a vámosok lefegyverzését (ugyan miért?) elrendelő utasításnak. S megállapítja, hogy a vámnyomozók az őrség erőszakos, fegyveres fellépése ellenére a megkezdett intézkedésüket aránytalanul hosszú idő alatt és részlegesen tudták befejezni. Szóval azért csak akadályozták őket... (T)örvény Pedig — szól a határozat indokolása — az őrség felvilágosította a vámnyomozókat a cég belső szabályzata szerinti követendő magatartásról, azaz fegyvereik civileknek történő átadásáról. Mi több, a szeghalmi rendőrség olvasatában a vita abból keletkezett, hogy a vámnyomozók sérelmezték az általuk büntetőeljárás alá vont cég alkalmazottainak fenyegető fellépését. Mint írja a határozat: a vita a „kettős” állásfoglalásból keletkezett. Gondolom, ilyen kettős állásfoglalásra maga a rendőrség is számíthat minden lebukott részéről... A szeghalmi bűnügyi osztályvezető beszerzett valami véleményt is az Országos Rendőrfőkapitányság Közbiztonsági Főigazgatóság Közrendvédelmi Főosztálya illetékes osztályától. E szerint a fegyveres biztonsági őrség működési és szolgálati szabályzatának kiadásáról szóló, 1977-ben (alapvetően más társadalmi viszonyok között!) megjelent belügyminiszteri rendelet meghatározza az őrség ellenőrzésére jogosultak körét, s a felsorolásban a Vám- és Pénzügyőrség nem szerepel. Hallják, mekkorát csusszan az ügy(intézés) ennél a pontnál? Alapkérdés: a vámnyomozók nem az őrség ellenőrzésére mentek a helyszínre, hanem törvények által feljogosítva az ott folyó jövedéki tevékenység vizsgálatára. Ezt ott mindenkivel világosan közölték, miként azt is, amikor a helyszínen bebizonyosodott: bűncselekmény nyomára bukkantak a telepen, s immár abban nyomoznak. Másrészt a jogszabályok alkotmányos hierarchiája, az alapvető jogelvek szerint egy akárcsak pártállami BM rendelet sem „ütheti" a törvényt. Még akkor sem, ha a magas rendőrség házon belül úgy is hiszi. Tűzveszélyes vámosok? S vigyünk valami humort is a történetbe! A szeghalmi rendőrök azt írják a határozatban, hogy ,Az egyes katasztrófaveszélyt rejtő telephelyeken olyan belső rendelkezések, rendszabályok vannak kiadva, amelyek szerint bizonyos meghatározott eszközöket tilos bevinni a területre, ilyen eszköz lehet a lőfegyver, mert az esetleges lőszer leadásával robbanást idézhet elő" . Gondolom, a „lőszer” leadásán „lövés” leadását kell értenünk... De a lényeg: a tűzés robbanásveszély miatt követendő szabályok aggodalmas értelmezését (a hajánál fogva elő- ráncigált érvek felsorakoztatása helyett) inkább talán a tűzoltókra kellett volna bízni. Továbbá: hogy van az, hogy a vám- és pénzügyőrök oldalán lapuló fegyver katasztrófát idéz elő, a nyílt parancsos (vagy a nélküli) rendőrökén lévő nem?! A géppisztolyos házi őrökről nem is beszélve. A szeghalmi bűnügyi osztályvezető még (szín)vonalas oktatást is tartott a határozatban. Azt írta, hogy ,,A hatóság képviselői részéről elvárás, hogy elősegítsék — és ne vitassák — a rendszabályok érvényesítését. A lőfegyvernek a fegyveres biztonsági őrségnél történő ideiglenes leadása nem akadálya a hatósági eljárás lefolytatásának” . A cég embereinek jogkövető magatartását viszont nem firtatta a rendőrség. Értsük úgy, hogy a szeghalmi rendőrségi vezetők véleménye szerint az a helyes, ha a nyomozók átadják fegyverüket azoknak, akik ellen éppen büntetőeljárást folytatnak?! Ügyészi áldás(?) Ha a szemináriumi fejtágítás még mindig nem terelte volna „helyes” irányba a vámnyomozókat, a határozat perdöntő érvvel rukkol elő (az 1995. július 25-én történteket tárgyalva): ,A 234511995. (XI. 16.) számú Kormányhatározat a Tartalékgazdálkodási Közhasznú Társaságot továbbra is az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium hatáskörébe tartozó állami egység maradt". Kicsit értelmetlen a mondat, de értjük: az állami cégek eleve mentesek még a bűnözés gyanújától is. Pedig akkoriban már láthattunk néhány éjjeliőrt nappal meghalni... Nevessenek bátran, ez már a szép új világ! A vámnyomozók persze panaszt tettek e határozat ellen a Szeghalmi Városi Ügyészségen, Ahol annak rendje és módja szerint el is utasították panaszukat. Az indokolásban azt írták: ,,A hivatalos személy elleni