Békés Megyei Hírlap, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-21 / 92. szám
HÁTTÉR 1999. április 21., szerda Dobozon nem ismeretlen „vendég” a belvíz Óré Lajos: „Na öreg, ha ezt megírod, Oscar-díjat kapsz” Ma már értem, hogy miért mondta sokat megélt nagyapám olyan gyakran: „Az idő a gazda, az ember csak szolga!” Megjárva a tiszai árvizet, látva a korábban belvízzel borított Alföldet, Békés megye jórészét, meghajtok az öreg bölcsessége, élettapasztalata előtt. Erősít ebbéli meggyőződésemben dobozi utam, ahol a lassan egy hónapja felszívódó belvíz nyomait kutattam. Nem kellett nagy erőfeszítést tennem ahhoz, hogy egyszerre találkozzak a természet építő és pusztító erejével, a csodálatos látvánnyal és a szánalmas valósággal. A Mátyás utcai meggyfák hulló virága fehér szőnyeget terített lábaim elé, de betérve egy-egy portára, megtört a tavaszi varázs. A nyirkos falak áporodott illata és málló vakolat, reménykedő asszonyok panaszáradata és gondterhelt férfiak mérlegelése fogadott. Nincs gyermekszobája. Szabó László és kisfia, Martin Adósok vagyunk — Egy hónapig küzdöttünk az ár- és belvízzel. A védekezési költségek 13 millió 976 ezer forintra rúgtak, ebből közel hétmilliót megtérített a megyei területfejlesztési tanács. Reméljük, hogy mihamarabb megérkezik a többi is, mert addig adósok vagyunk — vág bele a sűrűjébe Szatmári János polgármester. Nem ismeretlen „vendég” a belvíz Dobozon. Már a ’70-es években is jelentkezett a vármegye legrégibb falujában, majd a száraz esztendők alatt híre- hamva sem volt. Aztán jött a ’80-as árvíz — utána kiépült az esővízelvezető csatornarendszer — és azt követően jó darabig ismét elkerülte a falu lakóit. Négy éve, 1995 óta azonban a magas talajvízszint miatt rendszeresen visszatérő probléma. — A testület már 1993-ban támogatta a szennyvízelvezető rendszer és tisztítótelep létesítésének gondolatát. Azóta folyamatosan pályázunk, de egy huncut fillért nem nyertünk ez ideig — mondja némi keserűséggel a hangjában a település első embere. — Pedig a tervek, költségbecslés, minden megvan. A szekrény mélyéről vaskos iratköteg kerül az asztalra és a tollforgató máris körmölheti az adatokat: a csatornarendszer és tisztítótelep bekerülési költségei 1 milliárd 258 millió forintra tehetők, ebben benne foglaltatik a 64 kilométer hosszúságú csatornarendszer, a nyomóvezetéktől a lakossági bekötőig. — Na de a bánkódás a múlté. Bízzunk benne, hogy a kistérség által megálmodott infrastruktúra-fejlesztő elképzelés, a térségi csatornamű és szennyvíztisztító rendszer pártfogókra lel kormánykörökben és EU-berkekben is — villantja fel optimizmusát és a jövő lehetőségét egyaránt a polgár- mester. A földbe kerülő szennyvíz duzzasztja az amúgy is magas szinten lévő talajvizet, ezért lét- fontosságú a szennyvízcsatorna megszületése. Nem beszélve arról, hogy egy súlyosabb nyári esőzés esetén a felemelkedő belvíz a fertőzések táptalajául szolgálhat. — A belterületi belvíz befogadója a Kövizig kezelésében lévő Fekete-Körös holtmedre (lenne). Azt azonban benőtte a fa, tele van szeméttel és náddal, kotrógépet pedig a ’60-as években látott legutóbb. Tartósabb nyári meleg esetén a bűz meg a szenny van. A megoldás az egyébként kivitelezhető rendszeres vízfolyatás lenne — világít rá a dolog nyitjára Szatmári János. Közép-Európa legnagyobb cirkusztársulata minden idők legnagyobb állatseregletével — elefántokkal, zebrákkal, puputevékkel és tigrisprodukciójával új műsorával először lesz látható Békéscsabán. A 70-tagú társulat műsorát 8-tagú fúvószenekar kíséri! Április 27-étől május 2-áig Békéscsabán a sport- csarnokkal szembeni téren várja a kicsiket és nagyokat! Az előadások kezdete: hétköznap 18 órától, szombaton és vasárnap 15 és 18 órától! Szeretettel vár mindenkit Richter József, a Jászai Mari-díjas cirkuszigazgató! Ahol a víz (volt) az úr. Légifelvételünk márciusban készült a vármegye legrégibb faluja felett FOTÓK: LEHOCZKY PÉTER-— Most ott is volt belvíz, ahol korábban soha. Ez egyrészt a februárban lehullt rendkívüli mennyiségű csapadéknak, másrészt az emberek nemtörődömségének is köszönhető. A ’80 után építkezők között akadt olyan is, aki még a dudát sem tette be. — Többé-kevésbé az 1800 körüli ingatlan mindegyikét érintette a belvíz. 27 fokozottan életveszélyes lakásról van eddig tudomásunk, több mint ezren jelentkeztek kárigénnyel — ismerteti az adatokat az időközben csatlakozó Kiss László jegyző. Úgy tíz lakás részleges vagy teljes kötelező bontásának elrendelése szükségeltetik... A legnagyobb gond, hogy nincs hol elhelyezzük a tulajdonosokat vagy ott lakókat. — A megoldást a ’80-as árvízkor folyósított kamatmentes kölcsönhöz hasonló konstrukció és segély jelentené — tudom meg búcsúzóban. Elmosta a víz — Lacika, majd a borsóra oda lehet figyelni! — adja ki az ukázt a bevásárolni induló háziasszony a Mátyás utca 43. szám alatt. — A vályogtégla soha ki nem szárad. Két éve lakunk itt, tavaly újítottuk fel, vakoltuk, gletteltük újra az egészet. tón magamba szívom a tavasz illatát. Megfogadva beszélgetőpartnereim tanácsát, az utca vége felé veszem az irányt. Fél szárnyával az út porába szántva, villámként cikázik el mellettem egy villás farkú fecske. Kódorgó biciklis kisfiú illem- tudóan, hangos csókolomot köszön. felhőbe gubózva morogja: odaadom neked a kárpapírt is. Nem különösebben érdekli, hogy zsurnaliszta vagyok. lmok, írnok, vélheti... —- A nyolcvanas árvíz elvitte a lakásunkat, 60 éves férjemmel nyugdíjazás előtt építkeztünk. Három lépcsőfokkal emeltük meg a házat, de a kertbe most is bejött a víz — mondja Szatmári Gábomé Juliska néni, miközben az asszonyi kéz nyomait tükröző konyhakerten keresztül vágva a körgát tetejére érkezünk. A kubik helyén még most is áll a békalencsével, sással tarkított zöldes színű víz. Alig halljuk egymás szavát a harsogó békahangversenyben. Meg se dögölhetnek... — Ne ba... meg az isten, már meg se dögölhetünk. A koporsóra félrerakott százezer forintból kell rendbe szedetnem a ház sarkát. Két esztendővel ezelőtt kárt vallottunk, elpusztult a gyönyörű pej lovunk, akkor arra áldoztuk fel az összeku- porgatott pénzünket, most meg itt a nyakunkon a másik baj. Mondtam is a tatának, hogy nekünk mind Matuzsálemnek, örökélőknek kell lennünk — sorolja a bajokat az ágyban fekvő Pénzes Benjamin élettársa, Eszti néni, miközben betessékel. — Bementem a tanácshoz, oszt mondta a jegyző, hogy életveszélyes a ház, ki kellene költözzünk. De hová? — kérdeztem én. — Világéletünkben dolgoztunk! Muszáj egye meg a fene! — szólal meg a ház 78 éves ura. — A legnagyobb baj az, tudja, hogy tavaly eltemettük a 45 esztendős fiunkat, aki a támaszunk volt. Én már úgy megyek, rhínt a görbe bot, de nincs baj, ameddig a Csinos kivisz, meg hazahoz a határból — szövi a gondolatokat Béni bácsi. Itt megállt az idő. Erősödik meg bennem a gondolat a hirtelen beálló csendben. A falon megsárgult ’97-es, ’98-as Hírlap-naptár, az Emese sparhelton ütött-kopott alumínium szamovár, az asztalon deszkából tá- kolt sótartó. Az üveges almárium elején fésű, ruhakefe, gyógyszerek. A ketyegő vekker mintha a nyitott kérdések sokaságára keresné a választ. Elköszönök. Both Imre Nem éppen a legépületesebb ez a látvány — magyarázta Metz Ferencné a belvíz okozta károkra utalva Látták, hogy milyen a gyermek szobája. Azt az 500 ezret, amit ráköltöttünk, elmosta a víz. Kezdhetnénk mindent elölről. De miből? — teszi fel a kérdést a ház ura, a faluban postásként ismert Szabó László. — Nálunk is felázott a fürdőszoba, s beomlott a földpince — csatlakozik a beszélgetéshez László apósa, Kukari István. — Színig volt az árok, a kút- ból kifelé folyt a víz. Úgy hallani az öregektől, hogy azóta kínoz minket a belvíz, mióta megépítették a békési duzzasztót — osztják meg a nép bölcsességét velem is. — Ne vegyél már belőle! — szólítja fel papáját az időközben anyukájával hazaérkező, szotyizgató, hároméves szőke csöppség, Martin. — A gyerekkel is orvostól orvosig járunk, ki nem kecmer- günk a gyulladásból. Orrmandula-, mandulagyulladást követően most fülgyulladása van. Felemésztettünk a télen négy kocsi fát meg szenet, de hiába pakoltam a tüzelőt, nem ugrott a hőmérő higanyszála 18—19 fok fölé — teszi hozzá zárszóként a házigazda. A nap még jó arasznyira van a horizonton, kilépve az utcaajOscarra jelölve — Csibész, te! — csitítja a kétöklömnyi, nekem induló vakarcsot ifjabb Szabó László. Megmenekül a gatyaszáram, és az asztal mellett folytatjuk a beszélgetést. — A Népújságtól van? Ott dolgoztam, takarítóként — kínál hellyel Szabó Lászlóné. — Na itt van mit megnézzen. Éjszaka felkeltem, és vizes volt a padlószőnyeg a talpam alatt, pedig tavalyelőtt alászigeteltünk — idézi fel a történteket Szabóné. — A bútoraim most is a szomszédban vannak, hárman élünk egy szobában, jöjjön, nézze meg — ringó deszkapallón vágunk át, Laci korábbi rezidenciáján — és az ágyaktól zsúfolt, ruhákkal díszített szobában találjuk magunkat. — Reméljük, a nyárra szárad annyit, hogy betonozhatunk is — folytatja. — Na, öreg. Ezt ha megírod, Oscar-díjat kapsz. Elmondom én neked, hogy miért van itt belvíz. Az árvíz után betemették a kubikot. Na ez itt a baj. Ezt vésd fel — mondja a garatra kellően felöntött falubeli, Óré Lajos. Majd visszaülve a kislócán lévő hamutálcára (is), jobb napokat látott piszkos, szürke öltönyének zsebéből Munkást vesz elő, s sűrű füstEszti néni: a koporsókra félretett százezerből kell rendbe tetetnem a ház sarkát
