Békés Megyei Hírlap, 1999. június (54. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-26-27 / 147. szám
1999. június 26-27., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Társalgás Esztergályos Cecíliával Minden női titkok tudója Beszélgetés Bozsik Yvettel A fiatalok dolga: kitömi a hagyományokból A lovaggá ütött csabai festő Varga János képei a bajor herceg kaltenbergi várában SUl ¥ ¥ ¥ A többnyire fából faragott cölöpökre épült Velencében — ahol most díszes kamerátokat rendesnek —, nem colt ajánlatos máglyákat gyújtani, ezért vízbe fojtották a halálra ítélteket Vízbe fojtott elítéltek A cím ne riassza el a nyájas olvasót, mert bár nem lesz túl kellemes és könnyed, ami az alábbiakban következik, mindenesetre annál érdekesebb. A kivégzéseknek is — mint ahogyan minden másnak — megvan a maguk története. Volt idő, amikor Európában vidáman lobogtak a máglyák, az eretnekek pedig jajgattak. Nem volt ilyen könnyű dolga a velencei egyházi bíróságoknak. A város vízre épült, s miután többnyire fából faragott cölöpökre, már ezen okból sem volt ajánlatos máglyákat gyújtani. Kéznél volt viszont az esetünkben legegyszerűbb kivégzőeszköz, a víz. Az eretnekséggel vádolt szerencsétleneket egyszerűen a lagúnák akkortájt még tiszta, környezetbarát vizébe fojtották. Feltehetően maguk sem tudták, hogy több évezredes kivégzési módot újítottak fel. A római törvénykönyv szerint ez járt nem csak az apagyilkosoknak, de az anya és a közeli rokonok megöléséért is. Többnyire nem egyszerűen vízbe lökték, hanem bőrzsákba varrták őket, s egy kutyát, kakast, majmot és kígyót is beletettek a zsákba. Ilyen népes társaság azonban csak a rokongyilkosoknak járt, az apa- és anyagyilkosokkal nem sokat teketóriáztak, egyedül süllyedhettek a Tiberis fenekére. Tacitus hasonló dolgokról emlékezik meg a barbár germánokról írva. Ok azokat fojtották vízbe, akik gyávák voltak, s elmenekültek a harcmezőről. Ha nem volt elég mély a víz, megtette a sár vagy a mocsár, s a mélybe süllyedőket — biztos, ami biztos — még kövekkel is megdobálták. A modem archeológia leletei megerősítik a római történetíró állítását, a kiszáradt mocsarakban mumifikálódott testekre leltek, kezük, lábuk kötéllel, lánccal volt összekötve. Az áldozatok többsége egyébként nő, feltételezik, hogy a tisztességükön esett folt lehetett szörnyű pusztulásuk oka. Nincs mit csodálkoznunk azon sem, hogy a római uralkodók is szívesen alkalmazták a kivégzésnek ezt a módját. Néró mostohafiát, Rufus Crespinát hajíttatta a tengerbe. Tiberius egyenesen szórakozásként űzte az igazságszolgáltatás eme fajtáját. Színhelyéül gyakran választotta kedvenc nyaralóhelyét, Capri szigetét. A történetíró Suetonius erről így emlékezik meg: „Az elítélteket hosszas és gyötrelmes kínzások után a szeme láttára hajították a tengerbe, lent pedig a matrózok elkapták, és csák- lyákkal, evezőkkel püfölték a testeket, hogy még véletlenül se maradjon valaki életben.” A keresztények követték elődeiket. VI. Orbán pápa, miközben Johanna nápolyi királynővel háborúzott, s ellenfele elől a Vatikánból Genovába vette a menekülés útját, két bíborost is magával vitt túszul. Közülük öt renitenst útközben zsákba varrva a tengerbe hajíttatott. A középkorban az inkvizíció a vallatás egyik eszközeként használta a vizet. Elsősorban az eretnekeket, a boszorkányokat vallatták így. Egyszerű oka volt ennek, az igazi bűnözők a hagyományos módszerekkel vagy esetleg csupán fenyegetésre is vallottak, mert volt mit. A szerencsétlen boszorkányokat, mivel bűnük nem volt, az iszonyatos kínzás késztette „vallomásra”. Az úgynevezett vízpróba a következőképpen zajlott: a vádlott kezét és lábát összekötötték, majd belehajították a vízbe. Ha ártatlan volt, akkor le kellett süllyednie, ha bűn terhelte a lelkét, akkor fenn maradt. Ebben az esetben A férfiaknak és nőknek összekötözték a kezét, és a vízbe hajították őket. Ezt hívták köztársasági esküvőnek. viszont — ha nem merült el —, akasztás lett az osztályrésze. Jakab király nevezetes Demonológiájában szépen, az egyház kenetes szavaival magyarázza, „megideologizálja” eme próba gyakorlatát: „Feltehetően az Úr ezzel a természetes vonással jelölte meg a bűnös asszonyokat, a víz nem fogadta be azok testét, akik lerázták magukról a keresztelő szent vizet”. Az ártatlanokat befogadta, jutalmuk nem büntetés, hanem a mennyországba jutás, a vízbe fúlás lett. A nagy francia forradalom állandó gondja volt a bűnösök kivégzése. Volt, amikor