Békés Megyei Hírlap, 1999. február (54. évfolyam, 26-49. szám)
1999-02-27-28 / 49. szám
INTERJÚ 1999. február 27-28., szombat-vasárnap Védhetők-e hollókkal a méhkaptárak? Dr. Zsíros Géza szerint még lehet helyi szinten bazseválni, ám a hazának Ojsztrahok kellenek „Aki látott már méhkaptárt, az tudja, hogy abban hatalmas munka folyik: gyarapítják a mézet is, meg a családot is. De kik? A dolgozók, és nem a herék. Akkor van baj, ha a herék kerülnek túlsúlyba. Egyre kevesebb a behordott méz, s amit behordanak, azt is megeszik. Elfogy a méz, eltűnik a lép, nem jönnek világra utódok, s a legvégén szétrohad a kaptár. Magyarország — hűen a sok éves gyakorlathoz — az idén is többet költ, mint amennyit előállít. A várható túlköltekezés eléri a 2,5—3 milliárd dollárt. Mi ez? Fogjuk már föl, hogy Magyarország léte vagy nem léte a tét!” A fentieket a rendszerváltozás időszakának egyik legismertebb személyisége, a földosztó dr. Zsíros Géza mondta. Példázatát (és félelmeit) eredetileg nem a nyilvánosságnak szánta. Beszélgetésünk úgy indult, hogy a „Mit vessünk az idén?” kérdésre kértem (és kaptam) ötleteket a Kunágotán gazdálkodó paraszt politikustól. Azután meghánytuk- vetettük a világ dolgait, hiszen februárban a gazdaember még általában bővében van az... az időnek. Állami anyamacska Miután számba vettük, hogy milyen növényre jár, és milyenre nem jár agrártámogatás, Zsíros úr megjegyezte: — A támogatások ürügyén a MOSZ és a szakszervezetek is összehangolt támadást indítottak a kormány ellen. Ez a harc lesz a végső? Meglehet, de nem úgy, ahogyan ők gondolják. Ha a mosdani. kormány stratégiai megfontolásból az egyén, a kisember támogatását helyezi előtérbe, és ezt következetesen meg is valósítja, akkor az országban jelentős mértékben lecsökken a bérből és fizetésből élők aránya, s egyre kevésbé lesz szükség a fent említett érdekképviseletekre. Menet közben azonban az is megeshet, hogy az állami anyamacska elapaszt: ekkor a kiscicákat odateszik a tányérhoz, s kiderül, akamak-e élni? — És akarnak? — Inkább az a kérdés, hogy tudnak-e, hogy tudunk-e. Hazánkban az új értéket előállítók aránya mindössze 25 százalék. Azokban az országokban, akikkel mi föl akarjuk venni a versenyt, ez a szám — óriási technikai színvonalbeli különbség mellett — több mint kétszerese a miénknek. A televízió összes reklámja a fogyasztásra, és nem a gyarapításra ösztönöz; ez a multik érdeke. A mienk meg az, hogy a nemzet gyarapodjék és sokasodjék, testben-lélekben és vagyonban. — A kisemberek orra előtt főleg a választási kampányok idején szokták elhúzni a... tejestányért— vetettem közbe némi éllel, s ettől kezdve biztos voltam abban, hogy interjúfélével távozom a Zsíros-birtokról. — A téeszek a kádári időkben évtizedeken keresztül 40-70 százalékos vissza nem térítendő állami támogatást kaptak. Mára ezt — a tagok által bevitt és az időközben megtermelt javakkal együtt — gyakorlatilag teljesen fölélték, illetve különböző adók és tb-járulékok címén visszafizették az államnak. Ez az út tehát nem járható. Az egyénnek kell esélyt és lehetőséget kapnia arra, hogy felhalmozzon, hogy gyarapítsa a személyes és családi vagyonát. Ez a biztos megélhetés alapja, nem pedig a munkahelyről kapott „kuncog a krajcár” szintű fizetés. A mostani kormány legpozitívabb intézkedése az, hogy az egyénhez köti a legkülönfélébb támogatásokat. Cserébe adatokat és információkat kér tőle a politikai döntésekhez. Le