Békés Megyei Hírlap, 1998. szeptember (53. évfolyam, 204-229. szám)
1998-09-03 / 206. szám
«HtliÉKÉS MEGYEI HÍRLAPKITEKINTÉS 1998. szeptember 3., csütörtök “ Az olasz politikus fogvatartója a húsz évvel ezelőtt történtekről „Elkerülhetetlenné vált Aldo Moro meggyilkolása” Húsz évvel ezelőtt, 1978 tavaszán a Vörös Brigádok nevű kommunista terrorszervezet elrabolta, majd meggyilkolta Aldo Moro olasz kereszténydemokratát. A szervezet egyetlen aktív nőtagja, Anna Laura Braghetti életfogytig tartó szabadságvesztését tölti. A német Der Spiegel című hetilapnak adott interjúban meséli el a részleteket. — Braghetti asszony, az 1978. márciusban elkövetett merénylet során az Ön feladata volt a rejtekhelyül szolgáló lakást megszerezni, és közreműködött a kereszténydemokrata pártelnök őrzésében is. Hogyan került a terroristák közé, és hogyan teltek a napok abban a bizonyos ,,népi börtönben" ? — A barátom tagja volt a Vörös Brigádoknak, én pedig rajongtam a csoport eszméiért. Mivel rendes munkám volt egy építőipari cégnél, így gyanún felül álltam, pont megfeleltem arra a célra, hogy egy lakást vásároljak a Brigádok részére. A Via Montalcini 8. alatti apartmanban két hálószoba, egy szalon és egy garázs is volt, 50 millió lírába került, a pénzt egy bankrablásból szerezte a szervezet. Mario Morettivel, a római csoport főnökével rendeztük be a lakást, két virágmintás heverőt, két kanárimadarat ketreccel és egy hatalmas könyvespolcot vettünk... — ...ami mögé kiépítették Moro börtönét? — Moretti nagyon jó kézügyességgel rendelkezett, egy 90 centiszer 2 méteres kis helyiséget épített a könyvespolc mögé. Ide került Moro 1978. március 16-án. Az 55 napos fogság alatt sosem veszítette el a tartását, mindig udvarias volt, soha nem kiabált, nem voltak dührohamai. Csak az első napokban Yplt vele probléma: bezártsági fóbiával küszködött, és légzési nehézségei voltak a szűk helyen. — Hogyan zajlottak a napok? — Reggelenként Gallinari elvtárs, az őrzéssel megbízott négytagú csoport tagja vizet és szappant hozott mosakodáshoz és borotválkozáshoz, Moro reggelijét én készítettem, kávét és Biscotti kekszet kapott, véletlenül éppen ez volt a kedvence. Aztán elmentem dolgozni, dolgaimat intézni, ezalatt Moretti a kihallgatást végezte, naponta újra meg újra. Vacsorára parmezános spagettit, vagy babot főztem neki. Morónak gyomorproblémái voltak, hamarosan csak zöldségféléket tudott enni. — Ezek szerint Ön egyfajta háziasszonykodást végzett a terroristacsoport részére? — Igen, igyekeztem Morót megfelelően ellátni, és mostam is rá. Véleményem szerint a nőnek az a feladata, hogy a ház férfi tagjairól gondoskodjon. Morót csak a kulcslyukon keresztül láttam, és a hangját hallottam a cellájába épített mikrofonon keresztül. Moretti és Gallinari voltak az egyedüliek, akik bejártak hozzá, ők is egy fekete maszkban. Kezdetben adtak Morónak könyveket, Marxot és Lenint, de azokat a műveket már mind ismerte — valószínűleg sokkal jobban, mint mi. Később regényeket és krimiket vásároltam, vasárnaponként lejátszottuk neki az előzőleg rádióból felvett misét. — Ez mind úgy hangzik, mintha egy kispolgári családról lenne szó, pedig Moro elrablásakor az Ön bajtársai öt kereszténydemokratát brutálisan megöltek a kísérők közül. — A parlamenti képviselő, Moro elrablása valóban egy véres akció volt. Az erőszakot, mint mozgatóerőt szerettük volna egy történelmi fordulathoz, a tömegek felkeléséhez felhasználni — az 1917-es októberi forradalomnak is voltak halottai. — Hogyan tehet ilyen összehasonlítást?! 1978-ban egyáltalán nem forradalomról volt szó, hanem arról, hogy Olaszországban a Vörös Brigádok, Németországban pedig a RAF terroristái fegyvertelen, védtelen politikusokat lőttek le! — Olaszországban azért más volt a helyzet, mint Németországban. Itt a népesség jelentős része változást akart. Tömeges volt az elégedetlenség, a sztrájk, és ott voltak azok a titokzatos merényletek, amelyeket a mi számlánkra írtak, pedig szerintünk vagy a fasiszták, vagy a titkosszolgálat keze volt bennük. Úgy véltük — tévesen —, hogy mi vagyunk a munkás- osztály avantgardja, és jogunk van életről-halálról dönteni. — Amikor Morót elrabolták, éppen útban volt egy fontos parlamenti ülésre, amelyet akkor mind Moszkva, mind Washington árgus szemekkel figyelt. Történelmi pillanat lehetett volna, amikor parlamenti határozat készül arról: a kommunisták kompromisszumos úton elfogadnak egy demokratikus kormányt. Érthetetlen, hogy mi volt az elrablás célja. — Számunkra ez a „történelmi pillanat” egyszerűen árulás volt, a munkásosztály kiszolgáltatása. Csak azt a célt szolgálta volna, hogy még jobban elnyomják a tömeget. Moro volt ennek az értelmi szerzője, kivitelezője, - ezért számunkra halálos ellenség lett. Azt reméltük, hogy különböző államtitkokat tudhatunk meg tőle, a később nyilvánosságra került misztikus merényletekről. Véletlen volt, hogy az akció éppen azon a napon valósult meg. Milánóból is voltak itt elvtársak, amolyan erősítésként, és megpróbáltuk az emberrablást. — Mindjárt egy keserű csalódásban volt részük, kiderült ugyanis, hogy Moro táskájában nincsen semmiféle titkos akta — nem lehet, hogy tévedtek, hogy nem Moro volt az Önök embere? — Minden újság eltűnt táskákról tudósított, amit állítólag mi vittünk el. Persze, hogy azt hittük: lesz valami a táskában. De egy tartalék szemüvegen, nyugtató tablettákon és javítanivaló dolgozatokon kívül semmit nem találtunk. Ezeket később elégettük. — Milyen információkhoz jutottak Moro kihallgatása során? — Moro beszédstílusa számunkra szinte teljesen érthetetlen volt, úgy beszélt, mintha egy idegen bolygóról jött volna. Hallottam a monológjait az őrzőmikrofonon keresztül, de számomra unalmas volt. — Moro több levelet is írt pártbarátai részére, amelyben megpróbálta őket az Önökkel való egyezkedésre bírni. A közvélemény úgy vélte: Moro leveleit manipulálják. — Ez nem igaz, minden levele tőle származott. Igaz, Moretti válogatta ki, mely levelek mehetnek és melyek nem. Talán az egész történet tragiká- ja abban van, hogy se mi, se Moro nem értette, miért olyan hajthatatlan a kormány. — Andreotti, az akkori kormányfő jelenleg Perugiában bíróság előtt kénytelen védekezni a vád ellen: annak idején érdekében állt Moro eltávolítása, ezért nem kötött Önökkel alkut. — Egy idő után Moro nagyon dühös volt Andreottira, és Moro özvegye is vádolta később férje haláláért. Egy biztos, Andreotti kemény és makacs kormányzó volt. — Az Ön elvtársa, Moretti is meglehetősen kétes hírben áll: azt tartják róla, hogy kapcsolatai voltak mind a maffiához, mind a titkosszolgálathoz. Lehetséges, hogy voltak olyan háttéremberek a Moro-rablás során, akikről még nem tudni? — Moretti tudta, mit akar, nem volt kétszínű. Hogy egy konspirációs villában lakott Rómában, amelyek talán a titkosszolgálat tulajdona volt? Honnan kellett volna ezt tudnia? Rómában rengeteg lakás van, amely különböző titkos- szolgálatok tulajdonában állnak. A Moro- per során derült ki, hogy a Vörös Brigádok egyik nyomdagépe is a titkosszolgálattól származott — pedig egy nyilvános árverésen vettük. — Sokan spekuláltak úgy, hogy a Moro-elrablás- ban német terroristák is részt vettek, az ,,Operation Fritz” elnevezés sejteti ezt. így történt? — Ehhez a németek akkor nagyon gyengék voltak. A Schleyer-féle emberrablás után teljesen padlón voltak. Ezzel szemben nálunk a Moro-rablás után jelentősen megnőtt a föld alatti mozgalomban tevékenykedők száma. Ami az akció nevét illeti: ezt a nevet a rendőrség Moretti lakásában találta meg, ezzel a kódnévvel kerültek elszámolásra az akcióval kapcsolatos kiadások. A Vörös Brigádok mindig fillérre pontosan vezette a könyvelést, mert úgy véltük: a proletariátus számára is ellenőrizhetően kell bánnunk a pénzzel. A Fritz szónak semmi köze nem volt a németekhez, ez a „frezza bianca” kifejezés rövidítése, ami Moro ősz-fehér hajára utalt. — Önök később Párizsban találkoztak német RAF- tagokkal, létezett egy nemzetközi terrorszövetség? — Ha volt, annak mi nem voltunk tagjai. Mi Olaszországban szerettünk volna forradalmat, nem akárhol a világban. A RAF-tagokkal különben is nézeteltéréseink voltak, mi elleneztük a repülőgép-eltérítéseket, és palesztinokkal sem dolgoztunk együtt. A németeknek anyagi problémáik voltak, néha kisegítettük őket, de ez nem volt több, mint 15 000 márka. Egyszer-kétszer pisztolyokat is vittünk nekik, de mi soha nem kaptunk semmit. — Menjünk vissza a Via Montalcini-eseményekhez, ahol Moro tragédiája folytatódott. Az állam nem reagált a provokációjukra, nyomasztó volt emiatt a hangulat? — Az volt a rossz, hogy nem találtunk kiutat, és így lassan, de biztosan elkerülhetetlenné vált Moro meggyilkolása. — És ezt Ön csak így, egyszerűen mondja, mintha egy hétköznapi dologról lenne szó. — Számomra ez az idő traumává vált, megfosztottunk egy embert a szabadságától, ugyanakkor együtt éltünk vele egy igencsak szűk helyen. Állandóan féltünk, hogy ránk találnak, s hogy utána mi lenne, azt mindnyájan tudtuk. — Nem gondoltak arra, hogy Morót szabadon kellene engedni? — Moro nem közölte velünk a remélt államtitkokat, az államnak pedig esze ágában sem volt velünk tárgyalni. Még azt se értük el, hogy a kormány meginogjon, gyengüljön, éppen ellenkezőleg: méginkább nőtt az összetartásuk. Politikai vereséget szenvedtünk, legyen ez még súlyosabb azzal, hogy foglyunkat elengedjük? A Vörös Brigádok célja az volt, hogy politikai hatalomként elismerjék, ha ez megtörtént volna, abbahagyjuk a lövöldözést, és talán később választásokra is készülődtünk volna. — Ahhoz, hogy valakit megválasszanak, szükséges a népakarat. — Igen, tudom. Ma már felfoghatatlan számunkra, hogy olyan embertelenek és gyerekesek voltunk. Abszurd helyzet, hogy egy „dackorszak” miatt annyi embernek kellett meghalnia. — Április 14-én hozták meg az úgynevezett halálos ítéletet. Hogyan? — A szervezet minden tagjának véleményt kellett mondania, és a hangulatról beszámoló készült a kivégzőbizottság számára. Válaszuk így hangzott: Halál rá! Csak ketten ellenezték, a két „postás”, akik Moro leveleit kézbesítették. Igaz, én is úgy gondoltam, Moro eleget bűnhődött már a rabság során. A fő indok, ami miatt a többség a kivégzés mellett voksolt: az emberrabláskor meggyilkolt öt kereszténydemokrata értelmetlen halált halt volna, ha Morót szabadon engedjük. — Milyennek látta Morót utolsó órájában? — Azt hiszem, legbelül nagyon kétségbe volt esve, de ezt nekünk nem mutatta. Unokája, Luca után vágyott, aki nála élt. Miután Moretti közölte vele a halálos ítéletet, két napig nem beszélt, csak a Bibliát olvasta. Egyébként maga Moretti kereste még a megoldást, hogy ne kelljen Morót kivégezni. Felhívta egy nyilvános fülkéből Moro feleségét, és kérte: próbáljon hatni a kereszténydemokratákra a velünk való egyezkedést illetően. De az asszony azt mondta: semmi értelme próbálkozni. — Hogyan zajlott le Moro utolsó napja? — Előző este Moretti bement Moróhoz, és közölte vele: itt a vég. A fogság alatt Moro egy tőlünk kapott tréningruhát viselt, most visszaadtuk az öltönyét, amit előzőleg homokkal és tengervízzel preparáltunk, hogy félrevezessük a rendőrséget. Aztán csak ültünk csöndben. Biztos, hogy mind a négyen játszottunk a gondolattal: egyszerűen le kellene lépni. —Moro utolsó menekülési lehetősége lehetett volna akkor, amikor egy szomszéd- asszony a garázsba ment, — Morót a lakásban beültettük egy szalmakosárba, ebben vitték ki őt a garázsba, a piros Renault-ba. Teljesen kővé dermedtem, amikor egy szomszéd- asszony, egy tanárnő az emeletről elment mellettünk. Váltottunk pár szót, ezt Morónak hallania kellett. Fogalmam sincs, miért nem kiáltott. Moro szelíd jellemű ember volt, azt hiszem képtelen volt lázadni. Az 55 nap során soha nem próbált meg menekülni vagy az ajtót feltömi. — Biztos Ön abban, hogy Moro tudott a rá váró kivégzésről? — Igen, mert röviddel előtte megírta a végrendeletét. A garázsban Moretti és Maccari felszólították, hogy szálljon be az autó csomagtartójába, majd hangtompítós fegyverrel összesen 9 lövést adtak le rá. Maccari rögtön ezután kilépett a szervezetből, ő is a kivégzés ellen foglalt állást. — De előbb még Morettivel együtt Róma központjába mentek az autóval, a csomagtartóban a halottal. — Igen, leállították a kocsit az óváros közepén, félúton a kereszténydemokrata párt és a kommunista párt székházai között. Ez csak egyfajta bátorságpróba volt — és utolsó figyelmeztetés. — A Moro-ügy után Ön továbbra is terrorista maradt, lőtt emberekre, és legalább egy embert megölt. — Nem akartam a Brigádokat elhagyni, mert életem egy fontos része, és a számomra kedves személyek odakötöttek. Sajnos, még mindig az a borzalmas meggyőződés tartott hatalmában: a fegyver az egyedüli eszköz. A Vörös Brigádok katonája voltam. Az volt a szerencsém, hogy az egyik áldozatunk öccse a megbocsátás gesztusával közeledett, ez segített abban, hogy szembe tudjak nézni a múltammal és a bűnösségemmel. — Milyen az élete ma? — Életfogytiglani, börtön- büntetésemet töltöm, de szabad kijárásom van. Napközben az Európai Unió egyik szociális projektjében dolgozom, estére vissza kell térnem egy vizes falú cellába. Ha nem kellene mindennap a börtönbe visszajönnöm, akkor is tudnám, hogy tetteim súlyosak voltak. (Fordította: Fehér Ibolya) HBf 55 napig tartotta fogva a Vörös Brigádok terror- csoport Aldo Morót, az 1978 tavaszán elrabolt kereszténydemokrata pártvezetőt, majd kivégezték. A brutális tett, ami éppen 20 éve történt, megrázta a világot: a 61 éves Morónak köszönhető az a történelmi kompromisz- szum, amikor a kommunisták először döntöttek egy demokrata kormánnyal való együttműködés mellett. Mégsem vált gyakorlattá a megállapodás, éppen Moro meggyilkolása miatt, ami a két párt egymástól való újabb eltávolodásához vezetett. Anna Laura Braghetti, ex-terrorista egyike volt a négytagú fogvatartó csoportnak a „népi börtönben”; a brigádok egy római lakást rendeztek be erre a célra. Máig nem tudni pontosan, mi történt az 55 nap fogság alatt. Braghetti asszony, akit életfogytiglan- ra ítéltek, „II prigioniero” című könyvében írta meg a történteket. A Vörös Brigádok zászlaja elé ültetett Aldo Mororól készített történelmi felvétel a sajtó számára