már a guillotine sem győzte, olyan tömegesen kellett igazságot szolgáltatni. Erre volt jó a vízbe fojtás. Amikor a forradalmi csapatok bevették Nantes-ot, egy jakobinusra, Carrierre bízták, hogy intézze el a fogoly royalistákat és girondistákat. Kezdetben volt a főbe lövés és a guillotine. Ám a golyó kevés volt, a guillotine is elégtelennek bizonyult, s nem tudtak mit kezdeni a hullákkal. Az elfásult hóhér és a kivégzőosztag katonái egyaránt azt kérték, hagyják abba a mészárlást. Carrier azonban nem csüggedt. Szerzett egy bárkát, belezsúfolt kilencven elítéltet, s elindította a Loire folyón. A legsebesebb folyású részen a személyzet csónakba ült, előzőleg azonban kinyitották a bárka fenekét. Másnap 138 fogollyal ismételték meg ezt, s a megoldás olyannyira megtetszett a győzteseknek, hogy éjjel-nappal így végezték ki az elítélteket, gyakran már bárka nélkül is. A francia forradalom kiváló ismerője, a történész T. Carlyle erről így ír: „A férfiaknak és nőknek összekötözték a kezét, és a vízbe hajították őket. Ezt hívták köztársasági esküvőnek. Az áldozatok görcsbe merevedett és felpüffedt tetemeit pedig a Loire hullámai a tenger felé sodorták, ahonnét a dagály visszahozta őket, varjak serege keringett a folyó felett, farkasok csatangoltak a sekélyes partszakaszokon prédára várva.” Az első, majd a második világháború története is ismer hasonló eseteket, hadifoglyokkal túlzsúfolt hajók, „halálhajók” gyakran indultak el az óceánok vizén, hogy soha ne érjenek úticéljukhoz. A szándékosságot sok esetben nehéz felfedezni, csupán a titkos archívumok hozzáférhetővé válása lebbentette fel a fátylat az esetek hátteréről. — klein — INK M ; ■1 E— Jogszerűen, de nem kellő körültekintéssel Heten vannak. Az is lehet, hogy nyolcán vagy kilencen. Ki tudja? Ma már semmit nem lehet tudni bizonyosan. Csak azt, hogy lefeküdtek a Postabanknak. Olcsó hitelért. Hárommilliót kértek (talán többet, esetleg kevesebbet) minimál kamatra. Tíz százalékot számoltak fel nekik, miközben a piacon — Mari néninek, Pista bácsinak — harmincért mérték a pénzt. Ami ugyebár azt jelenti, hogy amíg utóbbiaknak a hárommillió után évente kilenc- százezer kamatot hoztak ki, előbbieknek csupán háromszázezret. A különbség hatszázezer — egy esztendő alatt. Ami annyit jelent, hogy előbbiek havi nettó ötvenezret kaptak a zsebükbe Postabank Gábortól. Akár fizetés-kiegészítésnek is tekinthetjük a pénzt, mások kevesebből élnek meg negyed-hatodmagukkal. (Mellesleg úgy kell nekik, miért nem igyekeztek a Parlamentbe, miért nem lettek politikusok?) Az ügy több mint visszataszító. A hírbe keveredett MDF- alelnök, frakcióvezető-helyettes „levonta a konzekvenciát” és lemondott, erkölcsi alapot teremtve ezzel a politikai újrakezdéshez. A többi érintett, zömében szocialista politikusok, hosszas magyarázkodásba kezdtek, majd néhány tétova mozdulat után ők is lemondtak vagy önkritikát gyakoroltak és — maradtak. Mellesleg akik mentek is, úgy távoztak, hogy maradtak (erre mondja a jobboldal: bolsevik trükk), mert frakciójuk bocsánatos bűnnek tartotta a hitelfelvételt, mely minden esendő emberrel megtörténhet (kivéve persze Mari nénit és Pista bácsit, de az ő esetük más káposzta). A szocialisták pártelnök-frakcióvezetője szerint a párt parlamenti képviselőcsoportja úgy látja, hogy az érintettek „magánemberként, jóhiszeműen és jogszerűen, de nem kellő körültekintéssel jártak el a hitelfelvételnél”. Az ember csak áll és bámul. Nem akar hinni a szemének. A kisemberek pártja, a szociálisan legérzékenyebb frakció úgy véli, a magánbűnök ellenére lehetnek tiszta közerkölcsök. Komolyan hiszik, hogy ezzel a mentalitással megújítható a párt, visszaszerezheti megcsappant népszerűségét a választók körében. Az irodalmi munkásságok, a magánember politikusok, a közpénzből megfizethető képviselők kora lejárt. Lehet velük még kísérletezni, de nem érdemes, mert a társadalom — az utóbbi hónapokban felszínre került sok szenny láttán — minden korábbinál érzékenyebb a „jogszerű, de nem kellő körültekintéssel” intézett (magyarul: tisztességtelen) dolgokra. A köz ítélete alól pedig sem párt, sem frakció, sem politikustársak nem adhatnak felmentést. Árpási Zoltán Havi nettó ötvenezret kaptak a zsebükbe Postabank Gábortól. Mezőhegyes, 1905. A központi szálloda közel száz évvel ezelőtt. így nézett ki a Centrál régi szépségében. Azóta kissé megkopott, de fénye, pompája a régi. Jó gyönyörködni benne, s hajdani szép környezetében
