Békés Megyei Hírlap, 1999. március (54. évfolyam, 50-75. szám)

1999-03-22 / 67. szám

1999. március 22., hétfő VILÁGTÜKÖR A NATO tanácskozik és egyelőre kivár Javier Solana bármikor kiadhatja a tűzparancsot Belgrád ellen Javier Solana NATO-főtitkár - aki változatlanul rendelkezik a szervezet fölhatalmazásával ahhoz, hogy bármikor kiadja a tűzparancsot - a hét végén ismét figyelmeztette a szerbeket, hogy a légicsapások bármely percben bekövetkezhetnek, ha­csak a vezetőik nem hátrálnak meg Koszovó ügyében. A kilátásba helyezett NATO- akcióval szembeni orosz el­lenállásról a főtitkár azt mondta: „Ők a diplomáciai megoldást részesítik előnyben, ahogy magam is. Meg kell azonban érteniük, ha az erő al­kalmazása marad az egyetlen lehetőség, akkor kénytelenek leszünk ahhoz folyamodni.” A légicsapások megindítá­sának időpontjáról kezdtek tárgyalást vasárnap a NATO tizenkilenc tagországának ál­landó nagykövetei Brüsszel­ben. A helyzetet súlyosbítja, hogy a hét végén Koszovóban rosszabbodott a helyzet, és ka­tonai szakértők szerint Szlobo- dan Milosevics hadserege arra készül, hogy átfogó támadást indítson az albánok ellen. A szövetség beavatkozásának közelségét sejteti, hogy kivon­ták a tartományból a nemzet­közi ellenőröket, és a legtöbb tagország kiürítette belgrádi nagykövetségét. Négyszáz­harminc NATO-repülőgép vár a válságövezet szomszédságá­ban az esetleges bevetésre. Robin Cook brit külügymi­niszter vasárnap nagyon ag­gasztónak nevezte, hogy a leg­utóbbi 24 órában Koszovóban kiterjedtek az összecsapások, és újólag figyelmeztette a ju­goszláv elnököt arra, hogy a Nyugatnak nem marad más vá­lasztása, mint a katonai fellé­pés, ha Belgrád kiterjeszti a hadműveleteket és akadá­lyozza a béke megteremtését a dél-szerbiai tartományban. Koszovóban vasárnap reg­gel kiújultak az összecsapások a szerb belbiztonsági erők és a szakadár albán fegyveresek között. A harcok főként a tar­tomány középső részén foly­nak, de újabb észak-koszovói incidensek miatt ismét járha­tatlanná vált a Pristinából északra vezető legfontosabb út is. A szemben álló felek egy­másra hárították a felelősséget a legújabb összetűzésekért. A párizsi konferencián részt vett albán küldöttség a koszo­vói helyzet miatt lemondta a hét végére Washingtonba ter­vezett látogatását, és úgy dön­tött, hogy Párizsból egyenesen hazatér. Szerbiában elrendel­ték a tartalékosok behívását, és felfüggesztették a sorállomá­nyú katonák szolgálat végi le­szerelését. Rózsabál Jótékony célokra fordították a szombaton Monte-Carlóban megrendezett hagyományos Rózsabál bevételét. A 34 éves Stephanie hercegnő nagy örö­met szerzett édesapjának, az uralkodó Rainier hercegnek azzal, hogy ígéretéhez híven hazautazott legújabb lakóhe­lyéről, a franciaországi sípara­dicsomból, Auranból, s részt vett az eseményen. Igaz, a bál után kisvártatva ismét kocsiba ült, hogy visszatérjen gyerme­keihez és barátaihoz. Boldog­nak látszott Caroline is, aki a közelmúltban ment féijhez Ágost Ernő hannoveri herceg­hez. Apja és az alattvalók bá­natára a trónörökös, Albert még őrzi függetlenségét - a rossz nyelvek szerint azért, mert a nők helyett inkább a sa­ját neméhez vonzódik... (gy.) Hannoveri Ágost Ernő herceg, Caroline, Albert és