Békés Megyei Hírlap, 1999. január (54. évfolyam, 1-25. szám)
1999-01-05 / 3. szám
Névjegy Kenneth, Claire (Bár- dossy Pálné, született Kende Klára, Budapest, 1923. július 23.) író. Első két regénye, az 1946-ban Budapesten kiadott „Éjszaka Kairóban” és az 1947-ben megjelent „Randevú Rómában” 1949-ig több kiadást ért el. 1950-ben kitelepítették, Tiszasüly környékén, Kolopban rizsföldeken dolgozott. 1956 decemberében férjével együtt Nyugatra menekült. Az Egyesült Államokban telepedett le, New Yorkban lakik. Először szőrmeszalonban manöken volt, majd írásaiból élt. Régi és új könyvei több kiadásban láttak napvilágot és a magyaron kívül más nyelveken is megjelentek. Az amerikai magyar sajtóban is publikál. F. M.: Neonfény a Nílus felett (r. New York 1958, 1975 angolul, hollandul is); Május Manhattanben (r. uo. 1959, 1977, Toronto 1968, Budapest 1990, angolul, portugálul is); Az ifjúkori Claire Kenneth Holdfény Hawaiiban (r. New York 1962, 1975, Budapest 1990); Egon naplója (r. New York 1959, 1981); Forgó táncparkett (r. uo. 1969, 1977, Budapest 1990); Éjszaka Kairóban (r. New York 1975, Budapest 1989); Randevú Rómában (r. New York 1975, Budapest 1989); A hermelines hölgy (elb. New York 1975); Szerelemről szó sem volt... (r. uo. 1977); Különös kaland (elb. uo. 1980, Budapest 1990); Vesztett játszma (r. New York 1980); Minden tavasz végetér... (r. uo. 1982, Budapest 1990); Felhők felett (elb. uo. 1985, Budapest 1990); Halálos háromszög (r. New York 1987, Budapest 1990); Panoptikum (r. Budapest 1990); A rubin kereszt (elb. uo. 1990); Kék kanári (elb. uo. 1991). (Nyugati magyar lexikon és bibliográfia. 1992. 186. oldal.) Lapozgatom Claire Kenneth egyik sikerkönyvét, a huszadik (!) kiadásban megjelent Randevú Rómában című kötetet, amely a May Publishing House (talán úgy mondhatnám, az én kiadóm — F. I.) segítségével jelent meg 1987- ben. Hátlapján a fiatalkori és gyönyörű, melegen mosolygó írónő portréjával. Fehér gömbsoros nyaklánc díszíti tarka selyemruháját, kopó emlékeim szerint nővérem hordott hasonlót az ötvenes évek elején, vagy valamivel később. Sorsukat persze azonnal szigorúan kettéválasztanám, de — sokan tudjuk — az óesztendő és az új fordulója mindig számtalan gondolatkalandozásra és merész összehasonlításokat sem nélkülöző képzettársításra is okot kínál, úgy is mondhatnám, a hóval fedett, örökre bennünk maradó szárnyalásra is. Elnézést, természetesen maradjunk Klárikánál — hiszen nekünk jobban tetszik így mondani a Claire-t —, aki december hónapjának közepén, a New York-i Fészek Klubban egy baráti találkozón — Palotás János, a Békéscsabához sok-sok szállal kötődő, a szülőhazától egykor szintén messziszakadt honfitársunk hathatós segítségével exkluzív interjút adott lapunknak. Nem kizárólag emiatt jöttek össze, Kovács István főkonzul előadása képezte legfontosabb részét a fehér asztal melletti találkozásnak. A csevegést némi szerénytelenséggel nevezhetjük irodalomtörténeti beszélgetésnek. Mellesleg részese volt Rita Reymond művésznő, a New York-i Magyar Önképző Kör igazgatósági tagja is, aki a végén csak annyit tett hozzá az elhangzottakhoz: maga is örül, amikor a mai amerikai magyaroknak lehetősége nyílik arra, hogy hallathatják hangjukat Magyar- országon. Legkedvesebb az Éjszaka Kairóban — Miközben megköszönöm Randevú Rómában című kötetének dedikált példányát, amúgy bevezetőként, egy magyar irodalomtörténeti munkára hivatkozva, ugye jól tudom, hogy 1991-ig tizenhat könyve jelent meg. — Rosszul tudja! Tizenkilenc. — Nos ezt köszönettel veszem, máris ajánljuk minden kiadványszerkesztőnek a figyelmébe. Isten őrizz, hogy mindenáron játsszunk a számokkal, de az írót mégis csak elsősorban az eladott példányszámok „jelzik”. Személy szerint melyik könyvét tartja