Békés Megyei Hírlap, 1999. október (54. évfolyam, 229-253. szám)
1999-10-06 / 233. szám
1999. október 6., szerda ÉVFORDULÓ jgR-1 1RÉKÉS MEGYEI HÍRLÁP Bona Gábor: Az aradi tizenhárom 1849. október hatodikénak borongós hajnalán, amikor Poeltenberg Ernő az aradi vár tóvében kórbetekintett bakóra váró tábornok bajtársain, a hagyomány szerint a következő megjegyzést tette: „Szép kis deputáció megy a magyarok ügyében az Úristenhez.” De vajon kikből is állt ez a „deputáció”? A magyar szabadságharc osztrák vértanújának hasonlatánál maradva a „küldöttségben" a „korelnöki tisztet" Aulich Lajos töltötte be. Ő 1793-ban Pozsonyban született, egy Sziléziából bevándorolt német fogadós gyermekeként. Katonai szolgálatát még a napóleoni háborúkban. 1812-ben kezdte, 1848 tavaszán alezredesi rangban a 2, gyalogezred helyettes parancsnoka volt. 1848, május 7-ét követően — miként a többi Magyarországon állomásozó tiszt és alakulat — esküt tett az áprilisban született alkotmányra, majd ezredével a szerb felkelők ellen vezényelték, 1848 októberében, az udvar és a magyar Országgyűlés szakításakor neki is döntenie kellett, melyik oldalra áll. S bár sem „forradalmár", sem pedig „magyar" nem volt, egy percig sem habozott. Jórészt szlovák nemzetiségű katonákból álló ezredével, a verbászi táborban kitűzte a piros-fehér-zöld zászlót. 1849, július közepén Aulich a szabadságharc hadügyminisztere lett. E poszton az egyre nehezedő feltételek ellenére végig megállta helyét, szervezett és intézkedett legjobb tudása szerint az utolsó pillanatig, a világosi fegyverletételig. Damjanich János a szerbek lakta horvátországi Krajnában, 1804-ben Staáa helységben született. A szerb határőrtisztí családból származó Damjanich maga volt az életvidámság és a temperamentum. A császári-királyi hadsereg századosaként 1848 tavaszán összetűzésbe került hadosztályparancsnokával, Haynau tábornokkal, aki megjegyzést tett az első felelős magyar kormányra, Az eset következményeként Damjaníchot 24 órán belül áthelyezték Itáliába, Batthyány miniszterelnök júliusban azonban hazahozatta, és a 3. honvédzászlóalj őrnagyává nevezte ki. A tavaszi hadjáratban tábornoki rangban a fősereg egyik hadtestét vezette. Döntő szerepe volt sok csatában, Nem csoda tehát, hogy amikor a közel negyven, és valahányszor győztes összecsapásban részt vett tábornok április végén egy kocsikázás során a lábát törte, Kossuth az országot ért csapásról beszélt. Júliusban, még begipszelt lábbal átvette az aradi vár parancsnokságát, s a várat, egy utolsó fricskaként a császáriak orrára, az oroszoknak adta át augusztus 17-én, Ámbátor volt olyan tábornok is, aki nem az oroszok, hanem a császáriak előtt tette le a fegyvert, mégsem járt jobban. így például Dessewffy Arisztid. 0 augusztus 19-én Karánscbesnél Franz von Liechtenstein altábor- nagynak adta meg magát. Azért, mivel őherccgségével hajdan egy ezredben szolgáltak és barátok voltak, s mert Liechtenstein megígérte, közben fog járni érdekében Haynaunál. Ez megtörtént, és meg is lett az eredménye. Haynau megkegyelmezett: kötélről — golyóra. Dessewffy neves köznemesi famíliából származott. 1802-ben az Abaúj megyei Csákányban (Ósvacsákány) született. 1819-től az 5. huszárezredben szolgált, ahonnan 1839-ben századkapitányként vonult nyugalomba. 1848 szeptemberében a Sáros megyei nemzetőrség őrnagya lett. December elején, a császári Schlik-hadtest Galíciából történt betörésekor néhány száz emberével csatlakozott a Felső-Magyarországot védő sereghez. 1849. június elején tábornokká és a felső-magyarországi hadtest parancsnokává nevezték ki, Az aradiak közel fele — a tizenháromból hat — huszártiszt volt. így az örmény— magyar családból származó eleméri és ittebeki Kiss Ernő is, aki 1799-ben Temesváron született. Tanulmányait a birodalom egyik legelőkelőbb iskoláján, a bécsi Teresianumban végezte. 