Stephanie FOTÓ: FEB/REUTERS A román lej árfolyamesése A körülményekhez képest jól van a vámparancsnok A Lökösházi Vámhivatal két szolgálati helyén összesen 22 ezer utas lépte át az államhatárt az elmúlt héten. Először fordult elő, hogy a battonyai átkelőhelyet kevesebben vették igénybe, mint a lökösházit. Battonyán a vámosok egy 10 millió forintot érő lopott sze­mélyautó külföldre vitelét aka­dályozták meg. Az 1998. május 5-én üzembe helyezett Merce­des 210 típusú gépjárművet egy olasz állampolgár kísérelte meg kivinni Romániába. Öt román állampolgárságú piacozótól 115 ezer forint értékben foglaltak le különböző áruféleségeket, és 15 ezer forint pénzbírságot is ki­szabtak rájuk. Battonyán és Lökösházán összesen 60 ezer forint értékű cigaretta, ezen felül Lökösházán még 180 ezer Ft értékű CD-lemez is a vám­raktárakba került; ezeknek az áruknak a tulajdonosait nem si­került azonosítani. Az autósok szerdától naponta csak egyszer tehetik meg az oda-vissza utat Romániába anélkül, hogy vámot fizetnének a tankban lévő üzemanyag után. Mint lapunkban korábban meg­írtuk, az üzemanyagcsempé­szek korábban általában napi négy fordulót teljesítettek. A korlátozással nem csak a Ma­gyarországra behozott üzem­anyag, hanem a Romániába ki­vitt magyar forint is a negyedé­re csökkent. Részben a forinthi­ánynak tudható be, hogy Arad megyében csütörtökön reggel még 60 lejt adtak a forintért, délben 120-at, délután 2 órakor pedig már 140-et! A csütörtöki árrobbanás óta alacsonyabb szinten hullámzik a forint feke­tepiaci árfolyama: 70 és 100 lejt ígérnek érte a pénzváltók. A la­kosságtól származó informáci­ók szerint azonban bankcsőd is állhat a dolog mögött. Egyesek szerint a bankoknak most kelle­ne kifizetniük a rendkívül ma­gas betéti kamatokat, ám erre nincs elegendő forrásuk. Az elmúlt hét vámkrónikájá­hoz tartozik, hogy a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán két fiatal férfi vasrudakkal súlyosan bántalmazta lakásának lépcső­házában a szolgálati helyéről visszatérő nagylaki vámpa­rancsnokot. Wentzel Ágoston alezredes a körülményekhez ké­pest jól van, a Békés Megyei Hírlap munkatársa rádiótelefo­non beszélt vele, s gyógyulást kívánt neki. (gh) Hírek röviden Áder az ázsiai kapcsolatról Áder János, az Országgyűlés el­nöke indiai és japán tárgyaló- partnereit arról biztosította, hogy Magyarország euro- atlanti törekvései mellett is vál­tozatlanul kiemelt figyelmet szentel a két ázsiai országnak. A házelnök hazaérkezett Buda­pestre. Nem kell a magyar bank A Magyar Nemzeti Bank nem talál vevőt ausztriai bankjára. A Central Wechsel und Credit­bank ÁG azért nem kelt el, mert az érdeklődők túlságosan ma­gasnak tartják az egymilliárd schillinges vételárat, valamint a közel négymilliárd schillinges behajthatatlan követelést. volt, a fiam 12, amikor elindul­tunk. Csak a ruhánk volt meg 5 amerikai dollár. Uj-Zélandra akartunk jönni, elegünk volt Európából, a sok gyötrelemből. ’57 januárjában szöktünk át a megfagyott Dunán, Jugoszlávi­án át menekültünk Mohácsról, fehér lepedőkkel, csuklyákkal, hogy a hóban ne fogjanak el a határőrök — meséli Ápáthyné. Mit tudtak úticéljukról? Nem sokat, ismerték Cook utazásait, és remélték, hogy a maorik nem túl