Békés Megyei Hírlap, 1999. március (54. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-27-28 / 72. szám

1999. március 27-28., szombat-vasárnap Hétvégi magazin 9 A MEZŐHEGYESI LOVAK LÁTTÁN FÖLIDÉZTE „SPORTSZERKÖLCSÖNZŐ” KORSZAKÁT Usztics Mátyás nehéz választása A színházi szerep este 7-től fél 10-ig tart. Ha az ember lemossa a festéket ma­gáról, és leveszi a ruhát, az ajtón ne úgy menjen ki, mint Bánk bán. Bejönni se úgy jöjjön, hanem mint a színház egyik tagja. Szíveskedjék köszönni a ta­karítónőnek, az öltöztetőnek és mindenkinek, lehetőleg előre. Amikor föl­ment a függöny, csak akkor kell játszani. Minden egyéb színészkedés szerep- tévesztés — fogalmazta meg művészi-emberi hitvallását Usztics Mátyás, amikor Mezőhegyesen arról faggattuk, mennyire érzi jól magát Hunyadi hadnagy (angyal)bőrében. A népszerű színész a „Kisváros” című televíziós sorozat „Schengeni próba” című epizódjának forgatására érkezett a városba. A stáb olyan jelenetekkel kezdte a felvételt, amelyekben Usztics Mátyás nem szerepelt. Már-már azt hittük, nincs szerencsénk, aztán mégis rábukkantunk Hunyadi hadnagyra, mégpedig a Ménesbirtok Rt. központi versenyistállójában: gyönyörködött a lovakban, beszélgetett a lovasokkal és a gondozókkal. Végigkísértük sétaút- ján, majd a Hotel Noniusban beszél­gettünk vele. — Hunyadi hadnagyot szerepként kell fölfognia a nézőnek is, és a szí­nésznek is — bocsátotta előre. — Sok­szor elmondtam már: a színész nem választó, hanem választható. Engem erre a szerepre választottak. És ha vál­laltam, igyekszem a tőlem telhető leg­magasabb színvonalon megoldani. Megkönnyíti a helyzetemet, hogy én voltam katona, ellentétben sokakkal, akik a filmben katonát alakítanak. Per­sze nem feltétlenül szükséges, hogy a színpadon vagy a filmben olyan színé­szek játsszák a királyt, akik előző éle­tükben koronát viseltek. Nehéz is len­ne, hiszen a királyság nem annyira el­terjedt, mint a katonaság. — Nem zavarja a... skatulya? — Elkészült, belebújtam. Először volt az „Angyalbőrben”, majd jött a „Kisváros”. A televízió a segítségemre van azzal, hogy más szerepekben is en­ged megnyilvánulni. De jelen vagyok a rádióban is, verset mondok, novellát olvasok. Sőt! Regényt is írtam, m megjelent, kapható az üzletekben. Vagyis nem ragadtam le egy sze­repnél. — Nem mondható ez el minden ismert színészről. — Nem bizony! De a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy ** rendkívüli módon beszűkültek a mun­kalehetőségek. Nem készülnek magyar filmek, tévéjátékok, és nagyon-nagyon visszafogott a színházak működése. Egy-egy adott színházban a szűk, belső kör eljátssza a szerepeket, a maradé­kon meg osztoznak a többiek. Ráadásul a főiskola évről évre válto­zatlan létszámban bocsát ki munkanél­külieket. Az elkövetkező évek állás nélküli színészei már ott ülnek az isko­lapadokban. Ez súlyos hiba. — Ha már a fiatalok szóba jöttek, nem állhatom meg, hogy ne utaljak az ön kondíciójára. Sok huszonéves meg­irigyelhetné. — Negyven körül kerültem hős sze­repkörbe. Ez engem arra intett, hogy többet járjak tornaterembe, lovardába, hogy ne hagyjam abba a küzdősporto­kat. Ez javára vált Hunyadi hadnagy­nak is, és nekem is. Nem lenne túlsá­gosan hiteles, ha százhúsz kilósán, szu­szogva mutogatnám, hogy merre sza­ladjanak „beosztottjaim” a bűnözők után. Rokonszenvesebb, ha én magam eredek a nyomukba. —De hát nem viselt ön mindig had­nagyi rangjelzést? — Nováky Balázs, a határőrség volt országos parancsnoka léptetett elő. Küszöbön áll egy újabb „csillag- hullás”, úgy tudom