1818-ban a hadseregbe lépve 1848-ig ezredesi rangra emelkedett. Az erdélyi és délvidéki sorozásé 2. Hannover huszárezred parancsnokaként ő volt a legmagasabb rangú egykori császárikirályi tiszt az Aradon kivégzettek között. Délvidéken állomásozó ezredével kezdettől részt vett a harcokban, ahol a haza mellett saját birtokait is védte. Ám eré- lye megfelelő hadvezéri képességekkel nem párosult. Az 1849. január 2-án elszenvedett pan- csovai kudarc után a tisztikar követelésére Kossuth felmentette beosztásából. Szakértelmére, katonai tapasztalataira azonban szükség volt, s hűségét, áldozat- készségét — többek között több mázsa ezüstöt adott a honvédelem céljaira — meg kellett becsülni. Altábomaggyá és országos főhadparancsnokká nevezték ki tehát. A világosi fegyverletételig több ízben a mindenkori hadügyminisztert is helyettesítette. Miután a szabadságharc folyamán nagyobbrészt adminisztratív feladatokat látott el, Dessewffyhez hasonlóan nem kötéllel, hanem lőpor és golyó általi halállal végezték ki. A következő vértanú Knezié Károly, aki azonban magát többnyire Kneziae-nek írta. Kneziaj 1808-ban a horvátországi Veliki Grdjevacon született. 1827-től kezdve folyamatosan a magyar legénységű 34. gyalogezredben teljesített szolgálatot, ahol 1848-ban százados volt. Decemberben már alezredes és dandárparancsnok a bácskai hadtestben. Az 1849. március 5-ei szolnoki csatában mindent eldöntő szuronyrohamot vezetett, amelynek nyomán ezredes és hadosztályparancsnok lett bajtársa és barátja, Damjanich hadtestében. Együtt küzdöttek ezután az áprilisi hadmenet ütközeteiben — amelyek közül Kneziae leginkább az április 26-ai komáromiban tűnt ki. Június közepén, a Vág menti támadó hadjárat idején kellő helyzetfelismerés hiányában két ízben is elmulasztotta, hogy segítséget nyújtson Asbóth 2. hadtestének. Június 20-án Görgey ezért elmozdította beosztásából. A szabadságharc utolsó szakaszában a „Tiszai megfigyelő hadtest” — egy alig 2500 főnyi kis seregtest — parancsnoka volt, amellyel végül Görgey seregéhez csatlakozott. Miközben a tábornokok nagy része a frontokon „szedte ösz- sze” előléptetését, és a csatatéren gyűjtötte kitüntetéseit, addig egyikükre, Lahner Györgyre más feladatok hárultak. A „szürke eminenciás” feladata. Lahner 1795-ben a Turóc megyei Necpálon született német— magyar polgárcsaládban. A katonai hivatást választva 1812-ben belépett a hadseregbe, ahol 1848 tavaszán őrnagy- és zászlóaljparancsnokként szolgált. Alakulatával 1848 nyarán részt vett a szerb felkelők elleni harcokban, amellyel októberben csatlakozott a honvédsereghez. Kossuth a kiváló fegyverszakismerettel rendelkező tisztet a Hadügyminisztérium Tüzérségi és Felfegyverzési Osztályának élére állította, s várakozásában nem kellett csalódnia. Láhner ezredes — 1849 februárjától tábornok — a fegyver- és lőszergyártás országos megszervezésével hatalmas teljesítményt produkált. Jórészt neki volt köszönhető a honvédsereg lőszerellátásának biztosítása, valamint az 1849 júliusában már 170 ezer főt meghaladó sereg felfegyverzése. A halála előtti éjszakán — valószínűleg szép olasz feleségére is gondolva — a visszaemlékezések szerint börtöncellájában olasz dallamokat játszott fuvoláján... A halállal a családot érő tragédia persze a többiek fejében is megfordult. Lázár Vilmoséban bizonyosan, hiszen utolsó leveleiben központi helyet foglalt el a felesége és három apró gyermeke sorsa feletti aggódás. Az 1817-ben Nagybecskereken született Lázár, aki Kiss Ernőhöz hasonlóan örmény eredetű családból származott, 1833-tól 1844-ig szintén a császári hadseregben szolgált, ahonnan hadnagyként szerelt le. A polgárosodó ország jeleként létrejött Első Magyar Központi Vasúmái helyezkedett el, mint „főpénztár- nok”. Ugyancsak ekkor vette feleségül az özvegyen maradt báró Reviczky Máriát, akinek három gyermekét a sajátjaként nevelte. Egészen addig, míg a „lélekcserélő idők” nem következtek. Ekkor, 1848 októberében Lázár is kardot kötött, és századosként részt vett az 1. honvéd utászezred szervezésében. Az ezredesi rangot már Bem altábornagytól és fővezértől kapta, augusztus közepén. A temesvári csatában (augusztus 9.) tanúsított helytállásáért, no meg egy kicsit csábítás gyanánt is. Azért, hogy a háborút még mindig folytami kívánó ősz lengyel vezér mellé álljon. A parancsnokok többségével együtt Lázár azonban tudta, a háború már elveszett. Akkor pedig nem szabad több katonát feláldozni. így tehát Lúgoson Dcssewffyvel együtt megadta magát az osztrákoknak. Haynau esetében is kegyelmet gyakorolt: őt is golyóval végezték ki. Felmagasztalásuk során a tábornokok egy kivételével valamennyien polgári öltönyt viseltek. Csupán a német Karl Graf Leiningen-Westerburg zu Alt- Leiningen hordott magyar tábornoki egyenruhát, miután mással nem rendelkezett. (Málhája a császáriak hadizsákmányául esett.) S a becsületére büszke német birodalmi gróf másban is eltért bajtársaitól. Az akasztófa előtt szót kért, hogy még egyszer elmondhassa: igaztalan és gyalázatos vád az, mi szerint Buda bevételénél császári tiszteket öletett volna le. Az 1819-ben a hesseni llbenstadtban született Leinin- gen, a császári-királyi hadsereg századosa 1848 októberében fölajánlotta kardját a „magyar ügy” védelmére. Ebből kiderül, hogy az egységes Németország híve volt — ám az Ausztria nélküli Németországé, amelyet egy demokratikus, polgári, szabad országnak képzelt el, amelyben az abszolutikus-bürokratikus Habs- burg-dinasztia nem kaphat helyet. Június 20-tól a híres III. hadtest parancsnoka, majd tábornok. Ott küzd a július 2-ai és 11- ei nagy komáromi csatában, és kiszabadítja súlyos helyzetéből Nagysándor József 1. hadtestét július 17-én Vácnál. Nem szólva a július 28-ai gesztelyi ütközetről, ahol visszaverik az oroszok sokszoros túlerővel indított támadását. így tehát túl sok volt a rovásán. A császári hadseregben magas rendfokozatban szolgáló nagybátyja és két unokatestvére sem tudta elérni, hogy kegyelmet kapjon. Á tábornokok többsége amúgy titokban bízott a kegyelemben, Igazából egyedül Nagysándor József nem. „Nekünk már állítják az akasztófát” — mondta Gyulán, még az oroszok fogságában. Neki mindenesetre egy okkal több volt ezt gondolnia, hiszen közismert volt republikánus elveiről. Nagyváradon született 1804-ben. 1819-től 1847-ig a császári hadseregben szolgált, ahonnan mint huszárszázados lépett nyugalomba. 1848 nyarán és őszén nemzetőr őrnagyként a bánsági hadszíntéren, illetve a temesvári császári várőrség ellen küzdött. A bátorság azonban esetében sem párosult kellő hadtestparancsnoki képességekkel. Tevékenységét minden bizonnyal az is hátrányosan befolyásolta, hogy vezérében, Görgeyben politikai okokból nem bízott. Poeltenberg Ernő legalábbis az elején, az egészből szeretett volna kimaradni. Az 1807-ben Bécsben született Emst Poelt Ritter von Poeltenberg 1848-ban a 4. Sándor huszárezred kapitányi uniformisát viselte. Jól érezte magát, hiszen szülővárosában, a császárváros forgatagában élhetett, s anyagi gondjai sem voltak. Apja, a dúsgazdag ügyvéd jelentős birtokkal rendelkezett Galíciában. Ezt az idillt szüntette meg 1849 júniusa, amikor magyar legénységű ezrede a Batthyány- kormány kívánságára utasítást kapott a hazamasírozásra. Poeltenberg hiába kilincselt a bécsi hadügyminisztériumban, nem helyezték át egy másik — az itáliai hadszíntéren állomásozó — ezredhez. Itthon a Jellaéias-csal szemben felállított seregbe került, majd részt vett a bán elleni harcokban. Amikor azonban Jellaéiae üldözése során át kellett volna lépnie Ausztria határát, beadta lemondását. Néhány nappal később mégis meggondolta magát. Vajon tiszttársai figyelmeztették a magyar alkotmányra tett esküjére? Vagy tán a lengyel szabadságért lelkesedő feleségének — Kakowska Paulinának — a hatására változtatta meg döntését? Poeltenberg is azok közé a tisztek közé tartozott, akik magyarul csak káromkodni tudtak. 