legsikeresebbnek? S ha tud választani — bizonyára igen —, akkor miért? — Természetesen minden könyvemet édes gyermekemnek tekintem, így aztán úgy vagyok vele, mint amikor a riporter a hatgyermekes anyát faggatja... Mivel az egyik legnagyobb jelentőségű volt írói munkásságom során, az Éjszaka Kairóban című könyvem jut eszembe hirtelenjében. Húszéves voltam akkor és ott találkoztam gróf Almásy Lacival, akiről sok-sok évvel később megírták az ön által is bizonyára ismert világhírű filmet, az Angol beteg címűt, amely ugye fél tucatnál több Oscar-dí- jat nyert el. A Nílus folyó partján lévő Hotel Semiramisban beszélgettünk, annak apropóján, hogy a férjem éppen Egyiptomban szolgált diplomataként. Nos, ezt a könyvemet szeretem a legjobban, ha már provokált. — Az író sohasem nyugszik, nem nyugodhat, mert kizárt dolog, hogy ne izgatná az élet megannyi történése. Szóval, éppeni tervei? — Elképzelések mindig vannak, jól is nézne ki enélkül az életünk. Sajnos mostani férjem, aki a vértanúhalált halt egykori miniszterelnök unokaöccse, éppen gyengélkedik és ápolásra szorul. Kevés időm marad az elmélyült alkotó írásra, de rendszeresen dolgozom tekintélyes lapoknak, így például a Kaliforniai Magyar Hírlapnak, de itt helyben, minden számot tevő sajtóorgánumnak is, mert — ne vegye szerénytelenségnek — ahogy megkapják a kéziratomat, azonnal rohannak is vele a nyomdába. Nem tudom, de talán a mi köreinkben elismert riporterként számon tartott Palotás úr megerősíti, hogy valamennyi színielőadás, irodalmi esemény után számít valamit a kritikám, bár én szeretek árnyaltabban fogalmazni, beszámolni a lapokban, mint az általában szokás. Tudja, az Erdélyből és Budapestről érkező színészeket ily módon is fontos pártolni. — Tudjuk és ez magától értetődő, magánpartikon is gyakori vendég. Remélhetőleg nem mesterkélt a következő kérdés, amit Palotás kollega sugallt. Nos, talán a válasz is jelzi, hogy miről is van szó... — Talán. Kétségtelen, egy ismert hazai politikus, Varga László által korábban szervezett jogászbálon mindannyiunk óriási meglepetése volt, amikor Karádi Katalin bejött a színpadra és elénekelte a Halálos tavasz című film híres dalát, az „Ez lett a vesztünk...” kezdetű, mindenki által kívülről ismert slágert. Gondoltam, nos akkor ezt minden újságban meg kell írni, ahol csak lehet... Szeretném hozzátenni — talán a korkülönbségünkből adódóan —, én Karádival személyesen sohasem találkoztam! Tanúsíthatom, mindenkinek könny szökött a szemébe, talán a hálás közönség miatt, de az is lehet, hogy más miatt, mindenesetre sokaknak eszébe jutott az a bizonyos halálos tavaszunk... vagy nyarunk, de kérem, erről ne faggasson tovább, mert esetleg nagyon elérzékenyülök. Azt viszont elmondhatom, hogy a parti utáni beszélgetésen rögvest kiderült, Katalin — portugál nyelven, szótár segítségével — már olvasta addigi regényeimet. Minek mondjam, ezután nagyon jó barátok lettünk. Claire Kenneth férjével barátságos fiatalembert ismert meg a békéscsabai ifjú labdarúgóban, Pozsár Gáborban fotó: palotás János Komolyan sohasem politizált — Volt-e módja követni a keleteurópai változásokat? — Legyek őszinte? Ha lett volna, akkor sem követtem volna. Az életem legtragikusabb korszaka ugyanis a politikához kötődik. Amikor férjhez mentem Bárdossy testőrszázadoshoz, akinek ugye a nagybátyja nem más volt, mint a Szovjetuniónak hadat üzenő miniszterelnök. Az államfő kivégzése után az egész családot internálták, engem kitelepítettek, a férjemet négy évre az úgynevezett 18-as halálaknával illetett börtönbe küldték. Túl azon, hogy egész életemben erősen antikommunista voltam, komolyan sohasem politizáltam, ebből következően a kelet-európai változások sem foglalkoztattak. Nem szerepelnek terveim között, hogy visszatérjek kérdésére. — Hogyan látja a külföldi magyar irodalom helyzetét, amely iránt a politikai változások óta láthatóan csökkent az érdeklődés. — Tudja, ez lehetséges, mert azok az írók, akik eddig nem jutottak szóhoz, azok gyorsan és talán könnyebben publikálhattak. Ezeket a könyveket, úgy tudom, veszik, de inkább azt mondanám, vették a mostanit megelőző években. Nagyon sok a politikai emlékirat. Észrevettem, hogy idősebb katonatisztek, amikor nyugdíjba mentek, vásároltak egy írógépet és megírták az emlékirataikat. Nyilvánvalóan akadnak, akiket ez is érdekel, de nagy példányszámot sajnos — vagy nem is annyira sajnos — nem érnek el. — Évet fordulunk, amikor akarva-akaratlanul is szóba kerül, hogy ünnepelünk. Milyen körben szokta tölteni a karácsonyt? —- Tudom, hogy ilyen beszélgetések esetleg olykor a technika, a postás, de még a szerkesztő egyáltalán nem bántó és önkényes szeszélyének is ki vannak téve. Ezért hát, ha megengedi, az időtől függetlenül, némileg általánosan válaszolok. Mi legtöbbször a szintén New Yorkban lakó egyetemi tanár fiam házában, együtt, közös szemefényeink, két unokám társaságában töltjük az ünnepeket, szűk körben. Akik, jóllehet, már itt születtek, magyarul éneklik a Mennyből az angyalt... Ha szabad, visszaem- lékszem egy régi karácsonyi ünnepre, amikor a fiam még csak hároméves volt és a Vas megyei Bárdossy-kastélyban állítottuk fel a fenyőfát. O pedig kapott a nagypapától egy pónilovat. És mindenáron be akart jönni vele a zöld szalonba, hogy az ifjú négylábú is lássa a karácsonyfát. Azóta ez a pillanat minden december végi családi ünnepen felvillanó kedves élményem. — Mikor látjuk újra Magyar- országon? A honvágy gyógyíthatatlan betegség — Tudom, hogy ezért a válaszért maga egy kicsit elátkoz engem, mert tipikus sablonnal mondom, hogy... attól függ! Bizonyára az önök szűkebb hazájában is sokan emlékeznek rá, hogy amikor az a bizonyos ,,Klerkenneth”-fesztivál volt Budapesten, az első este úgy szálltam be a hátsó kerekével járdán álló autóba, hogy megcsúsztam és súlyos sérülést szenvedtem. De reménykedem, hogy minél hamarabb ismét ta- lálkozhatom otthoni tisztelőimmel és barátaimmal. —• Ha Budapest is szóba került, bizonyára ide kapcsolódik: gondol-e a Gellért-hegyre, amikor az amerikai metropolis jelképét, a Szabadság-szobrot megpillantja... Fogalmazhatok sokkal egyszerűbben is: szokott-e honvágya lenni? — A honvágy sohasem múlik el. Gyógyíthatatlan betegség. Az ablakomból látom a gyönyörű Washington Bridge-t és mindig a Lánchíd jut róla eszembe. És mindenről mindig eszembe jut valami hazai, bár itt élek negyvenkét éve, tehát az életem jó részét nem az óhazában töltöttem. Az ember már csak ilyen. Remélem nem kalandozom el nagyon, de egy gondolatig mégis visszatérek arra, hogy mikor is megyek újra Pestre. A Magyarországon megjelenő könyveim kiadója, Halász Juli is hirtelen itthagyott bennünket 51 évesen és. már csak a temetőbe tudok kimenni hozzá... Nos, prózaibban fogalmazva: egy kicsit ez a szomorú történés is az oka annak, hogy egyelőre nem tudom, mikor szállók repülőre. — Az óhaza még szűkebb szegletébe evezve, van-e valamilyen közelebbi kötődése Békés megyéhez? — Van bizony! Késő ősszel megismertem egy ambiciózus békéscsabai fiatalembert, úgy hívják, hogy Pozsár Gábor. Futballistának készül, s amikor itt járt az Orbán Viktor miniszter- elnök fémjelezte látogatás alkalmával, s a New York Hungária csapatában játszott, akkor személyesen is megismertem. Nagyon kedves 17 éves fiatalembert ismertem meg benne. — Köszönjük a beszélgetést, írónő! Közreadja: Fábián István 1999. január 5., kedd SZÍNES MÉS MEGYEI) New York-i beszélgetés Claire Kennethtel, akiről Karádi Katalin (sokáig) nem tudta, hogy magya „A Washington Bridge mindig a Lánchidat juttatja eszembe...
