Békés Megyei Hírlap, 1999. szeptember (54. évfolyam, 203-228. szám)

1999-09-25-26 / 224. szám

1999. szeptember 25-26., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 Elárverezték Fenyő János médiacézár hagyatékát ...ELOSZOR, ...MÁSODSZOR, SENKI TÖBBET, ...HARMADSZOR Polgár Árpád — akit fia segített a munkájában — le­nyűgözően vezette az árverést Izgalmas szórakozás. Fogni egy tárcsát és szerencsét próbálni. Megtudni, va­jon hányán akarják azt a tárgyat, amit én szeretnék? Persze a dolog túl egy­szerű lenne, ha csak a szerencsére fognánk, merthogy elsősorban pénz kér­dése az egész. Mint (majdnem) minden az életben. Szeptember 20-án kezdő­dött Budapesten, a Polgár Galériában az a három napos árverés, amelyen hétszáznál is több műtárgy került kalapács alá. A tételek legtöbbje a VICO- birodalom első emberének, Fenyő Jánosnak a hagyatékból került ki. Egy mennydörgés, és az ég csatornái megerednek. A gyalogosokat nem iga­zán érdekli. Gondtalanul sétálnak Bu­dapest legelegánsabb korzóján, a Váci utcában. A 11-es ház előtt kisebb tö­meg. Sokan igyekeznek a félemeleti Polgár Galériába. Az árverés kezdete előtt negyed órával a Belvedere aukci­ós teremben már alig találni helyet. A környezet lenyűgöző. A légkondicio­nált helyiségbe mintegy 400—500— an fémek el. Lehuppanunk az első sor­ba, innen minden jól látható. A szom­szédom egy elegáns hölgy. Jobb kezén apró brillekből készült gyűrű, a nyaká­ban viszonylag vékony aranyláncon borsó nagyságú gyémánt. A két ékszer többet ér, mintha tucatjával lógnának rajta a gyűrűk, láncok. — Sűrűn jár aukcióra? — kérdezem félve, tartva attól, hogy tolakodásnak veszi. Szerencsém van, a hölgy beszé­des kedvében van. — Mondhatnám, ez az egyetlen ki­fogásolható szenvedélyem — néz rám mosolyogva. — A férjem német üzlet­ember volt, sajnos két éve elhunyt. Nem azt mondom, hogy milliókat ha­gyott hátra, de maradt annyi, hogy né­ha megvehetek magamnak egy-egy da­rabot. Nincs gyerekem, nem kell taka­rékoskodnom. Most éppen ebbe a mi­niatűrbe szerettem bele. Negyvenöt- ezer a kikiáltási ára, hatvanig elme­gyek. Nem szánok rá többet. Hát nem gyönyörű? — kérdezi, s mutatja a ka­talógus 305-ös tételét, egy elefánt- csontra festett miniatűrt, Murillo Ma­donna-képének másolatát rézkeretben. — Legalább lesz kinek drukkolnom — válaszolok a hölgynek. További be­szélgetésre nincs idő, mert pódiumra lép Polgár Árpád és fia, Ádám. Meg­kezdődik az árverés. Még a légy züm­mögését is hallani, olyan csönd lesz hirtelen a teremben. Ä tulajdonos, s egyben az árverés vezetője, Polgár Ár­pád megnyitja a 22. Művészeti Aukci­ót. Felpörögnek az események. Védett fajansz tárgyakra kezdődik a licit. Ki­kiáltási áruk 34—36 ezer forint közöt­ti, végül 220 és 260 ezer forint között viszik el a patikaedényt, a korsót, a kancsót. Ez az árverés második napja, ma 222 műtárgy, illetve festmény kerül kalapács alá. A 213-as tétel egy kor­pusz. Faragott, festett fa. Német mester munkája a XIV. századból. Sérült és hiányos. Kadosa Pál zeneszerző ha­gyatékából került ide. Kikiáltási ár: 380 ezer forint. Ezen az áron talál gaz­dára. Az árverés megkezdése után jó fél órával lép a terembe két neves televízi­ós. Egyikük licitál, a másik — ahogyan látom — csak megfigyelőként vesz részt. Itt van az egyik zenekar híres énekese is. O is licitál, amikor megpil­milliók, tízmilliók cserélnek itt gazdát. Majdnem minden tétel a kikiáltás sok­szorosáért kel el. A Fenyő-hagyatékból került ki az a Poszeidon-fejet ábrázoló keménycserépből készült, falba építhe­tő eozinmázas Zsolnay falikút, amely­nek ára 200 ezerről indult. Az utolsó, lantom, épp egy falikárpitot szerez ineg, a kikiáltási ár háromszorosáért, 120 ezer forintért. Az árverésre bocsá­tott hét falikárpit — a galéria egyik munkatársától tudom — a Fenyő-ha­gyatékból került ki. Nagy koncentráló-képességet igénylő feladat az árverezés.Polgár Ár­pád lenyűgözően vezeti. Nyilván nem ez az első „fellépése”. egymillió 300 ezer forintnál koppanó kalapács ütést nagy taps kísérte. Egy huszonegy centis Kovács Margit kerá­miára is nagy volt a licit, de „csak” öt­szörös áron, félmillió forintért talált vevőt. A szomszédom miniatűréhez, a 305- ös tételhez ér az árverező. A hölgy rez­zenéstelen arccal ül és figyeli az ese­ményeket. Szerencséje van. A kikiáltá­Tartom az összeget! “ 0ŐTÓ KOVÁCS' ERZSÉBET — Kétszáznegyvenezer először, kétszáznegyvenezer másodszor. Senki többet? Kétszáznegyvenezer harmad­szor — üti le egy 120 ezerről induló szecessziós virágtartó edény árát. Szobrok, kisplasztikák cserélnek gazdát pillanatok alatt. Az árverésen aktívan résztvevők marokszámra ve­szik ki zsebükből a tízezreseket. Nem si árért megkapta a 10x7 centis Muril­lo másolatot. — Jöjjön, iszunk rá — súgja oda. Körbenézek. Inni itt? Aztán kiderül, a terem bejáratánál alkalmi büfé műkö­dik. Szendvicset, pogácsát, üdítőt, pezsgőt és különféle borokat ^kínálnak. Egy deci vörösbort kérek. O pezsgőt iszik. — Eljövök a holnapi árverésre is — avat titkába. — Egy ismeretlen nagy­bányai festő férfiportréjába szerettem bele. Hetvenezerrel kezdődik... Hátha azt is megkapom a kikiáltási árért. — Szívből kívánom — válaszolom. Mire visszaülünk, már a festményeket mutatja az árverező munkáját segítő fehér­kesztyűs férfi. Előttünk kisasztal, rajta telefon. Egy Sző­ke fiatal lány, ölében jegyzettel figyeli az árverést. Megbízásból van itt, telefonon kap­ja az utasítást, mire li­citálhat és meddig mehet el. Épp egy Biai-Vöglein István képért emelgeti a tár­csát. Az induló ár 34 ezer forint. — Már ötven — mondja a vonal másik végén lévő megbízó­jának. — Mehetünk tovább —- kérdezi, s a válasz igen lehet, mert még a hatvanat is tart­ja. Tovább nem men­nek. A képet 65 eze­rért vitték el. Lehet, a megbízó bánja már, hogy azt az ötezret nem szánta rá a 66x56 centis olaj Enteriőrre. Folyik tovább, megállás nélkül a „senki többet, harmadszor?” végszavas játék. Egy Scheiber Hugó és egy Szőnyi István képet visznek el. Mindkettőt egy­millió 900 ezerért. Én egy Glatz Oszkár képbe szerettem bele. Á női képmást 600 ezerért viheti haza új tulajdonosa. Nekem — a hatszázezer híján — marad a platói szerelem a kép iránt. Megyei vonatkozása is van az árve­résnek. A battonyai Molnár C. Pál két képe szerepel a listán, összesen hatszáz­húszezret fizettek értük. A medgyes- egyházi születésű Schéner Mihály há­rom képe is kalapács alá került — ket­tőszázhetvenezerért találtak gazdára. A legtöbb pénzt a 391-es tételre fi­zették ki. Kádár Béla pasztellje, az Asztaltársaság másfélmillióról indult és négymillió kétszázezerért vitték el. Az aukciót számítógépen követik és az adatokat kivetítik, látható, hogy ép­pen a katalógus hányas tételére és mennyit licitálnak. Az is tudja követni az árverést, aki nem érti és nem beszé­li nyelvünket, s dollárban, fontban vagy márkában akarja kifizetni a kivá­lasztott tárgyat. Az árverés a végéhez közeledik. A 222 tárgyból ötvenhárom megmaradt. Polgár Árpád iszik egy korty vizet és lelép az emelvényről. Nem látszik fá­radtnak. Odalépek hozzá pár adatot kérdezni. Kiderül, a 70-es években Bé­késcsabán volt színész. Kicsi a világ! Kinn, még mindig csöpörög. Kolle­ganőmmel a fáradtságtól szinte kiszé­dülünk az ajtón. Pedig semmit nem csináltunk, csak figyeltünk. Béla Vali Ajánló CD-Sikerlista 1. Bon-bon: The name is Bon... 2. Club Sounds 11. 3. Wamdue Project — Best of 4. Club Rotation 7. 5. Jethro Full: Dot Com 6. DJ Junior: Ibiza Mix 2000 7. Rap III. 8. House Attack 6. 9. Puff Daddy: Forever 10. Z+ Dance Action 2. (Rock Island) Filmajánló Még egy nap a paradicsomban Egy betörés során két pár találkozik egy mással: Bobbie és Rosie piti bű­nözők, Mel és Sid viszont profik. Harcedzett negyvenes hőseink párt­fogásukba veszik a két fiatalt, akik megszédülnek a az ismeretlen világ mámorító lehetőségeitől... Könyv Hitler szeretői Egy kis szex a század első feléből. Daniel Florin járt utána, milyen is volt a Führer az ágyban, s hogyan viszonyult a nőkhöz általában. Számos nőről ír a szerző, de a legfontosabbak Hitler életé­ben nyilván Geli Angeli a Vezér unoka­húga (akiről lapunk egy korábbi számá­ban már olvashattak), Renáta Müller és Éva Braun voltak. Az ő portréik köszön­tének ugyanis ránk az egyébként csapni­való szerkesztésű könyv első lapjairól. Florin szerint Hitler mágikus hatást gya­korolt a nőkre, nagyságával és hatalmá­val kábította őket. Énnek ellenére egyet­len nagy szerelme volt, Geli Angeli, akit perverz szexuális játékokra kénysze- rített, majd öngyilkosságba hajszolt, de az sem kizárt, hogy maga ölte vagy ölet­te meg. Nem csak Angali, de a többiek is, szinte valamennyien gyanús körül­mények között távoztak a túlvilágra. Impotens volt-e Hitler, hogyan sze­relmeskedett, tudta-e egyáltalán, mi­lyen érzés a szerelem, vagy csak egy szadomazochista perverz volt, aki csak így tudott „szeretni” — ezekre és még számos más kérdésre kapunk választ a könyv lapjain. iflp Szeptemberi dialógus — Mit búsulsz, kenyeres? — Mikor semmim sincsen? Ezt nem mondhatnám. Mióta becsöngettek, ren­geteg az időm. Márpedig aki időt nyer, életet nyer. (Qui habet tempus, habet vitám.) Mégis veszítettem egy életet, mióta nekem már nem csöngetnek. — Ez így zavaros. Miféle csengetés, mifajta élet? — Szeptember elsején több ezer is­kolában harsant a hívó csengőszó. 1942 óta, tehát ötvenhét éve nekem és értem is szólt a hívás: eleinte a diák­nak, aztán a tanítónak. Előbb a padba, utóbb a katedrára. Most valahol egy filmszalag elszakadt. — Nem elszakadt, csak megszakadt. Nyugdíjas vagy, nemde? Öregek he­lyébe lépnek a fiatalok. Nem gondo­lod, hogy ez az élet rendje? — Dehogynem. Az eszem tudja, csak a szívemnek fáj. Most egy csapás­ra kiürült az életem értelme. Ha az óvo­dát is számolom, hat évtizeden át meg­rezzentem a csengőszóra. Mint kürt­szóra a huszárló. Kiala­kult egy belső