erről még nem tet­tek le a forgatókönyvírók. Az eltelt hat év alatt a létező összes, különféle nem­zetiségű tolvajt, maffiózót, határsértőt, csempészt, gyilkost és rossz fiút elfog­tam. Gyűltek a piros pontok, és most úgy néz ki, hogy főtiszt lesz belőlem, annál is inkább, mert időközben sike­resen elvégeztem az ezzel járó tanfo­lyamot is. — Váltsunk témát! Mezőhegyes cí­merében benne van a ló. Úgy vettem észre, hogy az ön szívében is előkelő hely illeti meg ezt a nemes állatot. — Igen. Nagyon nehéz döntés volt 1987-ben megválnom a lovaimtól. So­kat áldoztam fizikailag, szellemileg és anyagilag is erre az együttélésre. A Ba- laton-felvidéken, Lovas községben volt a lovardám. Talán a helybeliek megőrizték jó emlékezetükben. — Mégis miért adta el a lovait? — Akkortájt a mostaninál is nehe­zebb volt a magánvállalkozás. Már a névadással is bajok voltak, hivatalosan „sportszerkölcsönző” lettem. Szörnyű volt az egész. Az akkori kegyúron, a megyei első titkáron múlott minden. Nyáron működhettem, télire viszont el kellett vinnem a lovaimat a Tolna me­gyei Tengelicre. Mégis, az életforma és az együttlét a lovakkal sokkal többet adott, mint amennyit elvett... Megfor­dult a fejemben, hogy leszerződöm va­lamelyik környékbeli színházhoz, ugyanakkor gondolnom kellett a csalá­dom létbiztonságára, a gyermekek is­koláztatására. Végül is megváltam az állománytól... egyben. Az volt a kikö­tésem, hogy maradjanak is együtt. Saj­nos nem így történt. Sokat töprengtem azon, hogy belevághatok-e még egy­szer, más feltételek mellett a lótartás­ba. Most meg azokat nem hagyhattam cserben, akik számítanak rám filmso­rozatban, színházban. Ráadásul el­kezdtem tanítani. A ló teljes embert, teljes odafigyelést, teljes gondoskodást Hihetelenül mély és bensőséges kapcsolat alakulhat ki a ló és ember között kíván. Amit ezért cserébe kapunk tőle, az tökélete­sen kárpótol min­denért. A lovas embernek, akit gazdájának fogad el a ló, olyan él­ményekben lehet része, amelyek semmilyen más sporttal vagy sza­badidős elfoglalt­sággal nem pótol­hatók. Egy hallat­lanul intelligens, nemes lénnyel van dolgunk, aki meg­teszi nekünk azt a nagy szívességet, hogy a hátán en­ged ülni. Olyan helyekre visz el bennünket, ahová nem jutnánk el sem gyalog, sem biciklivel, sem au­tóval, közben a társaságát is fel­ajánlja. Hihetet­lenül mély és ben­sőséges kapcsolat alakulhat ki a ló és ember között. És igenis lehet társa­logni a lóval. Nem ugyanabban a di­menzióban, mint az emberrel, de le­het... annak, aki ezt megérdemli. Akinek nem volt kapcsolata a lóval, mindezt talán el sem hiszi. Nálam az állat a lónál kezdődik, és ott is fejező­dik be. Más állatokat is elviselek ma­gam mellett, de a lóhoz egyik sem mérhető. — Szívem szerint olyan filmfor­gatást kívánnék önnek, ahol a te­repjárókat és rendőrautókat lo­vak váltanák föl. — Most készülök egy filmre, melynek én vagyok a rendező­producere és írója is. „Isten te­• nyerén” a címe, és az 1848—49 es forradalom és szabadságharc utáni helyzetet tárgyalja. A nyárra tervezett erdélyi forgatáson a segesvári csatát is modellezni fogjuk, körülbelül 500 lo­vassal. Úgyhogy lesz részem lovakban és lovaglásban, amire már régóta na- gyon-nagyon vágyódom. Biztos va­gyok benne, hogy a lovakban nem fo­gok csalódni. Nem három pukkanást és két, kamera előtt elszaladó lovast sze­retnék, hanem szabályosan levezényelt csatát, fogatolt tüzérséget. — Segesvárt többek között egy ál­lamhatár is elválasztja Mezőhegyes­től... — Értem a célzást. Tehát Mezőhe­gyes, versenyistálló. Az