kell szállnuwk a lóról! — A vidéki lakosság jó része, beleértve a földdel rendelkezőket is, nem agrártámogatásról, nem pályázatokról ábrándozik, hanem arról, hogy előbb-utóbb ismét munkához jut. — Munkához vagy munkahelyhez? A kettő nem ugyanaz. Évtizedeken keresztül a „biztos munkahely” bűvöletében éltünk, ehhez szoktattak bennünket. Vége a munkahelyre járás boldog időszakának. Meg kell tanulnunk feladatban gondolkodni, a fölélés helyett spórolni és gyarapítani a működő tőkét. Ez legalább akkora lelkierőt és elszántságot igényel, mint a lóról való leszállításunk a honfoglalást követően. Az volt az igazi rendszerváltozás, és nem az, hogy István fejére föltették a koronát. Akkor többszörösére nőtt ennek a hazának az eltartóképessége, és most is meg kell nőnie. Persze a vetésszerkezet-váltás elengedhetetlen, le kell csökkentenünk a búza, a kukorica, a napraforgó és a cukorrépa vetésterületét. Európában a frisszöldség- és a gyümölcsfogyasztás növekménye évi 4 milliárd dollár! Cseresznye, meggy, szilva, kajszi, szamóca, spárga: akármennyit szállíthatnánk belőle. Csak ezekkel egy baj van: le kell hajolni értük. Meg frissen eljuttatni a fogyasztóhoz. Most többek között ez jelenti a lóról való leszállást. — Könnyű ezt mondani! Csakhogy az emberek többsége kezdetben nem nagyon kapadozott a té- eszvagyonért. mégiscsak kialakult Magyarországon a prosperáló nagyüzemi mezőgazdaság. Számos elemét a nyugati szakemberek is a „világszínvonalú” jelzővel illették. — Igen, csak mi volt ennek az ára? A Békés megyei termelőszövetkezetek a rendszerváltáskor hárommilliárdos hiánnyal zárták az évet. És hát éppen ez a húsz év kellett ahhoz, hogy a magyar parasztból valódi bérmunkás és cseléd legyen; 1992-ben ezért döntött úgy a tulajdonáról, ahogyan döntött. Magyarul: nem kellett neki! Szó sincs tehát arról, hogy a politika verte volna szét a téeszeket. Megették és fölélték a vagyont, rossz gazda módjára bántak, illetve bánnak vele ma is. A kormány — véleményem szerint is nagyon helyesen — ezt a „stratégiát” nem tudja, és nem is akarja támogatni. Ezért van most úgymond forradalmi helyzet: az újmódi kolhozrendszer már A helyzet forradalmi: az újmódi kolhozrendszer már nem, a magántulajdonon alapuló gazdálkodás pedig még nem hatékony — mondja Zsíros Géza — Szomorú, de tény, hogy amikor a parlamentben elfogadtuk a szövetkezeti átmeneti törvényt, az érintettek több száz milliárdos vagyont vihettek volna haza, vagy működő egységeket vehettek volna birtokba. Mi történt ehelyett? Csak 5 százalék élt a lehetőséggel, a tagok 95 százaléka élete munkáját otthagyta ebek harmincadjára. Most ezért az irdatlan vagyonért egy szűk kör az akkori értéknek mindössze 1-5 százalékát kínálja nekik, vagy már meg is szerezte tőlük ezt a vagyont. Elgondolkodtató, hogy a politika még egyetlenegy esetben sem vizsgáltatta meg, hogy a 100 százalék néhány év alatt hogyan csökkent 5 százalék alá. Mi ez, ha nem hűtlen vagyonkezelés?! Nem lepődnék meg, ha ez is része volna a MOSZ által kidolgozott stratégiának. Lám az ott dolgozó szövetkezeti tagságot is milyen ügyesen eltüntették munkanélküliként anélkül, hogy kifizették volna a felmondási pénzt és a végkielégítést! S most drága pénzért, az ő vagyonával szolgáltatnak neki. Ezeket az átfestett cégtáblájú szövetkezeteket tartom én a szocializmus utolsó mentsvárának. Forradalmi helyzet — Senki sem „önként és dalolva” mondott le a 30—40 év alatt fölhalmozott vagyonáról. — Az agymosás végbement. A téeszekbe történt behajtás időszakában erőszakkal elvették a tulajdont, s ezzel fölszámolták a parasztember létalapját. A lelkét az 1968-as, Nyers Rezső-féle „új gazdasági mechanizmus” vette célba. A té- esztagság ettől kezdve nem a föld hozadékából részesedett, hanem havi fizetést kapott. Ezt az akkori politika roppant nagy vívmánynak tekintette, de arról nem beszélt senki, hogy a tulajdonosból így lett mezőgazdasági bérmunkás, egy kalap alá véve a gyári munkással. Ám ekkor — legalábbis papíron — még kinek-kinek megvolt a téeszbe bevitt, közös használatba adott földtulajdona. Hatvannyolc után az alapító tagok örökösei már nem tarthatták meg a földet, mivel belépett a földmegváltás jogintézménye... bagóért. —Az új gazdasági mechanizmus és a rendszer- változás közötti két évtizedben — nem vitatva az ön által említett jelentős állami támogatásokat— nem, a magántulajdonon alapuló gazdálkodás pedig még nem hatékony. A gazdáknak van már erő- és munkagépük, de még nem épültek meg a terménytárolók, a gépműhelyek, az istállók, az ólak... Ojsztrah nem bazsevál — Azt hiszem, a ’45 előtti módon nem is fognak megépülni. Anakronizmus volna... — A termelő típusú szövetkezet is az. Olyannyira, ha a mostani gazdát traktálják vele, föláll a szőr a hátán, s kiveri a hidegveríték. A kolhozt azonban nem szabad összetéveszteni a szövetkezéssel! De európai módon szövetkezni csak akkor lehet, ha az egyén előbb stabilizálja családi gazdálkodását. Ezt követően szövetkezhetnek az önálló gazdák terménytárolásra, géphasznosításra, beszerzésre, értékesítésre, hogy még sikeresebbek legyenek a pályázatokon és a piacon. Megjegyzem, a mostani költségvetés az ilyen szövetkezéseket kiemelten támogatja. Minimális lesz még az erre való rámozdulás, és messze nem lesz olyan sikeres, mint ahogy azt az élet megkövetelné. De nem is lehet! Arról ugyanis mélyen hallgat mindenki, hogy miközben az FVM kilobbizta ezeket a pénzeket, a gazdák a számviteli törvény előírásai miatt közel ugyanennyit vissza is fizetnek a költségvetésnek! Lényegében nullszaldós a támogatás, s ilyen Magyarországon kívül csak Új-Zélandon létezik, minden más országban, ahol hozzáférhetőek az adatok, többet kap a mezőgazdaság annál, mint amennyit befizet. — Sok hűhó semmiért? — Nem egészen. Az állami tulajdon egész eddigi privatizációja nem bír akkora jelentőséggel, mint amit a föld tulajdonlása és az ország birtoklása jelent. Hál’ istennek a termőföld jogilag még a magyar állampolgárok és a magyar állam tulajdonában van. És a tulajdon nem más, mint lehetőség! Nagy kérdés persze, hogy mit hozunk ki belőle. A hegedű is egészen másképpen szól egy battonyai vagy egy kunágotai muzsikus kezében, mint a David Ojsztrahéban. Nem elég helyi szinten bazseválni, tudomásul kell vennünk, hogy egy nagy nemzetközi zenekarban játszunk. Nekünk kell az ottani szinthez igazodnunk. Különben megérhetjük, hogy a holland paraszt olcsóbban kínálja Kunágotán vagy Békéscsabán a termékét, mint amennyiért mi előállítjuk. Tetszik, nem tetszik, a mi klasszikus agrárértelmiségünk és agrárérdekérvényesítő rendszerünk felett eljárt az idő. A siker érdekében nekünk kell az általuk meghatározott normákhoz és követelményrendszerhez igazítanunk a jogrendünket és az egész gazdálkodásunkat. Természetesen a saját érdekeink védelmét is meg kell tanulnunk. Ez az igazi értelmiségi feladat. De hát Magyarországon az agrárértelmiséggel szemben az volt a követelmény, hogy szántson, vessen, arasson, és nem az, hogy egy ilyen szintű munkát elvégezzen. Ha ehhez nem tud felnőni, kicsúszik alóla is, meg a parasztság alól is a talaj. Mert nehogy azt higgyék a gazdák, hogy bárki tárt karokkal vár bennünket Európa piacán. A piaci harcot nem fegyverrel vívják, de a tétje legalább akkora, mint a háborúké: elveszthetjük magát a hazát is. Fehér hollók a Házban — Tavaly nyáron az volt az ember érzése, hogy Békés megye máris elveszett. — Ezer forinttal olcsóbban kelt el a búza mázsánként, csak a Békés megyei gazdákat 4,5 milliárd veszteség érte az előző évhez képest. S ez a pénz nem csak a gazdák zsebébéből hiányzik, hanem az itt élő iparosokéból, kereskedőkéből, értelmiségiekéből, azaz a megye vérkeringéséből. Ennek egyenes következménye a megye elszegényedése, eladósodása, elöregedése. — Úgy érzem, a „búzaégető” battonyai gazda, dr. Karsai József mindezt tisztán látta, s időben fel is emelte a szavát ellene. — Aki nem vesz lottószelvényt, az nem is nyerhet. Apáink, nagyapáink pontosan tudták, hogy csak akkor van esélyük a nyerésre, ha a parlamentben ott ülnek a képviselőik: az 1945-ös választások után 121 magánparaszt volt a magyar törvényhozásban. Eszükbe nem jutott, hogy a politikából éljenek, és havi fizetésért menjenek oda. Tessék már nekem megmondani, a mostani parlamentben hány egyéni főfoglalkozású gazdálkodó van? Legföljebb egy tucat, mutatóban, fehér hollóként. így születhetnek olyan törvények, hogy amit egyik kezével ad az állam, azt a másik kezével visszaveszi. Hol vannak a jó kvalitású parasztcsaládok gyermekei? Hogyhogy nem állnak ki a saját apjuk és a saját érdekük védelmében? Nekik kellene világgá kiáltaniuk: „El a kezekkel a paraszttól!” Ezer év mólra is magyarul — Nekem úgy tűnik, hogy ön a „parasztot” a „gazda" szinonimájaként használja. Az 1-2 hektáron gazdálkodók viszont jóindulattal sem nevezhetők gazdáknak. Velük mi legyen? — Ez kezdettől fogva éles politikai vitákat váltott ki. Nekem az volt a véleményem, és az mai is, hogy ha ezek az emberek megművelik a földjüket, a termést pedig föletetik az állataikkal, nem kényszerülnek arra, hogy sorban álljanak segélyért. Gondoskodnak magukról, fönntartják a falut, megőrzik és_ gyarapítják a kultúrát, és átmentik a nyelvet. Ők jelentik a garanciát arra, hogy a Kárpát-medencében ezer év múlva is magyarul fog szólni a dal. A politikának kutya kötelessége, egyben pedig saját jól felfogott érdeke támogatni őket: az élni akaró, alkotó ember közel sem kerül annyiba a költségvetésnek, mint kerülne hajléktalanként, kocsmatöltelékként vagy kórházi ápoltként. Ne őket akarják hát versenyeztetni vagy kisemmizni, és hadd ne az ő fejük fájjon már az exportminőségű árualapok bővítéséért! — Hanem kié? — Természetesen a politikusoké. Segítsék a nagyobb méretekben, önállóan gazdálkodókat ahhoz, hogy a nemzetközi megmérettetésben is helyt tudjanak állni. Ez már nem szociálpolitikai és megélhetési kérdés, hanem piaci harc. Sajnos a korábbi parlament döntései miatt ma a politika bünteti a felhalmozást. Csak egy példa: egy negyvenes éveiben elhunyt egyéni vállalkozó örököseinek a felhalmozott vagyon 60 százalékát kellett áfa, szja és illeték címén befizetniük a költségvetésbe. A hátramaradottak, akik az elhunyttal együtt, vállvetve vitték a gazdaságot, joggal érezték úgy, hogy szétrohadt a kaptár. Ménesi György FOTÓ: LEHOCZKY PÉTER
