Békés Megyei Hírlap, 1999. április (54. évfolyam, 76-100. szám)
1999-04-10-11 / 83. szám
1999. április 10— 1 I., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete Öt oktáv romantika Tíz esztendő alatt egymillió lemeze fogyott Zámbó Jimmynek Hétezer után már nem számolta A gyulai kórboncnokot a kíváncsiság hajtotta a márványasztalhoz Kalandra Béla emlékezete Hetvenöt éve hunyt el a gyula-remetei majorság megteremtője Pici, a Famíliából Kilépek az erkélyre, és nem hiszek a szememnek. Pazar innen a kilátás a Dunára, a Gellért-hegyre és a pesti oldalra. S bár a tavaszi napsugár ellenére kissé hűvös az idő, vendéglátómat, Csonka Andrást mégis arra kérem, beszélgessünk idekint. Megértőén mosolyog és körbemutat: „Itt játszódik a legfontosabb szerepem: az életem.” — Harmincnégy évvel ezelőtt, január 16-án, a Bak jegyében, délelőtt fél kilenc körül születtem. Édesapám ötven évvel idősebb nálam. Talán emiatt, talán a színészi hivatásával együtt járó állandó távolléte miatt kisgyermekként sok mindent nem élhettem át mellette. Időnként irigykedtem a velem együtt cseperedő barátaimra, mert ők egyszer kirándulni, máskor meg múzeumba mentek az apukájukkal. Talán ezért maradt meg bennem kitörölhetetlenül az a téli nap, amikor apám elvitt a Budai Ifjúsági Parkhoz, ahol egy nagy hóembert építettünk. Anyu természetesen mindenben megpróbált a kedvembe járni, és ez így van a mai napig. Az általános iskolában a tanulással nem volt gondom, de azért mindig nagyon vártam a nyári szünetet. Amikor a táblára felkerült a vakáció kezdetét jelentő utolsó betű, az „Ó”, már tudtam: vár rám a Balaton. Ekkoriban sokat jártam be apuhoz a színházba, de az volt az igazi, amikor a nagymamám elvitt magával „ötyézni”. Nagyon szerettem az Öreg Tyúkok Egyletét, és élveztem, ahogy a kávéházi asztal felett összesúgva hozták-vitték a pletykákat. A gimnáziumi évek olyanok voltak, mintha megállt volna az idő. Sok ismerősöm mondja, hogy ma is ugyanolyan vagyok, mint akkor. Ez talán annak köszönhető, hogy a Petőfi gimi a közvetlen szomszédságunkban volt. Egészen tavalyig — amikor elköltöztem a szüleimtől — naponta hallottam az iskolacsengőt, olyan érzésem volt, mintha még mindig oda járnék. Az osztályom egészen kiváló volt. Ezt nem a tanulásra értem, hanem a társaságra. Egy osztályfőnöki órán a válásról beszélgettünk. Mondanom sem kell, valahányszor elhangzott a csonka család kifejezés, az egész osztály vigyorogva nézett felém. A gimnázium színjátszó körében ismerkedtem meg a szakma alapjaival. Vonzott más is, például a diplomatapálya az azzal járó külföldi utazásokkal és az elegáns partikkal, de az akkori élmények hatására a színészet mellett döntöttem. Rögtön érettségi után a Színművészeti Főiskolára jelentkeztem. Kapásból kirúgtak. Egyszer. Aztán még egyszer. Harmadszorra sikerült a felvételi, és ebben nagy szerepe volt a Nemzeti Színház stúdiójának, ahová az első sikertelen próbálkozás után két éven keresztül jártam. Pályám kezdetén a tapasztaltabb kollégák sokszor hangoztatták: a sikerhez a harminc százalék tudás mellé „...rólam is keringenek pletykák, talán már inkább rágalmak, amelyek túlmennek a jópofasá- gon és komolyan tudnak fájni” hetven százalék szerencse kell. Nem sokat tévedtek. A Família Kft. szerepét is a szerencsének köszönhetem. Már javában folytak a sorozat próba- felvételei, amikor egy barátomat elkísértem egy találkozóra. Az illető, akivel találkoztunk, kért rólam egy fotót és pár sort. Néhány nap múlva én lettem Pici. Ennek a szerepnek köszönhetem, hogy országosan ismert lettem. Sőt nem csak ismert, de azt hiszem, népszerű is. Még nem említettem, hogy az édesapám második házasságából születtem. Az elsőből van egy Szegeden élő nővérem, akit nagyon szeretek. Negyvenhét éves és két gyereke van, akik ikrek, és az idén lesznek huszonkét évesek. A nyarak egy részét ők is lent töltik a nyaralónkban. Minden évben karácsonykor nálunk vannak, ilyenkor együtt hallgatjuk az öreg zenélő óránkat, amit kizárólag azon a napon húzunk fel. Egyébként a családban nagyon sok ehhez hasonló hagyományhoz ragaszkodunk. Ezzel próbálunk némi állandóságot teremteni ebben a rohanó-kapkodó világban. Sokáig ilyen állandóság volt a szobám is a szüleimnél. Lassan egy éve lesz, hogy megvettem ezt a lakást, és elköltöztem otthonról. Igaz, mivel nem lakunk messze egymástól, naponta találkozunk. Különösen