épület mérete­iből, a padozatból, a boxok*beosztásá- ból látszik, hogy ezt a legkiválóbb szakemberek tervezték. Kiállta az idők próbáját, nem olyan, mint a lakótelep, Usztics Mátyás: segesvári csata forgatásán végre is­mét lesz részem lovakban és lovaglásban” A SZERZŐ FELVÉTELE amelynek 30 év után lejár a garanciája. Azok, akik ezt az istállót építették, nem mondták meg, hogy mennyi időre vállalnak érte felelősséget. A tisztaság­ból, a rendből, a fegyelemből, a lovak ápoltságából, a tekintetük élénkségé­ből látszik, hogy nem csak az építők álltak a hivatásuk magaslatán, hanem az állatok jelenlegi gondozói is nagyon magas színvonalon űzik a mesterségü­ket. Nagy meglepetés és nagy öröm volt látni a nyugati színvonalat is meg­haladó, professzionálisan megépített lószállító kamiont. Megnyugtató, hogy ezek a versenyről versenyre utazó ne­mes állatok származásukhoz és telje­sítményükhöz méltó körülmények kö­zé kerültek. Jó volt látni és hallani, mi­lyen büszkeséggel mutatta meg a ka­mion vezetője és a személyzet, hogy mi mindent rejt ennek az irtózatos összegbe kerülő járműnek a belseje. Azt gondolom, hogy a Ménesbirtok Rt. múltjával és jelenével megérdemelte ezt a kamiont. Sőt újabbakat is megér­demelne. Aki olyan mostoha és sanya­rú körülmények között, mint amilyen­ben a lósport van, ekkora hittel és lel­kesedéssel végzi a munkáját, amiből sem meggazdagodni, sem gyarapodni nem lehet, az minden dicsőséget és minden elismerést megérdemel — ér­zékenyeden el Usztics Mátyás „katonás” hangja. Ménesi György Ajánló CD-sikerlista 1. Best of Dream Dance 2. Club Sounds Vol. 9. 3. Hyperspace 02. 4. The Dome Vol. 9. 5. Blur 13. 6. Dimmur Borgir: Spiritual Black Dimensions 7. Sick of it all: Call the arms 8. E-17: Resurrection 9. Z+Dance Action 10. Apostol: Ne felejts el soha sze­retni (Rock Island — Origó üzletház) Videofilm-ajánló Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. Godefroy lovag (Jean Reno) számá­ra az Úr 1122. esztendejében csak egyetlen megoldás marad, hogy nő­ül vehesse szépséges Frénégonde- jét — és ez által biztosítsa a család fönnmaradását: időutazást kell ten­nie a XX. századba, hogy visszasze­rezze termékenységet hozó családi ereklyéjüket és bugyuta szolgáját, Jacquouille-t. Könyv Ki kicsoda... Vajon szednek-é a tövisről szőlőt vagy a bojtorjánról fügét? — ezt a Máté evan­géliumából vett mondatot választotta könyve mottójául a Ki kicsoda a harma­dik birodalomban? könyv szerzője, Föl­di Pál. Indokolt a Bibliához nyúlni, útra indító gondolatért, hiszen nem könnyű kilépni a nyilvános­ság elé olyan témá­val, amely sokak­ban még ma is viha­ros érzéseket kavar. Utal is erre a szerző a bevezetőben, ami­kor mintegy mente- getődzésként egy Napóleonra tett 19. századi megjegyzést Hitlerre is érvényesnek tart: „Még min­dig a kis káplár árnyékában élünk.” Most magáról a könyvről, amely hallatlanul érdekes. Nem csak a törté­nelem búvárait, hanem alkalmi kiránulóit is lenyűgözi az összeállítás. A kötetben ugyanis megtaláljuk min­denkinek az életrajzát, aki számított a Birodalomban. A hat részre tagolt könyvben sorrendben a Führerről, a politikusokról, a pártemberekről, a ka­tonákról, az SS prominenseiről és az ellenzékiekről olvashatunk. Földi Pál nem csak a kiválasztottak Birodalom­ban betöltött funkcióit és viselt dolgait ismerteti, hanem a háború utáni karrie­rekre is kitér. Új adatokra természete­sen senki ne számítson, ennek ellenére izgalmas olvasmány a Ki kicsoda a harmadik birodalomban? A vonaton apámat megszólította egy katona. Békéscsabáról zötyögtünk ha­zafelé az AEGV (Alföldi Első Gazda­sági Vasút) szerelvényén. 