Békés Megyei Hírlap, 1999. február (54. évfolyam, 26-49. szám)

1999-02-27-28 / 49. szám

1999. február 27-2Í5., szombat-vasárnap A Békés Megyei Hírlap Melléklete A Tevan Kiadó első évtizede Cs. Tóth János, a csabai könyvműhely alapító igazgatója a kezdetekről 10 Á Táncoló fekete lakkcipők W'W 4 i' w Jazigok, roxolánok és alánok IPHk A lány húszezerbe kerül, 4Í* *? »Cí • 7f| A szarmaták az Alföldön de a fiú sem olcsóbb — kiállítás nem csak .> 10 ,$$ j történészeknek Egy ember a balladák földjéről „Soha nem vélekedtek még ennyire pozi­tívan a román médiák a magyarokról, mint Radu Vasile miniszterelnök legutób­bi magyarországi látogatása után. Talán reménykedhetünk a nemzetiségek elisme­résében” — mondta Kallós Zoltán Kos- suth-díjas népzenekutató Gyulán, amikor a Balladák földje című estje előtt rövid in­terjúra kértük. — A XIX. század végén egy újságcikk hív­ta fel a figyelmet arra, hogy Moldvában és a Mezőségen sok olyan település található, ahol a lakosok még köszönni sem tudnak ro­mánul, kizárólag magyarul beszélnek. Ettől kezdve az iskolákban, templomokban egyre jobban megkövetelték a román nyelv isme­retét, sőt igyekeztek kisebbségi érzést kelte­ni azokban, akik magyarul társalogtak. „Miért beszélitek ezt a cigány nyelvet?” — hangzott el gyakran a kér­dés. Ennek ellenére 10-15 évvel ezelőtt a moldvai falvakban mindenki ma­gyarul beszélt, ma csak az idősek. Sőt több családban a nagyszülők nem tudnak az unokákkal szót érteni, ———a mert nincs közös nyelvük. A legutóbbi népszámlálásnál román anya­nyelvűként és állampolgárságúként vette nyilvántartásba az állam a csángókat. A templomokban csak románul és latinul sza­bad énekelni. — A pápa magyarországi látogatásakor sokan utaztak Budapestre a moldvai falvak­ból, sőt a színes népviseletbe öltözött csán­gó küldöttség petíciót nyújtott át a Szent­atyának. Ebben tiltakoztak az elrománosítá- suk ellen és II. János Pál közbenjárását kér­ték vallásuk gyakorlásához és magyarságuk megőrzéséhez. Történt-e változás azóta? — Nem, semmilyen előrelépés nem tör­tént, a csángó magyaroknak azóta sincsenek katolikus, magyarul beszélő papjaik. Asszi- milálásukban, mesterséges beolvasztásuk­ban biztos, hogy a vatikáni politika is hibás. A románoknak szükségük van a római ka­tolikusokra, hogy megtömjék velük görög­keleti templomaikat. Ezért románosítják el a bukovinai lengyeleket, a moldvai csángókat és a Duna menti bolgárokat. Ha megjelenik Moldvában egy Hargita megyei vagy ma­gyarországi rendszámú autó, azonnal jelen­tik. Ennek ellenére azt mondom, amíg nem feledkeznek meg a magyar énekes és hang­szeres népzenéről, táncokról, balladákról és népszokásokról, addig élnek a csángók és — bármennyire is akadályozzák ebben —, őr­zik anyanyelvűket, a magyart. —Beszéljünk egy kicsit Önről. Tisztelet­beli tagja a Magyar Néprajzi Társaságnak, megkapta az Életfa-díjat, amellyel a népmű­vészet művelésében, átörökítésében elért eredményeit jutalmazták, továbbá kitüntet­ték a Magyar művészetért díjjal is. Ez a ren­geteg elismerés hosszú munka gyümölcse. Hogyan kezdődött folklórgyűjtő életútja? — Mezőföldi faluban, Válaszúton szület­tem, ahol a lakosság kétharmada román, ...amíg nem feledkeznek meg a magyar énekes és hangszeres népzenéről, táncokról, balladákról és népszokásokról, addig élnek a csángók és — bármennyire is akadályozzák ebben — őrzik anyanyelvűket, a magyart. egyharmada magyar és ne feledkezzünk meg a cigányokról sem. Gyerekkoromban sok magyar, román, valamint cigány népdalt megtanultam, és mind a három nyelvet be­szélem. A kolozsvári Református Kollégi­umban kezdtem gimnáziumi tanulmányai­mat. Egyszer Debrecenből regőscsoport ér­kezett iskolánkba. Az előadásuk befejezté­vel megkértek bennünket, mi is énekeljünk valamit. Jó hangú gyerek lévén tanárom en­gem szólított fel. A szülőfalumban tanult dalokból rögtönöztem néhányat. Kiderült, senki nem ismerte azokat. Ezért a tanár úr megbízott azzal, hogy a közelgő tavaszi szü­netben gyűjtsem össze a településünkön énekelt népdalokat. A feladat tetszett, ezért annyira belemerültem, hogy felkerestem a faluhatáron túl élő népes rokonságunkat is, sorra jártam az észak-mezőségi falvakat. Nos, így kezdődött. Aztán teltek az évek, befejeztem a tanítóképzőt, és elkezdtem a ze­neművészeti főiskolát. Diplomát már nem kaptam, mert származásom miatt kizártak. A kalotaszegi Magyarvistára kerültem tanítani, majd a moldvai Lészpeden, később Gyimesben folytattam. Akkoriban Moldvá­ban még 70 magyar iskola működött, ma már egy sincs. A munkám mellett lelkesen gyűj­töttem. A legeldugottabb falvakat is felkeres­tem a népdalok, balladák, mondókák, ráolva­sok, népszokások és táncok után kutatva. —Nagy sikert aratott Balladák könyve cí­mű gyűjteménye, amelyben sok-sok feledésre ítélt népköltészeti alkotást mentett meg az utókornak. A kötet három magyarországi ki­adást élt meg a hetvenes években. Néhány esztendeje a Balladák új könyve is megszüle­tett nyolc kazettamelléklettel. Közben megje­lent első népzenei hanglemeze Amerikában, amit Magyarországon további nyolc követett. Előadásokat tartott Kanadában és Európa több országában. Sűrű életet él, sokat utazhat... — Most már nem, Ko­lozsváron létrehoztam egy alapítványt, ügyeinek intézé­se leköt. Célunk a tárgyi és szellemi javak fenntartása, terjesztése, népszerűsítése az ifjúság körében. Visszakap­tam Válaszúton a szülőházunkat (hosszú ide­ig huszártisztek lakása volt) öthektáros kert­tel. Nyaranta táborokat tartunk ott, az idén hetet szervezünk. Legnagyobbnak az augusz­tus közepére tervezett egyhetes felnőtt zenei és tánctábor ígérkezik, ahová közel ötszáz je­lentkezőt várunk. Gyerekkorom óta tervezem egy néprajzi múzeum létrehozását. Válasz­úton már berendeztem két szobát és a folyo­sót, de hatalmas népművészeti gyűjtemé­nyemnek csak töredékét tudtam kiállítani helyhiány miatt. A napokban jelenik meg egy új CD-lemezem, amelyre a boncidai népdal­okból válogattunk. Rengeteg anyagom ki­adatlan, sok még a tennivalóm. — A népdalgyűjtést csak hittel és oda­adással lehet végezni. Ön feltette erre egész életét. Ha újra kezdhetné, megint ezt válasz­taná? — Ugyanezt, és amíg csak élek ezt az utat járom. Borsos Gabriella Néhány esztendeje a Balladák új könyve is megszületett nyolc kazettamelléklettel FOTÓ: KOVÁCS ERZSÉBET Autózás a kertek alatt Békéscsabát eldugták. Vele a megye közép-keleti részét is. A város nincs, pontosabban van, de kitérővel, magasabb áron. Egyszerre — egyazon héten — ketten is panaszkod­tak, hogy jól „megszívták” az M5-ös útjelző tábláját. Jöt­tek Csabára, életükben először, döngetve az ország legdrá­gább autópályáján, s várták Kecskemétet. Mivelhogy úgy tudták, ott kell résen lenni, ott kell le­kanyarodni felénk. A dunaföldvári le­ágazás után. Dunaföldvárt hatalmas, jobbra mutató nyíl jelzi, eltéveszteni sem lehet. Különben a Duna-parti vá­ros fontos hely, nem annyira vára, me­legvizes fürdője meg halászcsárdája miatt (bár azok sem utolsók), hanem lyukas Duna-hídja, mint echte magyar nevezetesség okán. De térjünk vissza az M5-ösre és figyel­jük Csabára tartó autós vendégünkkel együtt az útjelző táb­lákat. Végre, a kilencvenvalahányas kilométernél hatalmas zöld tablicskun megjelenik Békéscsaba neve. Mellette fi­tyisznagyságú, jobbra mutató nyíl: leágazás egy kilométer­rel arrébb. Hajtunk tovább, figyeljük a táblát, ám a letérő­nél újabb utasítás vár ránk: Békéscsaba egyenesen. A kor­mányt ijedten visszarántjuk — még az kellene, hogy leka­nyarodjunk az ismeretlenbe — és hajtunk tovább. Csak Kiskunfélegyháza alatt eszmélünk, ahol fizetőkapu állja utunkat. Miután ismét kizsebelnek bennünket, végre átvág­hatunk a magyar Alföld keleti szegletén, Csongrádon, Szentesen keresztül, szóval a kertek alatt Orosházáig, hogy aztán a 47-esen betaláljunk Csabára. Rosszabb utakon, drágábban. Másnap ismerősünk megmagyarázza, mégis csak le kellett volna kanyarodnunk an­nál a kilencvenvalahányasnál. Vagyis mi tévesztettünk, nem a táblafestő, mert a Békéscsabát mutató egyenes nyíl csak a lekanyarodó sávra vonatkozik. Hogy miért nincs ott határozott, jobbra mutató nyíl, azt ne kérdezzék. Talán azért, mert Békéscsaba nem Dunaföldvár. De az is lehet, azért, mert nincs lyukas Duna-hidunk. Tiszai ugyan van, lyukas is, keskeny is, rozsdás is, de a táblakira- kók azt nem ismerik. Addig még nem jutottak el. Messze van nekik. Árpási Zoltán Békéscsaba nincs, pontosabban van, de kitérővel, magasabb áron. Mezőberény, 1902. A községháza. Ami ugye azóta már városháza. így né­zett ki közel száz évvel ezelőtt. Maga az épület semmit nem változott. A tér előt­te annál többet. Eltűnt az artézi kút, s a míves lámpaoszlop. Helyükön szobor áll. Ki mondja meg, mikor volt szebb a tér?

Next

/
Oldalképek
Tartalom