hallás, idegpályámba beégető- dött a feltételes reflex vagy inkább rezonancia. Most aztán önkéntelen mozdulatokkal engedel­meskedem a dinamikus sztereotípiá­nak: kinyitom a táskát, megnézem, hogy bepakoltam-e mindent, rápillan­tok az órarendre (egyelőre még nem veszem tudomásul, hogy az bizony ta­valyi), borotválkozás közben mormo­lom a versidézetet, amivel az irodalom­órát indítani fogom, előre örvendezem a felcsillanó szemsugaraknak, a nyújtó­zó gyermekiélek befogadó csodapilla­natának, a... de hiszen tudod, mi mindennek lehet örülni egy iskolakez­dés utánozhatatlan varázskörében. ■— Hé, szállj már le a földre! Nem te mondtad az utóbbi időben, hogy elfá­sultál, hogy valami elromlott az iskolá­ban, „minden egész eltörött”, hogy ez a mai már nem a régi, hogy legszíveseb­ben otthagynál csapot, papot; hogy vál­ságban az oktatás s még inkább a neve­lés, hogy oda a fegyelem, a munkakedv, a kötelességtudás és a többi? Most vég­re megállhatsz, kifiíjhatod magad, vége a több évtizedes lázas rohanásnak, meg­valósíthatod a sok-sok félredobott ál­mot és tétova tervet; folytassam? —: Jó, jó, tudom, hogy igazad van. Csak iszonyú még a hiányérzet s a nyo­mába lépő horror vacui. Az űr, amit nem tudok kitölteni. Egyelőre ezer kér­dés kavarog bennem. Hallom a csengőt s a gyermekzsivajt, a zümmögő kaptárt. Vajon hányán várnak a nyolcadik osz­tályban? Mit imák mottóként az első lapra? Meghallgatják-e a Kései siratót, a Hetedik eclogát, hisz’ egyik sincs a tankönyvükben? Kit találok a tanári szobába, ha belépek, s ki lép be, ha fel­nézek a könyvből? Lesznek-e izgalmas óraközi viták, véleménycserék? Megte­remtődik-e az értelmes műhelymunka közege, az emberformálás nélkü­lözhetetlen alkotó han­gulata? Tudod... — Nono, már megint elszakadtak a szárnyas paripák. — Tudod, ha öröm vagy bánat ért, mindig a költőkhöz fordultam. A klasszikusokhoz, az igazi értékekhez. Most idézhetem Adyt, üzenhetnék egykori iskolámba; vagy előkaparhat­nám Móra Ferenc Szeptemberi emlé­két, mikor a szegény szűcsmester nem tudott tandíjat fizetni, így aztán Ferkó a nyitott ablakon át kívülről hallgatta a latin mondat sete-suta fordítását, s nem bírván magával, bekiáltott a tanterem­be: „Egy az Isten!” (Unus est Deus). Most mégis mást hallok. Csortos Gyu­la mély húrú, elcsukló hangját, a san­zont a kiöregedett színészről: „Kirú­gott vén papucs vagy...” — Legalább élvezheted a jól megér­demelt nyugdíjas éveket. — Ezt hagyjuk, ez cinizmus. Annyi büszkeség még maradt bennem, hogy felvágjam a fejem, ha meg akarnak alázni. Aktív koromban improduktív voltam, most pedig inaktív. Doszto­jevszkij megalázottja és megszomorí- tottja. Áz örökkön-örökké kisemmizett nemzet napszámosa, akinek a fizetése sok volt az éhenhaláshoz, a nyugdíja pedig kevés az emberhez méltó öreg­séghez. Fájdalmas alkonyat ez. Egy pedagógus kétszer hal meg. Jobban tenné, ha nem érné meg a nyugdíjkor­határt, vagy holta után is tanítaná a csillagokat. — Ne búsulj, kenyeres. Lesz még rosszabb is. Meg aztán: „Még nyílnak a völgyben a kerti vi­rágok...”-— Ugye, te is érzed az anapesztusok elégikus lüktetését? — Szép, szép, nagyon szép, ám a következő strófa élén már: „Elhull a virág, eliramlik az élet.;.” Szász András

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom