Békés Megyei Hírlap, 1998. október (53. évfolyam, 230-255. szám)

1998-10-03-04 / 232. szám

8 HÉTVÉGI MAGAZIN 1998. október 3-4., szombat-vasárnaj Verselő A héten lapunk vasárnapi kiadá­sának, a Vasár­nap Reggelnek felelős szerkesz­tője, Kiss A. Já­nos ajánl figyel­mükbe egy ver­set. Egyszeri alkalom szinte, hogy verset adhat mások kezébe az em­ber, ha maga nem költő. De mit? Kedvenc versei valamelyikét? Pá­lyára segítendő, tehetséges fiata­lok körvonalazódó kéznyomatát? Inkább egy lehetséges további megoldás mellett kötelezem el magam: ordasodó világunkban szeretnék szót adni egy tiszta em­bernek. Olyannak, akivel immár könnyebb anyánkról szólni, mint e vers megszületése előtt lehetsé­ges volt. Érzést, hangulatot üze­nek — talán ezzel is észreveszünk valamit, amiről a mindennapok rohanásában vétkesen megfeled­kezünk. József Attila Anyám A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban — Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltűnődtem, hogy ők egész fazékkal esznek — Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól — S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás — Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mind keskenyebb lett — gondoljátok meg proletárok — A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki — (Békéscsaba, Munkácsy M. u. 4. szám) I hirdetésfelvételi irodájának j telefonszáma: (66) 446-552, j telefaxszáma: (66) 441-311. „Olyan volt, mint a polip, mindenkit be tudott kebelezni” Nem felejtjük Sárikát a Nefelejcsből Élt Gyulán egy asszony, akit mindenki csak Sárikának hívott. A megmaradt fényképek tanúsága szerint törékeny alkatú volt, mégis erő sugárzott mo­solygós arcából. Mindig nevetett. Fekete szoknyáját, csipkés, hófehér blúzát és köténykéjét pingvinegyenruhának csúfolta. Nem is viselt feketét munka­időn kívül, ahogy tehette, felvett valami jó kis pirosat, az illett hozzá igazán. Ám a helybéliek a formaruhájában szerették a legjobban. Beültek hozzá egy kávéra, süteményre és közben eldiskuráltak vele mindenféléről. A mai Béke sugárúton, a mozi mellett álló egykori Nefelejcs cukrászdát nem is hívták másnak, mint Sárika presszónak. — A cukrászdában mindig telt ház volt, szürke hétköznap délelőttökön éppúgy, mint vasárnaponként — em­lékszik Ilcsi, aki ismert vendéglátós­ként ment nyugdíjba és édesapja révén barátkozott össze Sárikával. — Abban az időben még járt a kisvasút a gyulai főutcán. Az asszonyok Sárinál jöttek össze a piaci bevásárlás után. Aki kis­gyerekkel érkezett, annak a kosarába sokszor dugott titokban süteményt, többen a vasútállomástól fordultak vissza kifizetni az árát, de soha nem lett ebből sértődés. Igaz, ő sem volt ér­zékeny természet. Egy alkalommal há­rom jogász vendég megkritizálta a ká­vét. „Mutasd meg, melyiknek nem tet­szett” — mondta. Odaszaladt hozzá és két hatalmas puszit nyomott az arcára. Máskor leült az asztalhoz és átkarolta valakinek a vállát. Mindenki szerette a stílusát, amely bizalmassága ellenére soha nem tűnt tolakodónak. Élet költö­zött a presszóba, ha ő megjelent. — Hol tanulhatta ki ilyen jól Sárika néni a szakmát? — Ginsztler Sára jómódú polgári családba született a század elején és csak édesanyja bölcs előrelátásának köszönhetően tanulta meg azokat az is­mereteket, amelyek a vendéglátásban hasznára váltak. Ahogy akkoriban mondták, nagy házat vittek, gyakran fogadtak vendégeket a szeghalmi ház­ban. Sárát, az egyedüli gyereket alapo­san elkényeztethették volna a felnőt­tek, de nem így történt. Édesanyja megtanította a takarítástól a főzésig mindenre, amit akkoriban egy nőnek tudnia kellett. „Húsz imát elmondok naponta azért, hogy anyám rákényszerített a házimunkára” — em­legette tréfásan Sári. Gyerekként azon­ban nehezen tudta megbocsátani, hogy a cselédnek is joga volt őt dirigálni, ha valamit nem jól végzett el. Sárinak egész életében hasznára vált az a rugalmas életszemlélet, amit a szü­lői házban tanult. Férje, Szabó Bálint, a megyei járásbíróság irodatisztje segít­ségével megmenekült a gettótól. Bár mesélik, hogy egy közeli faluban a ke­mencébe bújtatták a zsidók után kutató csendőrök elől, de erről nincsenek hite­les bizonyítékok. Megvan azon­ban a keresztlevele, amellyel megválthatta a szabadságát. Szabó Bálint az ötvenes évek elején ön­gyilkos lett és pár évvel ké­sőbb Sári dol­gozni kez­dett a presszóban. Szüksége volt az em­berek tár­saságára ahhoz, hogy felej­teni tud­jon. — Mi lehetett a titka, hogy ennyien ked­velték? — A szemé­lyisége varázsolt el bennünket. Ha sonlóan a poliphoz, mindenkit be tudott ke­belezni. Miután 1967-ben nyugdíjba ment, csak annyiban lett más az élete, hogy nem a presszó­ban, hanem a házában fogadta a vendé­geket. Délelőtt elvégezte a házimun­kát, aztán kicsinosította magát és be­hívta az utcáról azt, aki éppen arra járt. Likőr és kávé nélkül tőle senk sem távozhatott. A bevásár lás sem ment nála simán hiszen mindenki is merte, lépten-nyo mon megállt be szélgetni, sok szór csak dé körül ért haza. A nyolcva nas évek kö zepétől má kissé vissza fogottabb lett a ven dégfoga- dásban, mert egyre romlott a közbizton­ság, idege­neket mái nem mert be­hívni. Sárika nén idén januártó nem fogadhat töb bé látogatókat. Ki lencvenegy évet élt. / férje mellett nyugszik ; gyulai református temető ben. Leckét adott nekünk szere tétből, békességből és egymás iráni odafigyelésből. Akiknek módjuk vol tanulni tőle, adják tovább a kedvessé gét és a mosolyát. Baracsi Magdoln __________________________Vendégségben Speter Erzsébetnél, Pilisszentiyánon Há lagála kicsit másképp Speter Erzsébet ezúttal sem adta fel. Azoknak, akik ismerik őt, ez cseppet sem meglepő, csupán ő maga lepődött meg azon a szeptemberi éjszakán, amikor hazafelé tartottunk a hálagáláról, mondván: „nem gondoltam, hogy ezt meg tudom csinálni!” A történeti hűség kedvéért tartsunk sort. Egy évvel ezelőtt súlyos betegség vette le lábáról az Erzsébet-díj alapító­ját. Sokáig kórházban volt, de már ott szövögette terveit. A márciusi, Miami­ban esedékes program ugyan elmaradt (csapatának tagjai nem voltak hajlan­dók nélküle elmenni), a szeptemberi, budapesti hálagála elhalasztásáról azonban hallani sem akart. Már a nyár elején beszerzett néhány kelléket, a vendégsereg hölgytagjaiból verbuvált asszonykórusnak például pompás ka­lotaszegi népviseleti ruhát, az őket kí­sérő „csujogató” fiúknak tollal ékesí­tett kalapot vett, mókás produkciókra biztatta barátait. Magyarán, a beteg­ágyon is a tréfálkozáson járt az esze. Ilyen előzmények után érkezett el a szeptemberi parti, amelynek ezúttal új helyszíne volt, a pilisszentiváni Csali csárda. Az asztal, ha nem is volt ponto­san a hagyományos omega alakú, de most is gazdagon díszített, az elmarad­hatatlan napraforgóval, sárga-piros csipkével szegélyezett terítővei. Ä tó­parti vendéglő teraszán több, mint öt­ven vendég szorongott, de leginkább a háziasszony, Speter Erzsébet, vajon úgy sikerül-e minden, ahogy ő meg­szokta? Mert igényességéből jottányit sem enged, ezt önmagától és vendége­itől is elvárja. S hogy kik ülték körül az asztalt? íme néhány kiragadott név: Basilides Aliz (egykoron Tamási Áron felesége), Esztergályos Cecília színművész, Gör­gey Gábor, Hemády Gyula írók, Kállai Katalin színikritikus, Tarján Tamás irodalomtörténész, Sas József színmű­vész, a Mikroszkóp Színpad igazgató­ja, Peterdi Pál, Selmeczy Tibor, Trunkó Barnabás humoristák, Svéd Pál, a tv Uborka című műsorának pro­ducere, dr. Erős Zoltán, a Színes RTV főszerkesztője, Csupics Mária, Mohai Gábor rádió-, tv-bemondók, továbbá a békéscsabai csapat: Konter László, a Jókai Színház igazgatója, dr. Tóth Miklós, kiadónk igazgatója és e sorok írója. A csárda a következő menüt kínálta: tejfölös fejtettbableves csipetkével, töltött paprika, rakott palacsinta, kávé, sör, bor. Mindezek után következett a műsor, melyben fergeteges nyitányt adtak elő az asszonykórus tagjai a „csujogató” fiúkkal, sziporkáztak a hu­moristák, meghatóan mondott verset Basilides Aliz, szépséges perceket va­rázsolt a terembe Sas József, aki az Akácos út című dallal hatotta meg ven­déglátónkat. A műsor közben egyre- másra humoros táviratok „érkeztek” a jelenlévők, no és Speter Erzsébet szá­mára. A legnagyobb sikert is ő aratta, a sztriptíz elmaradt ugyan, de mókás, pi­káns rigmusai vastapsot kaptak. Nagy tapsot kapott egy tábla, mely „komoly” fenyegetést tartalmazott arra az esetre, ha jövőre sem lesz parti Mi­amiban, melyre Erzsébet asszony ha­sonló stílusú választ adott. A szövegek sajnos, a szigorúan belső használatra kategóriába tartoznak. S hogy összességében milyen volt a hálagála? Színvonalas, „nevetve igazat szóló”, őszinte és szórakoztató. S még valami, ami az egész estére jellemző volt: az a határtalan szeretet, amellyel Speter Erzsébet körülveszi barátait, és akik hasonló módon veszik körül őt. Volt valami, ami kimondatlanul ugyan, de mindenkiben ott bujkált: a csodálat, a tisztelet egy olyan asszony iránt, akit az élet most kemény próbára tett, ám akaratereje, hite és nem utolsó­sorban humora átsegítette a betegsé­gen. S. F. Neves személyek ülték körül az asztalt, s vették körbe Speter Erzsébetet (képünkön Esztergályos Cecíliával) fotó: kanyó Béla Á, MI BENN VAGYUNK A FŐSODORBAN... A Csanád—Battonya Honvédegylet emléktáblájának leleplezése kapcsán két dolog jutott az eszembe: Arany Já­nos egyik legszebb verse (Magányban, 1861.) és a Kiegyezés (1867.). Az egyikben Arany így írt: Bízván!.... mi benn vagyunk a fő sodorban: Veszhet közülünk még talán nem egy: De szállva, im elsők között a sorban, Vásznunk dagad, hajónk előre megy! Az 1860-as évek optimizmusa kellett ehhez a vershez. Akkor még a magyar középnemesség — úgy látszott — végrehajtja 1848—49 szellemét. A magyar kiegyezés (1867) előtt pedig Deák Ferenc ellen a közkedvelt jelszó ez volt: „Nem adunk a negyvennyolc­ból!” Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a kiegyezés (minden ellentmon­dásossága ellenére) megindította ha­zánkban a kapitalista fejlődést. Ennek a helytörténetben is számos bizonyíté­ka van. Ebben az ellentmondásosan bizakodó légkörben jött létre, illetőleg még működött a Csanád—Battonyai Honvédegylet, melynek működése sok tekintetben előremutató még nap­jainkban is. Bona Gábor kitűnő köny­vében, amely a szabadságharc tisztje­iről szól, éppen csak találkozunk Fekete Nándor hadnagy nevével. Bi­zonyított tény, hogy ennek a honvéd­egyletnek a működése több tekintet­ben is figyelemre méltó. 1867-ben, a kiegyezés évében élő tagjai között ta­lálkozunk dombegyházi és mező­kovácsházi földbirtokosokkal, batto­nyai ügyvédekkel és koldusokkal, nőkkel, markotányosokkal, akik felté­telezhetően egészségügyi szolgálatot teljesítettek egykor, zenészekkel, ci­gány származású közhonvédekkel. Mindez azt bizonyítja, hogy rendkívül széles volt az 1848—49-es polgári de­mokratikus forradalom és szabadság- harc társadalmi bázisa. De a honvéd­egylet vezetőjéről elég keveset tud­tunk. A battonyai római katolikus paró­kián azonban nemrég megtaláltuk Fe­kete Nándor halotti anyakönyvi kivo­natát. Petrán András kántor a követ­kezőket jegyezte fel róla: 1880. au­gusztus 16-án halt meg. Hurguly An­na volt a felesége. Szegeden született 1816-ban. 64 éves korában tüdőgyul­ladás vitte el. Minden katolikus szentséggel ellátta halála előtt Faragó János battonyai római katolikus plé­bános. A katolikus temetőben hántol­ták el 1880. augusztus 16-án. A ke­reskedő foglalkozású egykori had­nagy boltját feltételezés szerint is­merjük. Sírját nem találtuk meg. Azt sem tudjuk, hogy gyermeke, hozzá­tartozója volt-e. Mindenesetre az megállapítható, hogy 1848—49-ben 32—33 éves volt. Ehhez a viszonylag fiatal életkorhoz a hadnagyi rang megszerzése illett, bár feltételezhető­en eredeti foglalkozása nem a katona­ságnál volt. A nagyon idős batto­nyaiak emlékeznek még a Fekete Nándor által alapított boltra. Feltéte­lezett lakhelye is a Fő utcán lehetett. A Csanád—Battonyai Honvédegylet az összejöveteleit a battonyai Korona Szállodában tartotta. Ennek az épü­letnek a Fő utca felőli falán helyez­zük el október 8-án a honvédegyle emléktábláját, ily módon is emlékez ve annak tagjaira és vezetőire. Sajnos a honvédegylet működéséről megle­hetősen keveset tudunk. De önmagá­ban a tény, hogy az egykori Csanád megyében működött ilyen egyesület, méghozzá Battonyán, rendkívül fi­gyelemre méltó. Mint ahogyan a dá­tum is az, ugyanis el kell ismernünk, Arany Jánosnak és a kiegyezésnek igaza volt. Valóban a „fősodorban’ voltunk, „elsők között a sorban”. — téel ■ Sárika egyénisége utánozhatatlan volt

Next

/
Oldalképek
Tartalom