erőszak bűncselekményének elkövetési magatartása a jogszerű eljárásban való akadályozás, vagy intézkedésre kényszerítés, illetve az eljárás alatti vagy miatti bántalmazás". A fenyegetés fogalmát is tisztázták: súlyos joghátrány kilátásba helyezése, amely alkalmas arra, hogy a fenyegetettben komoly félelmet keltsen. Az ügyészség szerint csak közvetlen fenyegetés jöhet szóba, a pusztán szóbeli fenyegetés nem elegendő. A géppisztolyosok által körülvett vámnyomozók tehát nem érezhették közvetlen fenyegetésnek a fegyveres (akár rendőrségi közreműködéssel megvalósuló) eltávolíttatásukat kilátásba helyező közlést. Egyébként is: a panasz elutasítója szerint a kijelentés komoly félelem keltésére alkalmatlan volt. Tényleg, mit majréztak azok a vámnyomozók ott az esti pusztán, néhány hivatalból törvénytisztelő géppisztoly fenyegető árnyékában?! Különben is, mondja az ügyészség, „(...) a nyomozók fegyvereiket továbbra is maguknál tartották az eljárás folyamán”. Hát, ha ez is érv... Ráadásul ,A feljelentésben említett eljárás elhúzódását nem a fenyegetés, hanem a kölcsönös vita és a mindkét részről szükségesnek tartott telefonálás okozta”. Tulajdonképpen igaz is: mit hepciáskodtak annyit a vámnyomozók: ha az első percben leteszik a fegyvert, kedvükre agyonnyomozhatták volna magukat. Ha akar, tisztelt olvasó, most már bátran sírhat is. Nem tévedés Kérdéseinkre válaszolva a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának illetékese megerősítette a történteket. Elmondta továbbá, hogy a vámnyomozóknak kötelességük fegyverrel ellátni szolgálatukat. Fegyverüket semmiképpen nem adhatták volna át a cég belső utasításra hivatkozó, géppisztolyos őrségének. Elmondta, hogy a Szeghalmi Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetőjét a cég őrségének parancsnoka hívta fel az intézkedés ideje alatt, a szeghalmi közrendvédelmi osztályvezetőre is ő hivatkozott. Abban is igazolta értesüléseink hitelességét, hogy feljelentést tettek hivatalos személy elleni erőszak alapos gyanúja miatt, ám a Szeghalmi Rendőrkapitányság az ügyben megtagadta a nyomozást, emiatt benyújtott panaszukat pedig a Szeghalmi Városi Ügyészség elutasította. Nem tévedtünk abban sem, hogy az ellenőrzés időpontjában a TIG Közhasznú Társaságnak nem volt érvényes jövedéki engedélye, s emiatt büntetőeljárás indult ellene. Végül államigazgatási eljárás keretében zárták le a vizsgálat e részét. A rendőrség, valamint a Vám- és Pénzügyőrség közötti együttműködés összességében már 1995-ben is tisztázott volt, miként ma is az — tudtuk meg Sipos Jenő őrnagytól, a PM Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága sajtószóvivőjétől. Macskás lak — már akkor Joggal kérdezhetik: vajon miért mentek akkor este Kótpusztára a vámnyomozók? Felmerült a gyanúja annak, hogy egy (immár) ismert nevű olajos cég a kótpusztai telepről háztartási olajat szállított az elhíresült Macskási telepre. Ugyanis az ott „ciciző” cég tárolóhelyet bérelt Kótpusztán. Kótpuszta akkorra már elvesztette „szüzességét”: egy Heves megyei olajvállalkozó hamis áru- nyilatkozattal háztartási tüzelőolajként pakurát tárolt ott, s a markírozó (azt a látszatot keltő...) anyaggal „gázolajosí- tott&c”. Ez a „kevert” rejtőzködött Kótpusztán. (Emlékeztetőül: az azonos kémiai összetételű háztartási tüzelőolaj és a járművek üzemeltetésére használt gázolaj ára között — adótartalmuk eltérése miatt — óriási különbség volt. Az alvilág ezt csapolta le úgy, hogy a tüzelőolajból savazással eltüntette a színezéket.) Közben, mint említettük, a TIG Kht. létrehozásától hat és fél hónapon át nem rendelkezett jövedéki engedéllyel, így a kótpusztai telepen sem foglalkozhatott volna semmiféle olajüzlettel — még ha az állam bácsi is a tulajdonosa. Márpedig a „tilalmi időszakban” is vígan (s utólag alig ellenőrizhetően) ki-be tárolták a kőolaj- származékokat. Mivel elmulasztották a jövedéki engedély megkérését, ma már nem tisztázható, mi történt abban az időszakban, mennyi ilyen anyag feküdt, jött, ment arrafelé. Akkoriban már felbukkantak azok a cégek a telepen, amelyek ellen mostanában olajügyek miatt eljárások folynak, illetve amelyeket, s melyek