1943 tele — nyolcéves vagyok, minden benyomás­ra fogékony. Most is előttem van a keskenynyomtávú vonatocska vasúti kocsija, az enyhe szénszagot árasztó vaskályhával s az utasokkal. De főleg a katonát látom! Kopott, nyűtt, pecsétes egyenruháját — a komisz uniformist — s ahogy kopasz fején lötyög a sap­ka. A katonanótát ismerem: „...ott lát engem komisz baka-egyenruhában, / Göndör hajam, sej-haj, göndör hajam kopaszra van levágva.” Apám udvariasan fordul a katona felé, de látszik, hogy nem ismeri. (Ezen a vonaton, ahol mindenki, mindenkit is­mer.) — Nézz meg jól! A katona nikotintól sárga uj- jai között reszket a cigaretta. Mindjárt kínálja is apámat a füstölni­valóval, s ez az egyetlen mozdulat elég, hogy megvilágosodjunk. Igen, ez egy úriember könnyed gesztusa. Le­hetnek az ujjak kisebesedettek (fagyási sérülés), a körmök töredezettek; a mozdulat eleganciája árulkodik. Dr. V., a jogász áll előttünk, akit utóbb kardosán, csákósan láthattam, mint tar­talékos főhadnagyot. Valahányszor szó esik a Második Magyar Hadsereg katasztrófájáról, dr. V. jut eszembe. Kérlek tisztelettel — kezdte mindjárt tragikus élményeit mesélni ott, a vonaton. Kérlek tisztelet­tel — ismételte, s újabb cigarettára gyújtott —, be kell vallanom, hogy Ist­ván bátyámnak igaza volt. Az említett idős őrnagy (éppúgy távolabbi roko­nunk, mint dr. V.) 1942 karácsonyán kijelentette az István-napra összejött családnak: Gyerekek, ezt a háborút el­vesztettük! Dr. V. — félelmetesen vi­tatkozó jogász és öntudatos fiatal tiszt — ellentmondott az öreg katonának, aki még a K. u. K. időkben öltött uni­formist. Apám nem vett részt a vitá­ban, csupán ennyit jegyzett meg: Na­gyon nagy ám Oroszország... Az említett szereplők közül már senki nem él. Az idős őrnagyot előlép­tették: alezredesként pusztulhatott el egy fogolytáborban. Dr. V. megúszta, de minisztériumi állását nem kapta vissza. Mint „megbízhatatlan elem” sodródott ide-oda halálá­ig. És apám sorsa se volt éppen irigylésre méltó... A tragikus az, hogy évtizede­kig beszélni sem lehetett ezekről a dolgokról. Egyik tanítványom, sokszor hallván a Nagy Honvédő Há­borúról, azt hitte — a szovjet—magyar barátság igézetében —, hogy mi is ré­szesei voltunk a győztes hadjáratok­nak. Nemeskürty (Requiem egy hadse­regért) 1972-ben állít emléket a 140 ezer elhullott magyar katonának. Eb­ből az anyagból készült Örkény drámá­ja (A holtak hallgatása) egy évvel ké­sőbb. Tehát 29—30 évnek kellett eltel­nie, míg egyáltalán szóba hozható volt a katasztrófa. Várjanak az özvegyek és az árvák. S nehogy „hősi halott”-ként említse gyerek az apját. Aztán még el­telik újabb tíz év és Sára Sándor — szinte az utolsó történelmi pillanatban — elkészíti a Pergőtűz és a Krónika cí­mű dokumentumfilmjét. Akár hősi tettnek is minősíthetjük ezt. Most már persze koszorúzunk, em­lékezünk, s fennen zeng a requiem. De sikerül-e valaha is visszaadni annak a 140 ezer magyar katonának, munka­szolgálatosnak s mindazoknak a továb­bi tízezreknek a becsületét, akik a má­sodik világháborúban -— aztán fogság­ban, meg különböző táborokban és börtönökben — elpusztultak? Hogy végre meg lehessen mutatni az unokáknak és a dédunokáknak azo­kat a komisz vagy extra ruhás katona­képeket, s a gyűrött tábori lapokat. Most ismét dr. V. tűnik fel előttem — fagyott, nikotinos ujjai között resz­ket a cigaretta. Gyarmati Béla DR. V. - KOMISZBAN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom