Békés Megyei Hírlap, 1998. november (53. évfolyam, 256-280. szám)
1998-11-07-08 / 261. szám
A Békés Megyei Hírlap Melléklete Közlekedés A gyermekbalesetek veszélyeire figyelmeztet a rendőrség közlekedés- rendészeti osztályvezetője Kiállítás Kikben és miért hagyott rossz szájízt Vidovszky Béla budapesti kiállításának Q megnyitója? O Interjú Kun Attila dobogós pincér beszél a sörcsapolók belgiumi világversenyéről Karácsony novemberben, a Stefánián Bagyinszki Zoltán gyulai fotográfus csütörtökön este meghódította Budapestet. Az ő tiszteletére nyitották ki a főváros egyik legelőkelőbb helyét, a Stefánia palotát. Az ő kedvéért sereglettek oda közel háromszázan, galántai Esterházy Antal herceg fővédnöksége alatt. Az ő ünneplésére jöttek el a Magyar Történelmi Családok Egyesületének tagjai, hercegek és grófok. Igazi, fényes ünnep volt csütörtökön este a Stefánián, Bagyinszki Zoltán Nemzeti Örökségünk című könyvének megjelenése alkalmából. A Nemzeti Örökségünk című könyv nagy találkozások eredménye (képünkön balról jobbra: gróf Nyáry János, Ferencz Zsuzsanna és Bagyinszki Zoltán) FOTÓ: LEHOCZKY Péter Ilyet még nem látott a Stefánia út! A palota sem adott hasonló rendezvénynek otthont. Még hogy egy könyv tiszteletére nagyszabású fogadást és bált rendezzen a kiadó! Márpedig csütörtökön ez történt. Az est elején hivatalos ceremónia keretében mutatták be a történelmi Magyarország kastélyairól készített válogatást. A vállalkozás méreteit jól jellemzik a következő adatok. Bagyinszki Zoltán több, mint tízezer felvételből válogatta ki azt a közel négyszázat, amely bekerült a könyvbe. A Publi-CITY „1492” Kiadó harmincmilliót fektetett be a hétezer példányban megjelenő Nemzeti Örökségünk kiadásába. Gróf Nyáry János, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke páratlan értékű vállalkozásnak nevezte az album kiadását. Úgy vélte, az utolsó pillanatban próbálta meg Bagyinszki Zoltán megörökíteni a hazai építőművészet legértékesebb darabjait. Talán nem véletlenül választották a kétszázhúsz oldalas, granulált műnyomó papírra nyomott, a történelmi Magyarország térképével és vármegyei címerekkel kiegészített album mottójául Radnóti Miklós fordítástöredékét: „Kastély, te látod majd, késői nemzedékeinket, ... / pedig porból lettél és por temet / majd téged is éppúgy, mint minket,... / a félszázadon ha túljutunk, nagy ég — / törékeny szerkezet vagyunk, elront egy semmiség, / az Isten műve rövidebb éltű, mint az emberé.” * — A mi kastélyunk sajnos nincs benne — sajnálkozik a hetvennégy éves Szapáry grófnő, miközben válogatunk a gazdag teríték finomságai között, ahol hideg ételnek Colbert módra készített szűzsültet, fonyódi és tihanyi fogastekercset, angol hátszínt, fűszeres kacsajavát, gyümölcságyra helyezett sült csirkét, gödöllői pulykaroládot, rákkoktélt, palermói borjútekercset, szárnyasgalantint, vadpástétomot, jércesalátát és strassburgi töltött tojást kínáltak, meleg ételnek pulykasteaket Dubarry módra, szűzérméket tejszínes gombás mártással, hétvezértokányt, pontyfiiét dorozsmai módra, mini bécsi szeleteket és csirkemellfilét mexikói módra. Italnak cabemet sauvignont, chardonnayt, olaszrizlinget, sört és üdítőket. Egy asztalhoz ülünk az iparművészként még mindig dolgozó grófnővel, aki csepregi kastélyukat siratja. Negyvenötben elhagyták az épületet, Pestre költöztek. Mehettek volna Nyugatra is, lett volna hová, de apja azt mondta: — Nekünk a Szózat nem csak egy vers. Mi a Szózatot nem csak megtanultuk, hanem nekünk aszerint is kell élnünk. És maradtak. Arisztokrata múlttal, a grófnő horthysta katonatiszt férjével. A negyvenöt utáni évtizedeket — ha sok hányattatás és megalázás mellett is — de túlélték, sok jó ember segített rajtuk, rengetegen olyanok, akik egykor a csepregi birtokon szolgáltak. De a kastély már odavan, teljesen lepusztult. Kilencven után egy pillanatig arra gondoltak, visszakérik, de a kastélyt ölelő parkot tönkretették, az évszázados tölgyfákat kivágták, a területet kiosztották. Park nélkül pedig a kastély mit sem ér. A matróna azért reménykedik, hátha valaki rendbe hozza, s akkor talán a Szapáryak hajdani fészke is bekerül a következő albumba. * Ferencz Zsuzsanna, a Publi-CITY „1492” Kiadó ügyvezető igazgatója nem szeret szerepelni, nyilatkozni még kevésbé. A jelek szerint a könyvkiadáshoz nagyobb kedve van. Ez az első kötetük, s reméli, nem az utolsó. Ha bejön a vállalkozás... — Mondja, mit veszít, ha nem tudják eladni a könyvet? — Mindent, lakást, autót, az egész eddigi egzisztenciámat. De nem lehet, hogy ne sikerüljön. Ma jelent meg a könyv, még kinn sincs a piacon, de közel kétezer példányt már eladtunk belőle. Rengetegen biztattak és segítettek, a kiadó minden munkatársa lelkesen, szívvel-lélek- kel végezte a munkát. — Senki nem akadt, aki azt mondta volna: Zsuzsa ne csináld, őrültség harmincmilliót az ablakba tenni. — De igen, a fiam, aki tőzsdei bróker, ő mondta, hogy ne! Ma ő is itt van, és azt hiszem, nagyon büszke rám. Zsuzsa asszonyt Bagyinszki Zoltán megszállottsága, hite és elszántsága ragadta meg, az a hatalmas munka, amit a gyulai fotográfus a magyar építészet emlékeinek megörökítéséért végzett. — Akkora ünnep a könyv megjelenése, mint a szenteste, a mai nap pedig, mint karácsony első napja — mondja, amikor a könyvbemutatóknál szokatlan, nagyszabású és rendkívül elegáns fogadásról (megjelenés sötét ruhában, lehetőleg szmokingban) kérdezzük. # Bagyinszki Zoltánt alig tudjuk kiszabadítani az előkelőségek gyűrűjéből. Az imént gróf Nyáry Jánossal (neki szóló ajánlással jelent meg egyébként a könyv) elemezték-érté- kelték a míves albumot, de Esterházy herceggel is le kell még ülnie, a jövőről, újabb kötetek kiadásának erkölcsi támogatásáról váltani pár szót. — Boldog? — Kimondhatatlanul. A rengeteg gratuláció, az album tapintható sikere feledtet velem minden nélkülözést, megaláztatást és küzdelmet. A könyv nagy találkozások eredménye. Ha nem ismerem meg Nyáry grófot, ha nem találkozók Ferencz Zsuzsával, ha nem érzem mások biztatását, akkor ma nem lennénk itt. De hálával tartozom a feleségemnek, a két fiamnak és az édesanyámnak is, akik hittek bennem, segítettek és elviselték, hogy állandóan úton legyek, hogy pár év alatt mintegy ötvenezer kilométert utazva több ezer felvételt készítsek egy bizonytalan kimenetelű elképzelés sikeréért. — Az ünnepség hivatalos részén fotóriporterként mutatták be, amit azonmód ki is kért magának. — Igen, mert nem érzem akkora művésznek magam, hogy fotóriporternek nevezhessenek. Csupán egy jó ügy megszállottjának tekintem magam, s ha a könyv kiadása és megvásárlása azt jelenti, hogy elismerik ennek az ügynek a fontosságát, akkor azt mondom: megérte. Arpási Zoltán Fekete fehéren A STÍLUSRÓL ÉS A TAKTIKÁRÓL Nincs valakinek egy jó telke? Lehet gazos, dimbes-dombos, vakondtúrta, sőt állhat rajta düledező ház vagy régi üzemcsarnok is. Majd lebontják. Nem érdekes, csak jó telek legyen, jó helyen. No meg elég nagy, hogy elférjen rajta egy Nemzeti. A Nemzeti. Még szükség lehet rá — a telekre, a jó helyen fekvőre. Ha így folytatódik, bizonyosan. Ötletország a miénk, ötletemberekkel. Még bejöhet a nagy biznisz. S ha véletlenül mégse jönne be, lesz belőle mélygarázs — állásonként 30 millióért. Másutt csak másfél, de az másutt van. Gazdag ország vagyunk, megengedhetjük magunknak. Különben is, ha így nő a szimpátia a jobbközepesek iránt, akkor még visszajöhetnek a Homék és a mélygarázst átalakíttathatják Mélynemzetivé. (Mivelhogy a mélygarázst „ezek” találták ki.) Ilyen még úgyse volt. Épp ideje hát, hogy legyen. Különben sokat gondolkodom ezen a Nemzetin. Tényleg az a pár milliárd hiányozna? Azért kell mélygarázsozni, áthelyezni, pályáztatni, cirkuszolni, az előző garnitúra pofájába vágni a kesztyűt? Egyre kevésbé hiszem. Valami más trükk lehet ebben. Talán Budapestnek adni egy jó nagy pofont, amiért a fővárosiak nem tudták, hová kell szavazni. A süketek még októberben sem jöttek rá, hol lakik az Úristen. Úgy kell nekik, megérdemlik, hogy lacafacázzon velük a kormány. Szoclib. közgyűlést meg ellenzéki polgármestert akartak, akkor felejtsék el szépen a metrót is, bumlizzanak csak tovább busszal, villamossal vagy járjanak peskom (gyalog) Kelenföldről Újpestre. Egyre inkább úgy tűnik, büntet a kormány. Most Budapestet, holnap Csabát, holnapután Székesfehérvárt, majd Pécset is. Valamennyi várost, ahol „elestek”, ahol ellenzékiek uralkodnak. Büntet mindenkit mindaddig, amíg nem hajlandó igazodni: a bírákat, az újságírókat, a közalkalmazottakat. Mit mondjak? Rossz stílus, rossz taktika. A Homék is így kezdték. Az se tetszett. Ez se tetszik. A múlt (Homék) szennyeseinek kiteregetése, a visszaélések, a nagy lenyúlá- sok és zsebre dolgozások leleplezése, a másik oldalon pedig az ellenzékiek vagy másként gondolkodók cinikus megregu- lázása, pökhendi fenyegetése nem ugyanaz és nem segíti egymást. Tízmillió magyar kormánya és miniszterelnöke csak az lehet, aki békét és nyugalmat teremt az emberek (bocsánat: a polgárok) között. Cinizmus és pökhendi szájhúzogatások nélkül. Arpási Zoltán Szarvas, 1929. Egy képeslap abból az időből, amikor a templom mellett még hosszú parasztházak álltak, s a nagyközség kultúrpalotája előtt T-modellek (?), „veteránautók” parkoltak — a forgalommal szemben. Különben a szép lapot Végh Lajos papírkereskedőnek köszönhetjük — ő nyomatta a húszas években