tulajdonosait, alkalmazottait Karancsi Tibor fellépését követően a nyilvánosság is megismerhette. A mostanában közismertté lett, rendőrségi kapcsolatairól elhíresült olajvállalkozó már 1993- ban szállított el Kótpusztáról közúton kőolajszármazékot. A sárréti suttogások is akkoriban, s nem 1995-ben kezdődtek. Például 1993 januárjában lehetett hallani, hogy egy budapesti kft. egy csomó háztartási tüzelőolajat szállított Kótpusztára. Arról nem tudni, „lánykori nevén” távozott-e onnan a lötty vagy kicsit már megdolgozva. Egy kaposvári cég ugyancsak 1993 májusában nem győzött magyarázkodni: gázolajat szállíttatott Kótpusztára, csak tévedésből írta az adminisztráció a szállítólevélre, hogy tüzelőolaj. Egy „apróság”: az említett budapesti cég egy pár soros kis irattal a szóban forgó kaposvári céget teljes rendelkezési joggal ruházta fel az általa Kótpusztán tároltatott üzemanyagtönjeg fölött. Lehet, hogy nem csupán a rendelkezési jog alakult át akkoriban? Ugyancsak 1993-as kótpusztai életkép: a TIG egyik főosztályvezetője (iktatószám nélküli levélben) állandó belépést ad az egyik kft. vezetőinek. A telepen a kft.-k emberei szinte azt csináltak, amit akartak. Az állam „leányát” 632 millióra bírságolták A felidézett vámnyomozói fellépés eredményeként a Békéscsabai Vámhivatal 1995. szeptember 1-jei határozatában a TIG Kht.-re 632 milliód) forint jövedéki bírságot rótt ki, ráadásul a szabálytalanul tárolt óriási készletet a vámnyomozók elkobozták. Határozatukat másodfokon is jóváhagyták. Állam bácsi azonban vélhetően sokallta az Ábel által Káinra kirótt penitenciát. Stílszerűen: salamoni döntés született. A kormány a már idézett 1994. decemberi határozatát 1995. november 16-án kiegészítette: ,A Tartalékgazdálkodási Igazgatóság részére kiadott hatósági engedélyek jogosultja a Tartalékgazdálkodási Közhasznú Társaság (TIG Kht. Azaz, utólag szentesítették a törvénysértő állapotot, s megmenekült az állam a több, mint félmilliárdos bírság megfizetésétől. Ám ehhez még egy lépcsőfokot meg kellett járni: a PM Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága felügyeleti intézkedésként megsemmisítette a már jogerőssé vált kemény bírságolást, mégpedig a most említett, utólagosan meghozott kormányrendeletre hivatkozva. A telepen tárolt készlet lefoglalását pedig .megszüntették. Nem kötözködésképpen tesszük szóvá, de a sebtiben kiadott kiegészítő kormányhatározatban egy szó sincs a hatálybalépés időpontjáról, ami azért egy visszaható hatályú jogszabály esetében alighanem elvárható lenne. Ennek híján ugyanis az a gyakorlat, hogy a jogszabály a kihirdetés napján lép életbe. Akkor viszont a most tárgyalt ügyre nem lett volna alkalmazható. Persze, mint minden, ha kell, másként is értelmezhető. Dénes Gábor mégis tss S ha már ennyit időztünk Kótpusztán, üssünk egy kis rést azoknak az állításoknak is a valóságtartalmán, melyek azzal „etetik” a (mit sem sejtő) közvéleményt, hogy például a közelmúltban tragikusan elhunyt rendőrtiszt, Dénes Gábor soha nem foglalkozott olajügyekkel. Nagyon is, hiszen amikor a megyei és szeghalmi rendőrök viselt dolgait, rendőrbarát vállalkozókkal fennálló (bizonyított) kapcsolatait vizsgálta, bizonyos nevek már ismerősen csenghettek számára. Még megyei főkapitánysági (s nem védelmi szolgálati) tisztként például maga is ellenőrzést tartott Kótpusztán. Azon az 1993. június 10-én délután már bizonyosan tudta: annak a kaposvári cégnek a nevében a később rendőri kapcsolatairól elhíresült szeghalmi vállalkozó járt el. Akkor szerzett tudomást arról is, hogy a TIG-telepről kiszállított bértárolású anyagokról semmilyen nyilvántartás nem maradt hátra. A telepieknek fogalmuk sem volt arról, hogy milyen anyag, milyen mennyiségben érkezik, illetve távozik. S azt se feledjük, hogy a manapság már a megyei bíróság előtt fekvő — a napokban napolták el a tárgyalást —, a Karancsi-ügyben megnevezett vállalkozók egy részét is érintő olajügy nyomozását akkoriban végző rendőrtisztet Dénes Gábornak hívták... Amiről ma beszélünk, annak gyökereit az idő tájt kell keresni. Rendőrségen kívül és belül egyaránt. Ha ugyan lesz, aki megteszi ezt. Kiss A. János