1848 nyarán a 4. huszárezreddel jött haza Bécsből egy másik későbbi vértanú is, Schweidel József. Pontosabban szólva a dolog fordítva igaz, a nyalka Sán- dor-huszárokat Schweidel őrnagy vezette haza, miután az ezred császári érzelmű ezredese, alezredes, valamint 1. őrnagy beteget jelentett. Az 1796-ban Zomborban született Schweidel így akaratlanul lett az ezred parancsnoka, vezette azt a Jellaéiae elleni pákozdi csatában. Két csatát leszámítva, Schweidel fegyverrel nem harcolt a császáriak ellen. Tábornoki rangja azonban elegendő ok volt halálra ítéléséhez és kivégzéséhez. Fia, Albert (aki 1848-tól a magyarosabb hangzású Béla nevet használta) a szabadságharcot apja ezredének századosaként fejezte be. Őt a háborodott agyú Haynau szerette volna örökbe fogadni... ha kötélnek áll. Az eddigiekben olyanokról volt szó, akik csapattisztként kerültek az 1848/49-es honvédsereg tábornoki karába, illetve az aradi vértanúk közé. Török Ignác más pályát futott be. Az 1795-ben Gödöllőn született Török tanulmányait a bécsi hadmérnöki akadémián végezte, a matematika és a geometria tudománya iránt kötelezte el magát. Noha 1817-ben ő is a császári hadsereg tisztje lett, a hadmérnöki testület tagjaként a várak erődítésével foglalkozott. 1848 tavaszán a „károlyvárosi erődítési kerület” igazgatója volt, szeptemberben azonban kérésére áthelyezték Komáromba. Ő irányította a vár szabadságharc alatt is tartó építési munkálatait, egyben a várat övező védműveket alakított ki. 1849 januárjában azonban egyéb kvalitásaira is szükség lett. A vár parancsnoka lemondott, s a védelem irányítását, mint rangidős tisztnek neki kellett átvennie. Ő inkább a tudós katona típusa volt, akiből hiányzott a szükséges keménység, parancsolni tudás. Később a honvéd hadmémökkar főparancsnoka lett. Sztoikus nyugalmára jellemző, hogy utolsó éjszakáján, a siralomházban, Vauban erődítésta- ni könyvét olvasgatta. Míg Törők Ignác a várvédő, gróf Vécsey Károly a szabadságharc nagy várostromlója volt. Az 1807-ben (más adat szerint 1809-ben) Pesten született Vécsey magas rangra emelkedett katonacsaládból származott. Apja, Ágoston császári-királyi altábornagy és a magyar nemesi testőrség kapitánya volt. Ő 1848/49- ben végig kitartott Bécs oldalán, csakúgy, mint másik két fia. Károly azonban messze esett a fájától. 1848 októberében a Kiss Ernőnél már említett 2. huszárezred őrnagyaként ezredével csatlakozott a honvédsereghez. Már ekkor ezredes, majd decemberben tábornok és a bánsági hadtest egyik hadosztályának parancsnoka lett. 1849. január közepén a verbászi haditanácson eltávolította a bácskai hadtest árulással kacérkodó parancsnokát, gróf Esterházy Sándor tábornokot, aki kijelentette, hogy császári csapatok ellen nem hajlandó harcolni. Ezt követően Vécsey a csapatok zömével a Tisza középső szakaszához vonult, ahol 1849. március 5-én fényes győzelmet vívott ki két császári dandár felett. Damjanichcsal közösen, akivel eközben sikerült jól összeveszniük. Az Aradon utolsónak kivégzett Vécsey, akinek már nem volt kitől búcsúznia, mielőtt a bitó alá lépett, megcsókolta régi haragosa, a már élettelen Damjanich kezét. (A szerző a Hadtörténeti Intézet igazgatója)