veszélyesek. Zoltán kertész­nek szerződött, éjszakánként ta­karítást vállalt, Szonja gyárban varrt. Hat év kellett, mire egy egyszerű lakásra futotta. Szentirmay Pál számára is 42 évvel ezelőtt vált otthon tűrhetet­lenné a helyzet. Részt vett a for­radalomban, a Váci Püspöki Pa­lota környékén nagy volt a for­gás, odahozták először Mind- szenty kardinálist is, miután ki­szabadították házifogságából. — De volt egy másik titok is: én beleszerettem egy szép lány­ba, s mivel papok rendszerint nem tudják ezeket a dolgokat na­gyon összeegyeztetni, elhatároz­tam, hogy ha kijön velem, akkor megcserélem az életem sorát és feleségül veszem, és új életet kezdünk. Ha nem jön, úgy akarja az Isten. Ha elkapnak a határon, akkor megintcsak úgy akarta az Isten. Kijött velem — idézte fel a régi történetet a wellingtoni tisz­teletbeli főkonzul. Kemény munka és nyelvta­nulás után Pali könyvtárosi vizs­gát tett, a Nemzeti Könyvtárban dolgozott, majd önálló könyvtá­rat és egyesületet alapított, okta­tott. Kinevezték az ország leg­nagyobb könyvtárhálózatának élére, visszament a Nemzeti Könyvtárba, ahonnan helyettes nemzeti könyvtárosként vonult nyugdíjba. A konzulátusi mun­ka egész napját, olykor még éj­szakáit is kitölti, de örömmel vállalja, mert „valamit vissza tud adni Magyarországnak”. Bye, bye, Wellington! Eljött a fájdalmas búcsú pillanata. Nem kisebb út várt ránk, mint Auckland—Sydney—B ang- kok—Budapest: nyolc fel- és le­szállás, 25 óra csak repülőn, ami gyorsabban száll hazafelé! A két hét alatt ránk zúduló látvány- és élménytömegből csak ízelítőt adhattam hatrészes sorozatom­ban, de remélem, nem bánták meg, hogy velem utaztak! (Vége.) Niedzielsky Katalin Ausztrália és Új-Zéland: a napfény, a szabadság és a mosoly hazája 6. Négy évszak — naponta Kéthetes és hat helyszínt érintő utazásunk során a Föld éppen Európával ellentétes oldalára, Magyarországhoz képest legtá­volabb eső végére látogattunk el. Huszonkét fel- és leszállással csak repülőgépen ötvenegy órát töltöttünk. Most Auckland és Wellington belvárosában sétálunk, illetve bepillantunk kicsit a bőröndpakolás örömeibe és az új-zélandi történelem őslakók­kal foglalkozó fejezetébe. Természetesen sorozatunk befejező részéből sem hiányozhatnak a világ másik végén élő magyarok. Mivel itthon javában tombolt a tél, bizony különös érzés volt a távoli nyárba indulni. A lényeg, hogy kétféle öltözetből legyen elég: elegáns a hivatalos prog­ramokhoz és kényelmes, spor­tos az utazásokhoz, kirándulá­sokhoz. A helyzetet tovább bo­nyolítja, ha az ember nő, és ru­hákon kívül még kell a fél für­dőszoba. (Nem is szólva úti­könyvekről, magnóról, fényké­pezőgépről...) Ausztrália gyéren lakott bel­sejében („halott közép”) és a Nagy-Vízválasztó-hegységben is jellemző a szárazság; évek múlnak el eső nélkül, máskor meg óriási felhőszakadások okoznak áradásokat. A délkeleti rész, ahol a három nagyváros­ban jártunk, elég csapadékos, mérsékelt éghajlatú. Január és február a két legmelegebb nyári hónap, éjjel 20, nappal 26 fok az átlaghőmérséklet, de adódhat­nak hirtelen és szélsőséges vál­tozások. Új-Zéland mérsékelt óceáni éghajlatára a bőséges csapadék jellemző, a tél enyhe, a nyár nem túl forró, februárban éjszakánként 16, napközben 26 fokot mérnek, de különösen Wellingtonban gyakran hurri­kánerejű szél fordít az átlagokon meg az esernyőkön. A legenda szerint a wellingtoniakat arról lehet megismerni bárhol a világ­ban, hogy az utca sarkához érve egyik kezükkel a kabátjukat, másikkal a kalapjukat fogják meg, nehogy elvigye a szél. Egyik kedves vendéglátónk kér­désemre, hogy hány évszak jel­lemző' Uj-Zélandra, így vála­szolt: négy, de naponta. Az aucklandi partvonalat vul­kánok és kráterek alakították ezer évvel ezelőtt, az első partra- szállók még láthatták a termé­szet tűzijátékát. Zegzugos, csip­kés földsávra települt a város, körbe csupa kikötő, és minden félelmetes méretű: a dokkok, a daruk, az óceánjárók. Az egy­milliós metropolis Új-Zéland leggyorsabban fejlődő városa, ahol sokféle nemzetiség béké­ben és jól él. Szállodánk szeren­csére a belváros szívében, a leg­forgalmasabb Queen Street kö­zelében volt, ennek ellenére né­zelődésre csak egy szűk órát tud­tunk szakítani. Széles, rendezett utcák, elegáns középületek, iro­daházak, bankok, üzletek, étter­mek, hivatalok és sok-sok park, liget. A kertes, a hálószoba­övezet távolabb, a még zöldebb környezetben bújik meg. Wellington, Új-Zéland főváro­sa a két nagy sziget közti Cook- szoros északi partján épült. Ma is gyakoriak itt a földrengések, ezért, a régi épületeket korszerűsí­tik, az újak rengésbiztosak. (Már a kisiskolásoknak tanítják, vész­helyzetben mi a teendő.) A repülőtérrel érkező idegent le­nyűgözi a látvány: festői parton a város, mögötte hegykoszorú. Előtérben pazar üvegpaloták, ele­gáns üzletházak, a hegytetőn és mögötte, a völgyekben kertváro­Aucklandből látogattunk el Rotorua geotermikus parkjába, a működő gejzírek birodalmába (A szerző felvétele) sok, lakóövezet. Építészeti reme­keit tekintve világváros, ám az ut­cák szokatlanul kihaltak, csönde­sek, délutántól és főleg este min­denki a maga életét éli — otthon, a vízen vagy a sportpályákon. Az éttermeket, diszkókat tömörítő negyedeket kivéve semmi moz­gás a belvárosban. A meredek, lejtős utcákon izgalmas a közle­kedés, minél magasabbra kanyar- gunk, annál szebb a kilátás. Északra az államigazgatás épüle­tei, köztük a déli félteke legna­gyobb faépülete. Az öreg parla­menttől délre az új országház, a város jelképe, formája miatt „Méhkas”-nak keresztelték. A ma 350 000 lakosú város helyén — ahogyan Új-Zéland annyi más területén — a múlt század elején még maori tör­zsek éltek, a polinéziai szige­tekről legelsőként idevetődő ke­nusok leszármazottai. A földje­iktől a gyarmatosítók által megfosztott őslakókat később háborúk és betegségek pusztí­tották, majdnem kihaltak. Ma a lakosság 15 százaléka maori, teljes jogú állampolgár. Az első világháború előtt né­hány magyar család települt a Dé­li-szigetre, de jelentősebb szám­ban csak a második világháború után érkeztek magyar bevándor­lók. Az új-zélandi kormány 1956 és ’58 között 1117 menekültet fo­gadott be, jelenleg kétezerre tehe­tő a magyarok száma. Apáthy Zoltánná, azaz Apáthy Szonja Marosvásárhe­lyen született, de Budapesten nőtt föl. A férje négy évig volt orosz hadifogságban, és amikor az ’56-os forradalmat leverték, attól féltek, újból elviszik. — A lányom, Anikó ötéves

Next

/
Oldalképek
Tartalom