akkor, ha nem vagyok tartósan vidéken, mint például mostanában, amikor többet időzöm Győrben, a Hello Dolly próbáin, mint itthon. Az a lakás igazi kis kuckó, ahol egyedül is jól érzem magam. Persze itt-ott látsz olyan tárgyat is, amit nem én vettem, mégis fontosnak érzem, hogy szem előtt legyen. Ilyen ez a kis tábla, amit egy rajongóm hagyott a színház portáján. Még az év elején kaptam tőle, amikor történt egy-két negatív dolog, amire nem számítottam. Ilyen volt például a tv2 Kifutó műsorától való elválás. Azóta is itt őrzöm az éjjeliszekrényemen a táblát, hogy reggelente a látványára ébredjek, és belém ivódjon a szövege: „A győztesek soha nem adják fel, mert akik feladják, soha nem győznek.” Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretem a pletykázást. A kollégákkal néha jókat traccsolunk, ami természetesen nem nélkülözi az „abszolút bizalmas” információk kicserélését sem. Sajnos, a népszerűséggel együtt azt is tapasztalnom kellett: rólam is keringenek olyan pletykák, talán már inkább rágalmak, amelyek túlmennek a jópofaságon és komolyan tudnak fájni. Az ilyenek terjesztőinek azt kívánom: rosszakaróik nekik is okozzanak kínos pillanatokat. A színházban szerencsére olyan kiváló kollégákkal játszhattam együtt, mint például Csákányi László. Sajnos a nagy klasszikusok közül sokan már eltávoztak, így nem adatott meg, hogy például Márkus László vagy Ruttkai Éva mellett szerepelhessek. Tele vagyok tervekkel, energiával. A színház és a televíziózás területén is vannak konkrét elképzeléseim, de nem vagyok olyan alkat, aki hívás nélkül bekopogtat bárhová a terveivel. Nem az elutasítástól félek, inkább attól, hogy amiről addig álmodtam, még megvalósulatlan álomnak sem maradhat meg. Márpedig én a produkciómmal tudom csak meghálálni azt a sok-sok szeretetet, amit a közönségtől kapok. Kelemen Mihály „Anyu mindenben megpróbált a kedvembe járni, és ez így van a mai napig ”. —i i i isi m íwisí^sí : S*:. ■ «mill Légtérsértés a politikában Majdnem olyan, mint a visegrádi hármak. Csak a lengyelek hiányoznak közülünk. Ha a következő jugó pilóta lesz szíves majd egy picit fordítani a kormányon, akár össze is ülhetnének a nagyok: a cseh, a lengyel, a magyar miniszterelnökök, de összeröffenhetnek a honv. miniszterek is. Mivel katonai kérdésről van szó. Közös légtérsértésről. Biztosan tudják, mire utalok. Persze, hogy a kedd esti incidensre, miszerint két jugoszláv repülőgép fordulás közben átsodródott Magyarországra. A hírt a moszkvai ITAR-TASSZ hírügynökség is azonnal kiadta: a jugó gépek „a magyar és a cseh légteret egyaránt megsértették.” Az infót természetesen az MTI azonnal „kikopogta” a szerkesztőségeknek. Ez ám a szenzáció — gondolták tévékémék. Rögvest be is mondták: a mocsok jugók nem csak a magyart, hanem a cseh légteret is... Mint szomszédországét. Világos. Az a rohadt nagy gép olyan rohadt nagy kanyart írt le a fordulásnál, hogy rohadtul átsodródott a határon. Át a jugó-magyar, a magyar-szlovák, végül a szlovák-cseh határon. Ez ám a nagy sodródás! De ne legyünk elfogultak — ha már sodródásról beszélünk. Nem csak a tévé, néha a miniszter is sodródik egy nagyot. Mint legutóbb a honvédelemügyi, aki a honvédelmi bizottság üléséről kifele jövet nyilatkozott a tévé munkatársának, aki a cseh légtérsértésről próbálta faggatni. Miniszterünk kimerítő választ adott: „Arról nem volt szó...” (A sumákok. Nem tájékoztatták!) Jól olvassák, nem cáfolta a riporter értesülését, nem küldte őt vissza az ötödikbe, s arra sem szólította fel, hogy tegye le a mikrofont, mert aki ilyen hülyét kérdez, az rossz helyen dolgozik. Nem. Azt felelte: mit lehet tudni... Végtére is háború van, nem láttunk ilyet vagy ötven éve, megeshet, hogy a légtér olyan lesz, mint nokedli a szaggatáskor — nyúlik. Mondjuk arrébb megy ezer kilométerrel. Különben érdekes dolog ez a háború. A bombák árnyékában kiderül, mit tudunk földrajzból, s mit arról, ki kivel szomszédos Európa közepén. Lehet, hogy egyes munkakörök betöltésekor az általános iskolai bizonyítványokat is meg kellene nézni? Árpási Zoltán Az a rohadt nagy gép olyan rohadt nagy kanyart írt le a fordulásnál, hogy rohadtul átsodródott a határon Okány, 1912. Mintha egy városi épületet örökített volna meg a képeslapkészítő fotográfus több, mint nyolc évtizeddel ezelőtt. Oly rendezett, derűs a napel- lenzős ház és környéke
